Bizonyára sokan emlékeznek még a 80-as évek tájékán elég gyakran hallható, s a vidéki ember tudatlanságát, tapasztalatlanságát megjelenítő, „Paraszt bácsi felmegy Pestre” kezdetű viccekre.

Nos, én ismerek valakit, akiről szintén mesélni lehet azzal a különbséggel, hogy ő nem egy bácsi, hanem egy falusi nagycsaládban élő, ifjúkora elején járó leány volt.

Az akkori társadalmi időszakban igen fontos célként volt kitűzve hazánkban az emberek kulturális fejlődésének elősegítése. A munkahelyeken megalakult szocialista brigádok többek között vállalták, hogy elmennek színházba, kirándulásokra, s az eddigieknél többet olvasnak majd. Itt-ott színjátszó körök létesültek, s ha volt egy-egy műveltségi vetélkedő, kitartó szorgalommal készültek rá a közösség tagjai. Feladataik teljesítését brigádnaplóban rögzítették. A kultúrát a vállalati közösségi szervezetek, valamint a vezetők is támogatták. Népművelők nyitottak be a gyárak kapuin, hogy bevigyék a műveltség alapjait, író-olvasótalálkozók jöttek létre, s céges könyvtárak adtak lehetőséget az olvasásra, az irodalmi ismeretek bővítésére. Rendszeresen megjelentek a könyvterjesztők is, hogy részletfizetési lehetőséggel ajánlják az újonnan megjelenő kiadványokat.

A dolgozó nép tagjai közül igen sokan alapítottak otthoni, kisebb könyvtárakat, s szép számmal akadtak, akik a könyvborító színe, vastagsága, mérete alapján szerezték be a szekrényben és a polcon jól mutató könyvek sokaságát. A „könyvdivat” követői mellett szerencsére jó páran olvasni is szerettek.

A munkások folyamatos művelődéséhez szükség volt egy olyan személyre, aki összefogja, irányítja, szervezi saját munkaköre mellett a vállalati közművelődést. Az egyik nyíregyházi gyár vezetői a munkaviszonyát futószalagon, segédmunkásként kezdő, de a közben már megszerzett érettségije miatt irodistává kiemelt szorgalmas, ügyes Ilonkát szemelték ki, őt találták legalkalmasabbnak e nemes feladat hosszú távú lebonyolítására. Döntésük után az igazgató behívatta a lányt, s rövid, szóbeli bevezetőjét a következőkkel folytatta:

  • Kedves kartársnő! Tudja, hogy mennyire fontos nekünk a dolgozóink munkája, állandó fejlődése, művelődése. Rövidesen indul Budapesten egy Közművelődési előadók céltanfolyama, amire magát iskolázzuk be. Természetesen szállását biztosítjuk, étkezésére pedig napidíjat kap. Rendben?
  • Szívesen elmegyek igazgató elvtárs! – felelte félénken, de azért büszkén Ilonka, akit érdekelt a kitüntető lehetőség.

Soha nem volt Budapesten, önállóan más városban sem. Összeszedte holmiját, s még vasárnap elindult, hogy másnap időben odaérjen a XIII. kerületbe, a képzés színhelyére. Első útja az unokanővéréhez és annak családjához vezetett. Előtte lelevelezték az utazás körülményeit: meddig menjen metróval, utána melyik buszra szálljon, aztán hol szálljon le. A rokonnal azonos faluban nőttek fel, de Zsuzsa – aki jóval idősebb volt nála – pár esztendeje a főváros egyik külső kerületébe költözött. A lány a tőle kapott térkép alapján egész könnyen tudott tájékozódni.

A tanfolyam négy héten át, hétfőtől péntekig 8,30-tól 14 óráig tartott. Különböző oktatók okították a résztvevőket művelődéstörténetre, szociológiai ismeretekre, vezetési, szervezési és egyéb tudnivalókra, majd az utolsó óra befejezésével mindenki mehetett a saját dolgára. Ilonka szabadidejében igyekezett bejárni a nevezetes helyeket, s amennyire csak tőle tellett, ismerkedett a múlt történelmi és kulturális emlékeivel. Minden nap megnézett valami számára érdekeset, nem unatkozott. Élményeit levélben családjának írta meg. Egy délelőtti óraközi szünetben éltes korú tanárával beszélgetett. A férfi szólította meg őt, s mindenféléről érdeklődött. Honnan jött, hol dolgozik, mit szokott csinálni a városban délutánonként. Miután meghallgatta a lányt, s megtudta, hogy érdeklik a nevezetességek, felajánlotta számára, hogy szívesen felviszi őt a Gellért hegyre, aztán megmutatja az Operaházat is. Beléptek az Operába. Tanár úr már jól ismerte a helyet, leült, s egy ott dolgozó személyt kért meg, hogy vezesse végig „ezt a kislányt” az épületben. Az ember szívesen megmutatta, amit lehetett, élénken magyarázott, de mivel a hölgy meg sem mukkant, a végén megkérdezte.

  • Beszél magyarul?
  • Beszélek, csak önt hallgattam, mert olyan érdekes dolgokat mondott! – válaszolta Ilonka

„Vajon mit gondolhat rólam most ez az ember?” – elmélkedett magában. „Biztos nagyon butának hisz, de hát az is vagyok. Műveletlen.” Gátlásossága amúgy is megakadályozta abban, hogy ilyen nagyembereknek Pesten véleményt mondjon, vagy felszabadultan beszélgessen velük. Tanára bizonyára kedvelte őt, láthatott benne valamit, mert szünetekben kereste a társaságát. Eldicsekedett neki azzal is, hogy megjelent egy újabb könyve, amire a lány egy „Csak így tovább!”-bal reagált. Ő, a kis elmaradott, tapasztalatlan biztatta a művelt, „nagyembert”. Na, nem azért, mert úgy látta jónak, hanem azért, mert a témához nem tudott hozzászólni. Restellte bevallani, hogy a szerzőnek egyetlen művét sem olvasta, létezésükről sem tudott.

A szálloda a Keleti pályaudvar közelében állt. A kiszolgáló személyzet igen készséges és kedves volt, sikerült mindenben a vendégek kedvében járniuk.

A lány elhelyezkedett a 2. emelet egyik szobájában, ahol ámulatba esve fedezte fel, hogy ott még tévé is van. A szállásdíj a reggeli árát is tartalmazta, amit a vállalat pénzügyese már előre átutalt.

A szép, tágas étteremben, egyre többen foglaltak helyet. Ilonka napjai igazából ott kezdődtek. Mindig levitte magával a kabátját, táskáját, hogy étkezését követően egyenesen a képzésre indulhasson. Két alkalommal tejeskávét rendelt a reggelijéhez, a harmadik napon azonban másképp döntött.

Az asztalnál ült, amikor a jól megtermett, kissé korosabb, kedves hangú, igen szimpatikus pincér, Tóni bácsi odament hozzá:

  • Mit parancsol reggelire? – kérdezte, majd felsorolta a választékot.
  • Tojásrántotta jó lesz. – hangzott el a felelet.
  • Milyen innivalót hozhatok? Teát, tejeskávét, vagy kakaót?
  • Teát. – mondta az ifjú hölgy, s néhány percen belül a reggeli készen állt a fogyasztásra.

Erősen kívántatta magát az ízlésesen tálalt tojás, de a tea felszolgálása szokatlannak tűnt. Ilonka anyja fazékban főzte otthon, majd leszűrte, cukorral és citrompótlóval megízesítette, úgy merítették merőkanállal csészéjükbe a családtagok. Itt viszont ki volt hozva csészealjon a csésze, benne az egy szál cérnán lógó, kis zacskóba tett valami. Mellette egy szelet citrom, s két apró tasakban a cukor. A lány nem tudta mihez kezdjen, nem látott ilyet azelőtt. Gondolkodott. „Biztos ki kell bontanom a tasakot, abban lehet a tea, amit bele kell szórnom a csészébe. De hogy iszom víz nélkül?” Kibontotta, kiszórta, közben elmélázva rakta szájába a kenyérrel kísért finom rántottát.

Végül megjött Tóni bácsi, aki hőálló kancsóban hozta felé a forró vizet. Megállt a lány közelében. Mélyen fölé hajolva, csodálkozva tekintett bele az ivóedénybe, majd a vizet a teára öntötte. Ilonka gondosan kavargatta. Furcsának találta, hogy a leveleket is le kell nyelnie, szenvedése arckifejezésén tükröződött. Csak később vette észre, hogy egy távolabbi asztalnál hogyan isszák az élénkítő itókát, s úgy döbbent rá, hogy a filtert (amiről hónapok múlva derült ki részére, hogy filternek hívják) nem kellett volna kibontani. Zavarba jött, elszégyellte magát, de azért nevetett is saját tudatlanságán, melynek a továbbiakban megvolt a hatása.

Attól a naptól kezdve a recepciós fiúk különösen előzékenyek voltak vele szemben. Elé siettek, ha kiszállt a liftből. Ha délután az útjáról megérkezett, lehívták neki a felvonót, majd beszállt hozzá valamelyikük, aki egészen a szobájáig kísérte.  A pincér pedig nagy előszeretettel segítette fel reggelente a kabátját, s minden áldott alkalommal a hogyléte felől érdeklődött, akárcsak a személyzet többi tagja.

Ilonka egy pénteki napon úgy döntött, hogy eleget tesz rokona meghívásának, s a hétvégét náluk tölti. Azon az éjszakán ott aludt, majd másnap négyéves kis unokahúgát kézen fogva az állatkertet vették célba. Előtte még bementek a hotelbe valamiért. A fiúk természetesen nem hagyták szó nélkül a lány kimaradását, távollétét.

  • Ilona kedves! Nem tetszett itthon aludni az éjjel! Mit mondtunk volna az édesanyjának, ha keresi?
  • Az unokanővéreméknél aludtam! – felelte szabadkozva a leányzó, úgy, mintha csak valami bűnt követett volna el.

Nem is gondolt arra, hogy igazán adhatott volna frappánsabb választ is annak a két kíváncsiskodónak, akik talán azt hihették, hogy a gyermeket alibinek vitte magával.

Vége lett a tanfolyamnak, Ilonka hazament újonnan szerzett tudásával. Amúgy viselkedésbeli tapasztalansága ellenére kiváló humorérzékkel rendelkezett, megszokott társaságát gyakran megnevettette. Az irodában kacagva mesélte el a hozzá lelkiekben és érdeklődésben legközelebb álló kollégájának a Budapesten történt, otthon már mókásnak tűnő eseményeket. Legjobban a szállodai teakibontáson nevettek, annyira, hogy mindkettőjük hasa belefájdult.

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…