Örömtáncot lejtve érkezett meg a sorára váró tavasz. Már a lustább hófoltok is világgá mentek, semmi sem mutatta a tél nyomát. Eltette magát jövőre a szerényen fejet hajtó fehér hóvirág, hogy átadja helyét az álmukból magukhoz térő fák dús rügyeinek és a sokféle színes szirmú növénynek. Az itthon telelő madarak víg nótákra keltek, s hosszú, kimerítő útjuk után végre hazatértek a költöző szárnyasok is. Családalapításon törték fejüket a közeli erdő lakói, jókedvet árasztott a kikeleti szél.

A párutcás falucska hideg, szürke hétköznapokat élt polgárai felszabadultan vették tudomásul, hogy nem kell sokat fagyoskodniuk a tüzelő hiánya miatt a gyerekzsivajtól hangos parányi házban. Elég lesz már egy kis száraz gally, meg a földből kicibált kukorica- vagy napraforgótő a spóron való főzéshez. Levethetik kopott téli kabátjukat, amit az ezután hordásra szánt ujjas és szvetter helyett a fejük alá tehetnek párnaként. Cipőjükből kikerülhet a sokszor átnedvesedett szalma és kapca, s rövidesen mezítláb járhatnak gyerekek, felnőttek a szekérkerék-nyomos, poros, akáccal szegélyezett utakon.

Izgatottan készültek a jeles ünnepre. Szigorúan betartották a hamvazó szerdától húsvét vasárnapjáig tartó, meghatározott szabályokra kötelező nagyböjtöt: nem ettek húst, nem tartottak lakodalmat, nem nevetgéltek, csúnya szót véletlenül sem ejtettek ki a szájukon. Mérhetetlenül fontos volt számukra lelkük megtisztulása a bűneiket bevalló gyónás, majd a tisztelendő atya vétkeik alóli feloldozása, a szent áldoztatás által. Az asszonyok sárból, szalmatörekből, s lehetőség szerint elpottyantott tehénürülékből kevert masszával mázolták, frissítették fel házaik földjét, melyre száradás után, seprés előtt félkör alakú mintákat locsoltak egy bögrényi vízzel. Kikormozták a tűzhely füstelvezető csövét és a kéményt, vasporral megtisztították a vályogspór vasból készült felületét. Fehérre meszelték a házat, kívül a tornácot, s ragyogóra pucolták a kicsiny ablakokat. A férfiak a télen fűtés céljából foghíjassá tett kerítésekbe serényen pótolták a napraforgógórét. Rendet tettek az udvaron, az ólban és az istállóban.

András gyalog járt be naponta a Városi Kertészetbe, ahol megkereste családja számára a kevéske betevőre valót. Hangyaszorgalommal ültette a fákat, virágokkal szépítgette a település parkjait. Barátságos ember lévén munka közben el-elbeszélgetett munkatársaival, köztük a főnökével, Denk úrral is. Az utóbbi esztendőben vágásra való disznót nevelt, melynek húsát nagy becsben tartotta a család. Hétköznap nem igazán ehettek belőle, azt a kis padláson tartott, hosszú időre szánt füstölt élelmet hamar el lehetett volna fogyasztani, ha nem vigyáznak rá.
Márta, a háziasszony óriási gonddal és féltéssel csomagolta be nemrég egy kiürült cukros szütyőbe a kolbászt, majd többszörösen áttekerte rongyokkal, átkötötte madzaggal, s úgy akasztotta fel a padláson lévő tartórúdra, hogy az ünnepre szánt csemegéhez a gyerekek véletlenül se férjenek hozzá, nehogy megdézsmálja valamelyikük.

  • Ez húsvétra kell. Ne egyetek belőle, mert akkor nem fogok tudni nektek mit adni!- magyarázta sóvárgó tekintetű apróságainak.

Minden héten sütött kenyeret a pitvarban elhelyezkedő boglyas kemencében. Mielőtt megszegték volna a friss, puhára sütött, jó illatot árasztó ennivalót, hátoldalára késsel keresztet vetettek. Egyetlen étkezés sem múlhatott el ima és Isten áldásának kérése nélkül.
A családfő igyekezett kimaradni a közös imákból, hitt a Mindenhatóban, de nem szeretett fohászkodni.

  • Legalább egy imát mondjál el András! – noszogatta az asszony.

A férfi ökölbe szorított kézzel háromszor megérintette csendesen, de összehúzott szemöldökkel mellkasát a szíve fölött, mint mikor a katolikus miséken az „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!” szövegű imát szokták mondani.

  • Na, jól van már adjad! – sürgette kényszerű kötelességét letudva András a feleségét.

Márta megvető pillantást vetett rá, fejét csóválta, nem tudott hites urával mit kezdeni.
A húsvét előtti napon tisztességgel beáztatta a sonkát, hogy a só és a füst ízét ne lehessen nagyon érezni, ha megfő a belőle készített leves, amibe kevéske zöldség is került. A kolbászt külön főzte meg, majd egy biztos helyre téve alaposan betakarta. Cifra pászkát és puha, foszlós kalácsot készített. Lányával együtt piros és kék színű porfestéket vásárolt, azokat meleg vízben feloldva színezték a hímes tojást a locsolkodók számára.
A nagyhét napjain minden Istentiszteletre ellátogatott. Különösen fontosnak tartotta a pénteket, amikor az Atya felolvasta a Megváltó halálával kapcsolatos írásokat, a passiót, leleplezte a gyászlepellel bevont keresztet, majd stáció járás során felidézte Jézus szenvedésének állomásait.
A vasárnap felcsendülő, faluszerte hallható harangszó a feltámadás megünneplésére szólította a jámbor hívőket. Márta asszony már kora reggel előkészítette a kis kosárkába rakott ételeket és egy butellányi bort.
Kendőjét csinosan előre kötötte, megigazította magán és csemetéin az egyetlen ünneplő ruhát, emberén is végignézett, s útnak indult családjával. A templom teljesen megtelt. Az asszonyok és a gyermekek a padsorokban, a férfiak a kóruson foglaltak helyet, a nagyobb lányok a padok szélénél, az egyházi lobogók mellett álltak. Mielőtt beléptek, mindannyian belemártották kezüket a szentelt vízbe, majd az oltárral szembeállva keresztet vetettek. Az ünnepi szertartás alatt szebbnél-szebb énekek hangzottak el. Meghatottan, mély átéléssel énekelték: „A keresztfához megyek, mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek.”
A mise végét követően a résztvevők az udvaron egymás mellett vártak türelemmel a maguk elé rakott kosarakkal ételeik, italaik szentelésére. Megindító látványt nyújtottak.

Nyugodt, megtisztult lélekkel tértek haza. Az anya megterítette az asztalt. Tálra helyezte a megáldott, kisebb darabokra szeletelt kolbászt, sonkát, kalácsot. Megpucolt, s karikákra vágott két főtt tojást, s kitette kosarából a bort is. A szokásos imádkozás után kezdődhetett az evés. Márta mindenkinek a kezébe adta a neki járó falatokat, s felhívta figyelmüket, hogy a többihez ne nyúljanak, mert azokat későbbre és másnapra kell meghagyniuk, na meg hátha eljön valamelyik rokon, vagy locsolkodó, aki enne, bár ők általában nem szoktak fogyasztani semmit.

András bizonyára imponálni akart azzal, hogy néhány nappal az ünnep előtt neje tudta nélkül meghívta magukhoz főnökét. Rövid időre letették a kapát és a gereblyét, s pihenésük közben a húsvétról váltottak néhány szót.

  • Jöjjön el hozzánk! Egy kis étel és bor mellett legalább elbeszélgetünk.
  • Szívesen elmegyek. Csak jó idő lenne, ne fújna a szél, meg ne esne az eső!
  • Úgy bizony! Ránk férne a jó idő. Akkor várom! – hangzott el a kettőjük közötti párbeszéd.

A városban élő Denk úr nagyokat nyelve képzelte maga elé a jókora zsíros falusi falatokat, s örömmel fogadta el a meghívást. A családfő csak az ünnep második napján, a locsolkodásból fiaival hazatérve közölte feleségével, hogy délután vendégük lesz. Másnál nem ettek, csupán a hímeseket fogadták el a megöntözött leánykáktól. Éhesek voltak. Vágyakozva néztek az asztal irányába.

  • Jaj, minek hívtad ide? Most mit csináljak? Nem tudom odaadni nektek ezt a kis ételt, mert akkor mivel kínálom meg a főnöködet? – sopánkodott Márta.

Feszengve járkált fel-alá. Kezeit tördelve reménykedve nézegette a faliórát.

  • Már 3 óra van. Hátha nem jön!

Lassúnak érezte az idő múlását. A gyerekek szeme egyre gyakrabban akadt meg az ennivalót mutató tálon.

Denk úr a városban biciklire pattant, s a napsütötte időben, a madarak csicsergését háta mögött hagyva vidáman tekert a falu felé. Magában elhatározta, hogy most alaposan belakmározik.

  • Alig várom, hogy odaérjek! Az a jó kis kolbász, sonka, sütemény, rántott hús! Lehet, hogy még töltött hús is lesz! Talán még otthonra is kapok belőle! – elmélkedett.
  • Na, már 4 óra! Már biztos nem fog jönni! – örvendezett Márta. Most már szétosztom ezt a kis ételt, hál’ Istennek végre nyugodtan ehetünk!

A család tagjai mohón küldték le kiéhezett gyomrukba az edény tartalmát. Fél szelet kalácson kívül semmi nem maradt a tálon. Éppen csak leért a torkukon az utolsó falat, mikor kerékpárját a kerítéshez támasztva megérkezett Denk úr. Kalapját leemelve lépett be a házba.

  • Feltámadt Krisztus!
  • Valóban feltámadt! – hangzottak el a húsvéthoz illő köszönések.
  • Üljön le nálunk! – mutatott a székre meglepetten Márta.

Ő maga kis ideig állva maradt. Zavartan nézett az asztalra, forgolódott, verejtékezett, arcán a szégyen pírja gyorsan megjelent. Ura lehajtott fejjel ült a karos lócán. Nem tudott szólni. Végül a csendet az asszony törte meg:

  • Tessék harapni! – kínálta Denk urat a csöppnyi maradékra mutatva, s iszonyúan restellte, hogy azon a kalácsdarabkán kívül nincs a tálon semmi.
  • Köszönöm, nem vagyok éhes! – válaszolta illedelmesen, de csalódottan a vendég.

Gondolta:”Na, ebbe a harapni valóba biztos nem fog beletörni a fogam!”
Ültek ott egy ideig, nehézkesen ment a beszélgetés. Látszott, érződött, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak, csak másképp. A család szomorú szemében a nincstelenség szégyene, Denk úréban a sajnálat tükröződött. A vendég maradt még egy keveset. Nem akart rögtön elindulni, nehogy azt feltételezzék róla, hogy azért megy el olyan hamar, mert nem kapott enni. Végül útnak eredt. Márta szótlanul üldögélt, a gyerekek a locsolkodás élményeiről társalogtak.
András egész este a meggondolatlanságán bánkódott. Lefekvés előtt párjának ösztökélése nélkül, két kezét összekulcsolva, tekintetét az ég felé emelve magától mondott el egy Jézushoz szóló imát.

 

 

 

Szabó Veronika az Irodalmi Rádió szerzője. Nyírteleken, egy nyolcgyermekes nagycsalád harmadik leányaként születtem. Az általános iskolát szülőfalumban, a…