A kocsi belsejét betöltötte a zene, amelynek szövegét néha folyamatosan, néha el-elakadva, lelkesen együtt énekelték a jól ismert pop sztárral: „Van egy ország, ahol álmomban jártam…”

Szép kis repertoárjuk volt már magyar popzenéből. Mona  kezdte el gyűjteni, hogy gyorsabban teljen az idő a hosszú úton, amikor unokahúgát, Vivit havonta egyszer felhozza magukhoz hétvégére. A gyűjtemény egyre szaporodott, de mint az első szerelem, a legelsőként felvett szám maradt a közös kedvencük, azt egyszer sem hagyták volna ki. Mona gondolatai elkalandoztak éneklés közben. A meglepetésen gondolkodott, amit a kislánynak tartogatott.

A nyár eddigi legforróbbnak jósolt napját a kocsi klímája elviselhetővé tette, de kint lelassult az élet, néptelenek voltak az utcák ,  és szikkadtan kókadozott a táj, nedvesség után sóvárogva. Vágyakozva gondolt a bőrét simogató hűs vízre. Felidézte legutóbbi fürdőzéséből az ezüstösen vibráló vízfodrok remegését, a naplementét, ahogy a hegygerincről búcsúzó narancssárga korong még megmutatta erejét, és fényét rávetítette a tóra, tűzvörösben izzó fénysávval kötve össze a két partot. Aztán az aranyhídon integető sötét sziluettet magáról a nagy illúziókeltőn, a Facebookon, ahol az élményt szerette volna megosztani, de persze csak a fotót sikerült.  Mert hol maradt az apró hullámok monoton, halk csobogása, a víz és az esti levegő illata, a sekély vízben kézen fogva sétáló éjszakai fürdőzők beszédfoszlánya?

Korábban mindig keresgette a szabad strand lejáratát, de most egyből odatalált.  Közvetlen az állomás után balra tért le az útról , és bekanyarodott a tágas parkolóba, ahol az autók már tömött sorokban izzottak a déli napsütésben, és megtöltötték a négyszögletű tér egyik oldalát. Árnyékos helyre nem látott nagy esélyt. A parkolódíjat két fiatal szedte, ami annyi volt, mint máshol a strandbelépő.

Befordult a füves mezőre, és még éppen befért két kocsi közé, az utat szegélyező fák árnyékába.

– Szuper! Fürödni megyünk! Ez volt hát a meglepetésed! – kiáltott fel Vivi, ahogy meglátta a parkolóból a strandolókat, akiket a fák, mint megannyi apró oázis,  maguk köré vonzottak az enyhülést ígérő árnyékba.  Monáék is ott találtak helyet egy idősebb és egy fiatal házaspár között. A fiatal, piros bikinis nő belemerült a keresztrejtvényfejtésbe. Megbízható környezetnek látszott, ide terítették a matracaikat , és rápakolták a holmijukat. A fekete bársonytörülközőt is, amit Monának barátai hoztak ajándékba Brazíliából, ő pedig Vivinek ajándékozta tovább strandoláshoz.  A törülközőn a Copacabana beach felirat alatt két óriáspapagáj pompázott élénk színekben a buja trópusi növényzetet szimbolizáló zöld levelek között. Mielőtt a vízhez indultak volna, Mona még rádobott egy használtabb törülközőt, biztos, ami biztos, nehogy elcsábítsanak a papagájok  egy gyanútlan strandolót.

A lépcsőnél lelassult a sor, amint a fürdőzők felhevült testtel, óvatosan ereszkedtek be a tóba.  Mona nagyon kedvelte ezt a strandot. Szeme élvezettel pásztázta végig a nagy teret, a hosszan elnyúló, végtelen víztükröt, a panorámát, amelyet a túloldalon, a  parton végighúzódó barátságos hegyek tettek teljessé.  Ahogy a szikrázó napfényben a fürdőzők sötét körvonala, mint sok apró fekete kapszula ,  megtöltötte a vízfelületet, egy ismerősének a hasonlata jutott az eszébe:

– Olyan lesz most a tó, mint a bableves. – Akkor túlzónak tartotta a kulináris hasonlatot, de most be kellett látnia, hogy találó volt.

Ernyedten engedte el magát a meleg vízben. Vivivel lubickoltak egy kicsit, majd a kislány úszással próbálkozott, de az iskolában inkább csak a vízbiztonságot tanították meg neki, valójában úszni még nem tudott. Aztán eszükbe jutott a labda. Felfújták , mielőtt a vízbe mentek, de ott maradt a csomagoknál.

Kifelé menet átküzdötték magukat a lépcsőnél torlódó tömegen, majd a fa irányába indultak, és közeledve szemükkel már keresték is a drapp strandtáskát a holmijukkal. Keresték, de nem találták. Ahogy egészen közel értek, kezdtek elbizonytalanodni, mintha teljesen más helyen járnának. Most több kis strandsátor volt az árnyékban egy csapat fiatal körül, akik jöttek-mentek, volt, aki a víz felől jött, volt, aki éppen a víz irányába indult. Meglepődve néztek körül.
– Lehet, hogy rossz fához jöttünk   –  mondta elbizonytalanodva Mona.   – Gyere, nézzünk körbe a másik fánál. – Odébb mentek, és szemük már csak a csomagot fürkészte, de nem látták sehol.
– Ez lehetetlen – jegyezte meg szinte magának Mona, biztosan eltévesztettük, rossz fánál keressük. – Egyik fától a másikig mentek, végül már mindegyiket egyformának látták.
– Nekem már annyira melegem van –  panaszkodott Vivi  –, menjünk vissza a vízbe.

Mona beleegyezett, mert más nem jutott az eszébe, de közben egyre azon törte a fejét, hogyan fordulhat elő, hogy nem találják a csomagjukat.  El nem vihették, akkor csak a táskát vitték volna vagy abból a pénztárcát, de kinek kellene a rossz, használt pokróc, amit csak azért hoztak magukkal, hogy puhább legyen a hely a törülköző alatt, mivel a másik strandmatracot a hétvégi házukban felejtette. Ki visz el egy szakadt, régi pokrócot? Ez lehetetlen! Sok pénz nem volt a táskában, de a kocsi kulcsát benne hagyta.

Miközben agyában egymás után cikáztak át a gondolatok, a kislány látszólag gondtalanul és vidáman lubickolt a hűsítő vízben. Mona nem is annyira ideges, mint inkább megdöbbent és tanácstalan volt, hihetetlennek tartotta, ami történt, és arra várt, hogy majd váratlanul megoldódik a helyzet, anélkül, hogy intézkednie kellene, egyszer csak megpillantják a csomagjukat ott, ahol eddig még nem keresték, és már mehetnek is haza, mert a fürdőzéstől mostanra alaposan elment a kedve. Mindenesetre a gyerek előtt próbálta leplezni a lelkiállapotát, de úgy tűnt, hogy nem teljes sikerrel, mert Vivi váratlanul megkérdezte tőle:

– Te még mindig a táskán gondolkodsz?  Ne aggódj, biztosan megtaláljuk valahol.

– Persze, biztosan –  felelte Mona  kevés meggyőződéssel. Érezte, hogy akármennyire is halogatta, most már szembe kell nézni a ténnyel, hogy a csomagjuk nincs meg. Vagy azért, mert nem találják, vagy azért mert, bár hihetetlen, valaki elvitte mindenüket, úgy, ahogy volt.

– Gyere, Vivi, odamegyünk a parkolóőrökhöz –  hozta meg a döntést végül.

– Hű, de forró a beton! –   kapkodta  a lábait a kislány, és a füvön lépkedett tovább.

A fiatal parkolóőr, aki valószínűleg diákmunkás lehetett, egyáltalán nem lepődött meg a történtek hallatán.

– Mostanában így csinálják, elvisznek mindent tokkal-vonóval – mondta. – Még a nyugágyakat is. Tegnap este is a strandon szétszórva találtunk holmikat, amik nem kellettek nekik. Csak azért szednek össze mindent, hogy kevésbé legyen feltűnő, úgy tesznek, mintha az övéké volna.

Ahogy ott álltak ketten fürdőruhában  mezítláb,  egy fillér nélkül, a lezárt gépkocsival, Mona arra gondolt, hogy ilyen kiszolgáltatottnak régen nem érezte magát.  Órák óta keresték a csomagjukat a kánikulában, közben nem ettek, nem ittak, és ráadásul még a férje új mobilszámában sem volt biztos, aki amúgy is legalább százötven kilométer távolságra volt tőlük pillanatnyilag.

Tudta, hogy lesz megoldás, mert az mindig van, csak persze ki kell várni. Az a telefonszám majd eszébe jut, és az emberek segítenek, meg fogják őket kínálni  vízzel, kölcsönadják a mobiljukat, hogy telefonáljon, és aztán lesz, aki azt is felajánlja, hogy hazaviszi őket kocsival, de addigra egy barátjuk elhozza nekik hazulról a tartalék  kocsikulcsot, és a saját kocsijukkal hazamehetnek. Ebben nem is tévedett.

Másnap reggel a laptop előtt ült, amikor Vivi álmosan, szemét dörzsölgetve jött ki a hálószobából, és panaszkodott, hogy rosszat álmodott. Küzdelmes álmában egy kisfiú bújt elő egy fa mögül ,  és felé nyújtotta az eltűnt  rózsaszín strandpapucsát, de amikor érte nyúlt, a fiú továbbfutott egy másik fa mögé, és ezt egészen addig folytatták, amíg fel nem ébredt.

-Te sohasem fogsz visszamenni arra a strandra? – kérdezte Monától.

– De, igen. Visszamegyünk majd Sándorral, mert az a kedvenc strandunk.

– Az mi? – mutatott most Vivi az átlátszó műanyag tasakra a laptop képernyőjén.

– Vízhatlan kulcstartó – mondta Mona a képre kattintva. Nyakba akasztható pántja is van. Meg lehet rendelni a netről.

– Ugye ma a Vidám Parkba megyünk? – váltott témát hirtelen Vivi.

– Igen, és a hullámvasútra kétszer is felülhetsz.  A forgó hordót is kipróbálhatjuk, hátha most sikerül átmenned  rajta.

– Jaj, de jó! Remélem, a mai napunk jobban sikerül majd, mint a tegnapi – sóhajtott fel megvigasztalódva a kislány.