Hulló csillag

Tegnapelőtt elkezdék írni egy novellát. Igen.
Elbeszélést? Csak novella. A következőről szól (érdekelne a véleményed, pl. te milyennek és hogyannak írnád): két szereplő, egy fiú és egy lány. Kellemes nyári estén odakint üldögélnek a kert végiben, a búzatábla sarkában. Vagy kukorica, ha úgy jobb. (Ha valaki azt jobban szeretné.)  Alkonyat, naplemente, holdfelkelte és sorjában felgyulladnak a csillagok. Ők ketten a csillagokról cseverésznek. A lány azok nagy számáról, az űr végtelenjéről elmélkedik. Magával ragadja a Világegyetem Nagysága (írhatod kis kezdőbetűvel is, de szerintem legyenek megszemélyesítve, a nevük tulajdonnév) és önnön Kicsisége. A fiú a lány csillagszemeiről vagy legyen így: csillag- szemeiről beszél,  minden csak ürügy neki, hogy a lányt a csillagköziségből (mondjuk kissé költőien) levonja a földre, a saját földjére s annak királynőjévé tegye.
Aztán hullócsillagot látnak. Illetve nem: hulló csillagot. Innen ered a cím is.
Egy csillag lehull, szó szerint csillag, szó szerint lehull. Tehát nem a légkörben felizzó és elégő meteor.  A közeli erdő mögé. Vagy épp beléje  . Ők megrémülnek, de aztán odabátorkodnak. Szerintem ennek igenis, így kell lennie, mint Krisztus kereszthalálának. És ott egy apró, pislákoló, gömb alakú, de nem perzselő… izé.
A lány és a fiú: a filozofikus és az erotikus micsoda? típus egyidejű szerepeltetése. Szerintem megfelel. A lehulló csillag, elismerem, meseszerű elem. Nem, azt nem hiszem, hogy való és fantázmány, fantáziálmány keveréke . Fennakad egy fa, méghozzá-ezt is kialkottam!-egy öreg, odvas, bagolylakta bükk lombjában, onnan később lepottyan a talajra. (Valóban, 2x hulló csillag.) Nézik, megérintik, felemelik, az kihűl, meg is dermed és porrá olvad. Hamvad. Kezeik közt. Én egyébként úgy képzelem el: az ember és az univerzum összetalálkozása, összekoccanása (nem tudom, miért,de ez a szó jut mindig az eszembe). Ami az embert felemeli univerzális magasságokba-mélységekbe, elfeledteti vele (ember)léte természeti ösztöneit, jelen esetben nemiségét. Valóban elfeledteti. S ha ehhez ilyen mesebeli dolog kell-legyen tessék. Porból lettünk, porrá leszünk. A lány helyett a fiú mondja és hozzáteszi: “amíg csillag vagyunk, ragyogunk, ragyogjunk egymásért és egymásnak.” Tévedsz, tévedtek, nem csókkal zárul.
Hanem, így döntöttem, a csillag feltámasztásával. A lány morzsolgatja a port és az kigömbölyödik, a fiú rálehel, a gömbforma felmelegszik, felszáll és itt fog ragyogni, az ég bal szélső pontján. Egyedül, de szépen. A fiú adja fel a lány meghódításának kísérletét!
Ő (a fiú) is éles megállapításokat tesz a kozmoszról. A kozmosztikusságról. Ez a szó szerepel benne. Tegnapelőtt kezdtem el írni. Tegnap még, elárulom, a fiú és a lány közé esett a csillag. De így jobb lesz. Ma kész.
Én egyébként úgy képzelem el: az ember és az univerzum összetalálkozása, összekoccanása (nem tudom, miért, de ez a szójut mindig az eszemb ). Ami az embert felemeli univerzális magasságokba-mélységekbe, elfeledteti vele (ember)léte természeti ösztöneit , jelen esetben nemiségét. S ha ehhez ilyen mesebeli dolog kell-legyen tessék.

Cselényi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. A(z írói) nevem Cselényi Péter. 1981-ben születtem Pécsett. A gyerekkori próbálkozásoktól eltekintve…