Vica már alig várta, hogy indulhasson végre az állomásra Apu elé. Két hete már csak erre gondolt, a szombatra, amikor Apu hazajön majd az ajándékkal.

Vajon tényleg hozza? Nem felejti el, hogy megígérte neki? Nem jön közbe váratlanul valami, ahogy a felnőtteknél gyakran előfordul? Nem, Apu nem szokta elfelejteni, amit megígér, nyugtatgatta magát.

Apu kéthetente szokott hazajárni, messze van a munkahelye, hosszú az út a kis faluig a határ szélén, át is kell szállnia, ezért nem jön gyakrabban. Amikor hazajön, mindig hoz valami ajándékot Vicának. Nem különleges ajándékot, csak olyat, ami a kis faluban különlegességnek számít. Például szendvicset. A faluban nem szoktak szendvicset enni. Esznek frissen kisült, nagy karéj kenyeret kacsazsírral, még melegen. Igaz ugyan, hogy ezt már csak a szomszédban, Anna néninél lehet enni, ő még kemencében süti, és mindig vág egy nagy karéjjal Vicának, amikor az kenyérsütés idején véletlenül ott lábatlankodik az udvarukon. A többség már a boltból veszi a kenyeret. Általában délután érkezik a sarki boltba, ami akkorra már megtelik asszonyokkal, és legalább harmincan várnak a friss, még meleg kenyérre. Vica esetlenül álldogál a bejáratnál, a pult közelébe sem tud jutni, igaz, nem is próbálja. Neki biztosan nem jut majd kenyér, és akkor Anyu mérges lesz. De Erzsike néni, a boltos, észreveszi az örökmozgó, vézna kislányt, és odaszól neki:

—  Vicukám, gyere csak ide, észre sem veszlek ott — és a kezébe nyom egy kenyeret. De zsömlét      Erzsike néninél sem lehet kapni. Az csak az Apu táskájából kerül ki, a messzi városból hozza. Ott árulnak zsömlét.

— Tudod mi ez, Szabó Vica? —  Apu így hívta, amikor valami fontosat akart mondani neki. Vica nem   tudta.
—  Szendvics. Magamnak vettem az útra, de valahogy megmaradt. Kéred?

Kérte. Aztán minden második héten, amikor Apu hazajött, és elkezdte kipakolni a táskáját, Vica már várta, hogy megmaradt-e megint a szendvics. Valahogy mindig megmaradt.

Apu fent északon egy gépgyárban dolgozott, amiből több is volt az országban. Egyszer magával vitte Vicát egy hétre.  Amíg ő munkában volt, Vica a házinéni nagy fehér kuvasz kutyájával, Ancsával játszott szinte egész nap. Amikor aztán megjött a munkából délután, nagyot sétáltak együtt a városban, mert Apu nagyon szeretett sétálni. Más ott a környék, mint otthon, ahol a táj teljesen lapos, itt hegyek is magasodtak, és séta közben messziről egy várromot is láttak.

Amikor letelt az egy hét, Vica elköszönt a házinénitől és új barátjától, a szép, nagy, fehér kutyától is.

— Szeretnél ilyen kutyát?  — kérdezte Apu. Azt válaszolta, hogy nagyon, de nem igazán értette, miért kérdezi meg tőle Apu. Hogyan is lehetne neki ilyen kutyája? Ez a kutya ide tartozik, itt van az otthona, és Ilus néni úgysem engedné elvinni. Lemondóan megsimogatta még utoljára.

Egy év is eltelt, amikor Apu egyszer csak megkérdezte:

—  Még mindig szeretnéd azt a fehér kutyát?
—  Igen — válaszolta szinte suttogva, nehogy elijessze a gondolatot, és elszálljon a remény, a pillanat varázsa.
— Ancsának kölykei születtek, lehet, hogy mi is kapunk egyet Ilus nénitől.

* *   *   *   *   *
A vonat megérkezett, és az utasok óvatosan szálltak le a magas lépcsőkről.  Végre meglátta Aput. Kezében egy nagy, barna kartondoboz volt!

Vica elkérte Apu táskáját, majd ő hozza, segít neki, Apu csak a dobozra figyeljen. Szorosan ment mellette, szeme a dobozon volt.

— Benne van?
— Igen.
— Hadd nézzem meg!
— Majd, ha hazaérünk.
— Nem is nyitotta ki Apu az úton?
— De, a vonaton egyszer. Nagyon tetszett mindenkinek. Az

egyik utas meg akarta venni.
— De Apu nem adta neki?!
— Nem. Pedig nagyon kérte.
— Nem nyithatnánk ki mégis?
— Mondtam, majd ha hazaérünk.

Hosszúnak tűnt az út hazáig.  Az állomás a falu szélén volt, de távolabb a házaktól. A járda magasan emelkedett ki a talajból, mintha töltés lenne. Hosszú, magányos csík, amely a végén egy kanyarral fordult be a házak közé. Két oldalán a füves legelőn kövér libák legelésztek. Most gágogva támadtak a járda felé a betolakodók elijesztésére.  A kertekből a falusiak a hátsó kiskapun engedték ki őket legelni, így kevesebb gondjuk volt az etetéssel.  Végre befordultak az utcájukba. A Sziget utca hosszú, széles út volt, ők pedig a távolabbi végén laktak. Vica a szemét továbbra sem vette le a dobozról, de abból sem mozgás, sem  hang nem hallatszott.

Messziről látta, hogy Anyu már a kapuban várja őket. Amikor hazaértek, és Apu kinyitotta a dobozt, egy fehér bundás, gömbölyű, göndör szőrű kiskutyus nézett ki belőle érdeklődve, de kicsit megszeppenve. A nyakán piros szalag volt. Bundi lett a neve.

Szerelem volt ez első látásra, és Vica számára aznap Bundin kívül más nem is létezett. A szoros barátság, ami kettőjük között kialakult, sok-sok éven át tartott.

Szabó Ilona Valéria az Irodalmi Rádió szerzője. Az írást nálam több évtizedes intenzív olvasás előzte meg. A mesék…