Holnapra várva

 

Fiatal lány áll

félszegen a járdán;

figyelemre vágyó, félénk

fény- gondolat- foszlány.

 

A távolba mered,

mely tán nem is olyan messzi;

karnyújtásnyira csak,

hol az ég a földet metszi.

 

A hullámzó horizont

kéksége hív, csábít –

néhány járókelő jő,

majd továbbáll, míg

 

hirtelen egy szellő

átsuhan az utcán;

meglöki a lánykát…

csókot hagy az arcán.

 

Apró, finom félmosoly

a csibésznek jutalma –

az ég valahogy most tán

még szebb, mint tegnap éjszaka.

 

A holnap rejtelme,

akár a felderengő tejút,

halovány füstfelhők

fátyolhaján átsúg.

 

Csacsogó csengettyűk

a távoli csillagok,

a holdfény gyűrűjében

fényévnyi fájdalom ragyog.

 

A lány haja meglibben,

játszik még a szellő;

Hűs csókja rezignált,

s mégis, reményt keltő.

 

 

  1. 02. 17.