Szohner Gabriella: Októberi filmkockák

A következő történet igaz eseményeket idéz. Nem különleges, csupán egy, az ezer hasonlóból. Nem kiművelt, boncolgató, okító vagy példát mutató. Nem álomba ringató mese sem, nincsenek csodás elemei, nem végződik sírással, mint ahogyan boldog végkifejlete sincs. Egyszerű história, megtörtént és megtörténhet minden halandóval. Egyetlen rendkívüliségét az a tény adja csupán, hogy az én történetem. Az apámé, az anyámé, az enyém. Meg attól is más, hogy már réges-régen elfeledhettem volna, de minden októberben megtalál, amikor ünnepre készül az ország. Úgy térnek vissza nagyravágyó érzéseim, mint egy bumeráng, hogy néhány óra múlva, az ünnep múltával ismét mélyre temethessem őket. Kezdődjék hát az én életmesém, melynek kezdetét – a jó megértés érdekében – szüleim gyermekkorában, a háború elviselhetetlen poklában kezdem.

Apukám, a lecsúszott nagybirtokos család negyedik gyermekeként, selyempólyába született. Ereiben kék vér csordogált, művelt, olvasott, jómódú emberek, gyengéd szeretetében nevelkedett. Tartalmas, szép gyerekkora egészen addig tartott, amíg a háború ketté nem szelte a családot. A nagymamám a két nagyobbik lánnyal Németország felé indult, nagyapám a két fiúval a vidéki birtokról Pestre költözött. Aztán megérkezett a front. Apámat intézetbe adta a nagyapám. A nagyobbik fiú a pesti bombázások során eltűnt, ahogyan a nagyapám is. Nagymama repesztalálat miatt haldoklott Ausztriában, valahol a hegyek között, a kisebbik lányt egy idegen család Amerikába vitte, a nagyobbik valami miatt munkatáborba került.

Anyukám családja egy hevesi községben, a vasút mellett lakott. Egyáltalán nem voltak gazdagok, még jómódúak sem. Anyai nagymamám cseléd volt egy tehetős családnál, nagyapám fiákerrel hozta-vitte a népeket. A háborús időkben három gyermeket neveltek, a középső volt anyukám. Amikor már jöttek a szabadító csapatok, az amerikai gépek porrá bombázták az állomást és környékét. Egy bomba a házuk tetejére hullt, és ők egy szál ruhában siratták elégő, elvesztett álmaikat. Semmijük sem maradt. Se ház, se bútor, se a megélhetést biztosító lovas kocsi. Csak a ruha, ami rajtuk volt, az volt az övék.

Apukám, aki gyerekként minden jót és szépet megkapott, a háború után lelencként, nevelőszülőknél tengette az életét az alföldi tanyák valamelyikén. Folyton éhes volt, rongyokban járt, ázott és fázott. Anyukám messze tőle, ugyancsak éhesen, innen-onnan kapott ruhákban, rokonoknál meghúzódva, szüleivel együtt küzdött, hogy a semmiből egy új életet építsen.

Egy napon végre elhallgattak a fegyverek, egy másik korszak kezdődött. Ők ketten, távol egymástól, úgy növekedtek, hogy bízni kezdtek egy jobb jövőben. Apukám lakatosoktól ellesett tudományával, egy csoportban dolgozott, miután megszökött nevelőszüleitől. Csoportját mindenfelé küldték az országban, mindenhol kellettek a szakemberek.  Tizenkilenc éves volt, amikor a brigádja éppen abba a községbe jött segíteni, ahol anyukám is lakott. Anyukám, aki szintén alig lépett át a nagykorúság mai határán, nem tanulhatott tovább. A nyolc általános elvégzése után gazdaságban, kisegítőként a felnőttek között, a felnőttekkel együtt kereste a kenyérre valót.  Született még húgocska a családba, minden fillérre szükségük volt. Addigra építettek egy féltetős konyhát, egy picinyke szobával, volt már tető a fejük felett valamelyest stabilizálódott az életük.

Apu egy véletlen baleset folytán kezét törte, nem tudott dolgozni. Rendkívül hideg tél volt akkor, és ő azon fűtetlen munkásszálláson vacogott betegen, ahol az anyai nagymamám  dolgozott. Mama megsajnálta a fiatal, elárvult fiút, aki a nevén kívül semmit nem tudott magáról, s bár a férjének nem nagyon tetszett, ő szánalomból hazavitte, megetette, felmelegítette. A lányok segítettek kimosni a ruháit, és amíg lábadozott, ott is maradt a családban.

Anyu és apu, a két tizenéves, sok fájdalmat és félelmet átélt fiatal gyorsan egymásba gabalyodott, s mire megérkezett meleg hevületével a nyár, már az esküvőt tervezték. Nem ment könnyen. Apunak papírok kellettek. A régi uradalom papja segítségükre volt, tőle tudtak meg kósza híreket. Apu elveszítette az egész családját. Azt is elmesélte az atya, hogy az uradalomból, amire olyan nagyon szívesen gondolt, és álmaiban olykor vissza is kapta, bizony nem maradt semmi. A birtok területét előbb államosították majd szétosztották. Apu a tizenévesek tüzes haragjával szidta a háború után megalakult rendszert. Nem tudhatta, hogy a gazdag családi örökségből már akkor sem volt semmi, amikor ő megszületett.A nagyapám szenvedélyes élete sorban repítette el a parcellákat, az erdőket, a cselédházakat. Apu gyermekként csak a felszínt látta. A mélyben bűn és léhaság bugyogott.

A szükséges papírok beszerzése után megtörtént a nász, s én kilenc hónap múlva, egy kellemetlenül jeges, februári napon, idepottyantam a földre, kettejük karjaiba. Apu sem a családban, sem a munkahelyén nem találta önmagát, a gyermekkorából más mintákat hozott. Szívesen olvasott, rajzolgatott, mindenféle művészet érdekelte, szabadságra vágyott, tanulni, tapasztalni akart. Feltörekvő vágyainak beteljesítését a szegénység teljesen bekorlátozta. Más egyebe sem volt, mint az álmai. Amikor az álmokból véletlenül a valóságba hullott, az oldalán egy feleséget, a karjaiban meg egy gyereket látott. Talán hitte is egy ideig, hogy mindez elég lesz a boldogságához.

Anyukám szerényebben gondolta a jövőt, biztos támaszt, eltartó férjet szeretett volna, olyan felelősséggel legalább, mint amit az apjától látott. Nem különösebben érdekelte a világ számtalan csodája, nem tudott szárnyalni apu elképzeléseivel, minden fontosat megtalált szüleiben, a testvéreiben, akikbe belekapaszkodott. Anyaságban pedig egészen kiteljesedett.

Nem váltunk családdá. Két teljesen különböző ember voltak, más-más mintával, más érdeklődéssel, más vágyakozással, más elképzelésekkel. Kettejük között meg valahol, ott voltam én, körülöttünk pedig a szép, nagy, anyai család.

’56 őszén felbolydult az ország, fellázadtak a népek. Először a fiatalok, később mások is. Az én apám is. Az a család, amivé lettünk, nem volt az ő családja, mindig a gyermekkorban elhagyott szeretteit akarta, akiket elvett tőle keserves sorsa. A régi életét akarta, a „jól létet” akarta, a benne akkor még csak szunnyadó művészetből akart élni és nem szénrakodásból. Látni akarta a világot, azt a világot, amit az akkori, egyszerű élete és várható, kilátástannak gondolt jövője elzárt előle. Gazdag akart lenni. Gazdag, ahogyan régen. Elindult hát nyugatra ő is, ahogyan mások is a szegénység elől, vagy a rendszer elől, vagy csak kalandvágyból. Búcsú nélkül ült fel a Pestre induló vonatra, majd néhány napos utcai csavargás után átszökött a határon. Rövidesen egy Bécs környékén lévő gyűjtőtáborban találta magát.

Ekkor kezdődött az én megbélyegzettnek érzett, kettős életem. Tudatom első rezdülésétől tisztában voltam vele, hogy az én hálátlan apám disszidált, hogy Kanadába tart, és füle botját sem mozdítja már az itthon hagyott családjáért. Nyíltan beszéltek a történtekről a felnőttek, családon belül és kívül. Volt, aki sajnálkozott, volt, aki szidalmazta őt, volt, aki csak értően és érzően hallgatott, mert az ő családjában is történt ilyen. Gyerekfejjel nem igazán tudtam értelmezni a dolgokat, nem is nagyon érdekelt ez az egész história.  Szerető felnőttek között éltem, mindenki igyekezett a kedvemet keresni, a nagyszüleim kifejezetten, nem is voltam szomorú sohasem.  Mégis, az a tény, hogy apám disszidált, beleivódott a bőrömbe, hurcoltam, mint egy belém akadt koloncot, mint egy rám sütött jegyet.  Amíg kicsinyke voltam, a felnőttek közötti beszélgetés elindítójaként használódtam. Én voltam az a gyönyörű és ártatlan gyermek, akit olyan könyörtelenül hagyott el a gyalázatos apja. Mindenki sajnálkozott fölöttem.  Anyura pár év múlva rámosolygott a kegyelem. Alig múltam négy, amikor új házasságot kötött, és én úgy szerettem új apukámat, mintha a sajátom lett volna.

Hiába volt azonban új apukám, a foltot, hogy disszidens apa gyermeke vagyok, nem feledtette. Kisiskolás koromban, az osztályban én voltam az egyetlen, akinek az ellenőrzőjébe nem az apja neve került, hanem a gondviselőé. Nyolc éven át nyeltem a könnyeimet minden év elején és minden szeptemberben, mert másképpen hívtak engem, s másképp az apámat, azaz, a gondviselőmet. Akkoriban még alig akadt ilyen. Játszogattam a gondolattal, mi lenne, ha a mostohaapám nevére íratnám az enyémet, százszor el is mondtam magamban hogyan is hangzana. Nagyon idegenül csengett, maradtam hát az eredetinél.

Ahogy nyiladozott a tudatom, az érdeklődésem, egyre inkább érdekeltek apám dolgai, meg akartam ismerni, meg akartam tudni, ki az én igazi, milyen az én igazi apám. Érkezett Kanadából néhány levél, egy-két fotó, ami különleges és érdekes volt nekem. Akkor nálunk még csak fekete-fehér képek készültek, onnan már színesben érkeztek. Láttam őt egyik-másik alkotásával, egy szoborral, egy képpel, a közben született gyermekeivel. S mert megtalálta hát a hőn vágyott művészetet, kiskamasz érzéseimben fokozódott a gazdagságra való törekvés, a korlátlan szabadság vágya, és az irigység is. Hozzá akartam hasonlítani. Ügyességben, tehetségben, akaratban, lazaságban, én is szűknek éreztem az akkori lehetőségeimet.

-Milyen jó neki, hogy azt teheti, amit mindig is szeretett volna – mondtam többször is anyunak, leginkább akkor, ha sokat kellett tanulnom.

Ő egyáltalán nem volt boldog attól, hogy apu álmai valóra váltak. Évtizednyi idő után is a régi veszteségeit babusgatta. Azt hitte, engem is elveszít, ha hagyja kibontakozni azokat a jellemvonásokat, amiket szerinte apámtól örököltem. Amint felfedezett ilyen hasonlóságot, elementáris erővel lépett fel a bennem sarjadni készülő apu-tulajdonság ellen. Tilos volt belsőleg hasonlítanom hozzá, éppen elég volt, amit külsőleg látott rajtam, a kezeim, a körmeim, a lábam formája, az alkatom.

-Nem lehetsz olyan léha, nemtörődöm, mint ő! – mondogatta, és olyan szorosan tartotta a gyeplőt, majd megfulladtam belé. Minden zöld hajtást levágott, ami apura emlékeztette. Mélységes fájdalomban élt, irgalmatlanul gyűlölte az apámat. Érzései rendre ott cirkuláltak kettőnk között.

Egy-egy időre leveleket váltottunk apuval, aki a család szerint „inkább törődött volna velem jobban, mintsem elment a francba”. Az én leveleim inkább felkiáltójeleket, szemrehányásokat, számonkéréseket vittek, csupa felnőttes gondolatot, az övéi a terveiről, munkáiról, számomra érdektelen dolgokról szóltak, így hát nem lettünk barátok. Hosszabb-rövidebb időkre el is maradtunk egymástól.

Élt bennem egy kép, amit anyu elbeszéléseiből alkottam, és volt egy másik, amit apu leveleiből, képeiből építgettem. A kettőből sehogyan sem sikerült egyformát alkotni. Később, amikor már magam is gondoltam ezt-azt, több részletet is odabiggyesztettem e darabkák közé, mert megrögzöttem akartam olyannak látni őt, amilyen valójában.

Amikor először láttam élőben őt, a maga fizikai valóságában, huszonhárom gyertya volt a tortámon. Én anyuka voltam, ő pedig már nagypapa, és én nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Éjszakába nyúló beszélgetéseink során sem tudott az apámmá válni, csak egy újabb tapasztalással lettem gazdagabb. Ó, mennyire irigyeltem. A szabadságát, hogy megvalósította álmait, hogy nincsenek korlátai. Követni akartam, a nyomdokaiba lépni, de anyu arca folyton-folyvást felbukkant. Az ő fáradt, megtört vonásai szürke ködként ölelték át a nagy lelkesedésem. Nem állt ő közöttünk, csak körülöttem libegett. Pár nap múlva pedig a mostoha apámért facsarodott a szívem, aki úgy zokogott értem, olyan tisztán és őszintén, ahogy csak a férfiak tudnak sírni. Attól tartott, hogy gyermekestül, férjestül elmegyek Kanadába. Nem mentem el.

Hosszú évek jöttek, és mentek, a mi kapcsolatunk apuval alig változott. Leveleket váltottunk, ugyanúgy, mint addig, meg-megcsörrent a telefon, mind-mind egy darabka volt apuból, egy olyan darabka, amit odatehettem a többihez, de egyik régihez sem illeszkedett.

 

Egyszerre csak nagyot változott a világ. A rendszerváltás után az előző korszakban eltitkolt archív fotók, filmek kerültek elő az ’56-os pesti történésekről, majd a vidékiekről. Az előttem futó kockákban az óta is apámat keresem megszállottan, mintha a filmekből megtudhatnám mindazt, amit élőben nem sikerült. Már nincsenek nagy vágyaim, követni se akarom. Csak tudni szeretném kicsoda ő. Mit szeret, mi teszi boldoggá, mi szomorítja. Hogyan szereti a fiait, hogyan törődik velük?  Mi hajtja előre, mitől tud újra és újra felkelni. Mi az, amit örököltem tőle, mi az, amiben csak hasonlítunk egymásra. Talán már nem is lesz rá lehetőségem. Ő megöregedett, megbetegedett, már nem jön haza, nem használja a világhálót. Én pedig begyökeresedtem a hazámba, a házamba, a családomba, és a félelmembe, hogy átszeljem az óceánt.

Októberben, amikor minden magyar ember készül az ünnepre, ki így, ki úgy, szemlélettől, identitástól, érdeklődéstől függően, ott kuporgok a képernyő előtt. Rá gondolok, ez a nap az apué. Őt kutatom, őt keresem, őt vélem felfedezni minden férfiarcban. Őt akarom látni húsz évesen, fiatalon, ahogyan akkor nagy reményekkel, mosolyogva vonul a tömeggel, hogy néhány nap múlva átléphesse a nyugati határt. Eltökélt, becsvágyó, akaratos és bizakodó arcának filmkockáját betenném a hosszú évek alatt gyűjtögetett apu-darabok közé. Egyszer majdcsak sikerül kirakni a teljes képet.

Egyszerű történetet ígértem. Ezt a szokványos történetet, hétköznapi szereplőkkel, szakértelem nélkül, csak szívből vetettem papírra. Annyi csak a különlegessége, hogy az enyém. Az én igazi történetem.

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…