Halkan a havon

 

Fölénk hajol a Bakony;

tiszta-szép szava szól halkan a havon…

Hosszú haját befonta,

sötétszín kendőjén pihen a szél.

Csss… figyelj csak;

mihozzánk – hozzám és tehozzád beszél.

 

“Gyermekeim…” – suttogja,

s mi csak állunk ott némán…

Magához láncolt a pillanat;

egy kicsit örökké vált.

Egyetlen pillanat, s a szaggatott

szívekben szisszen, mi még fáj…

A fél-varas sebekre heget húz, s vár.

 

Éber álom, vagy… álmos ébrenlét?

Csendesen csacsogva csobog a kis Séd.

Semmi sem szól, mégis minden beszél,

szempilla-függöny mögül is látni

lelkeink libbenő lehelletét.

 

Vibrálva – vonzva zizeg a lég.

Legbelül tudjuk, menni kell, de még

nem lehet; valami nem enged el…

Hát én maradok, ha jössz te is velem.

 

Maradva menjünk, vagy menve maradjunk;

mozduló márványban szoborként szaladjunk!

Lényünk két darabja

már a mindennel egész,

– a sötétszín kendőre havat hímez az ég.

 

Jég-ezüst virágok nőnek az ablakon,

ma késik a gyors;

hajfonatok hátán ásít a peron.

Csak a csend visszhangja, a némaság dalol –

te is érzed, hogy átölel?

Fölénk hajol a Bakony.

 

 

2018. 02. 27.