Fagyöngy

 

Minden ember máshogy látja a karácsonyt. Van, aki már hónapokkal előtte készülődik és nagy karácsonyi lázban ég, és persze ott vannak azok, akiknek semmi kedve nincs ebben a minden évben ismétlődő unalmas ünnephez.

Én a kettő közé tartozom, mint persze sokan mások is. Ma december 18 van. Nemsokára téli szünet és karácsony. Reggel volt és készülődtem az iskolába. Sminkelni minimálisan szoktam, hosszú hullámos hajamat egy káosz kifésülni. Melegen öltözködtem, mert már esett a hó. Nem, nem az a szép havas táj kerül a szemünk elé, dehogyis. Koszos, lucskos, vizes hókupacok sárral bevonva mindenhol. Ráadásul még hideg is van. Fergeteges. Felvettem a legmelegebb kabátom és csizmám. Erre sapka, sál, kesztyű. Barátnőmmel együtt sétáltam ki a buszmegállóig.

-Ugye tudod, hogy ma karácsonyi bál? És ugye tudod, hogy jönni fogsz? – néz rám fenyegetődzve, de egyben vigyorogva is. Minden évben elrángat ezekre az iskolai bulikra, pedig tudja, hogy nem szeretem.

– De ott lesznek ők… megint! És nagyon jól tudod, hogy utálom nézegetni őket. Kilencedik óta szerelmes vagyok Natalielbe, de ő csak az elkényeztetett barátnőjével foglalkozik, amióta szakítottunk. Szerinted mennyi kedvem van hozzájuk?

– Tudom Léna, de ezért kell megmutatnod, hogy túl vagy rajta és így is boldog vagy. Kérlek, csak gyere el! Hidd el, hogy jó lesz! Teszek róla. – győzködött tovább, mire beadtam a derekam. Elmegyek a bálba. Megmutatom nekik, hogy boldog vagyok. Beszélgetés közben oda értünk a sulihoz. Elkezdődött a rémálom, ami mindennap lejátszódik. Meglátom őket, ahogy a szekrénynek dőlve falják egymást. Emma, Nataliel barátnője gúnyosan vigyorogva néz rám, tudja, hogy volt köztünk valami, de most ő kapta meg a fiút. Ezért is szakad meg a szívem. Nataliel egyszer engem szeretett. Még most is kedvesen néz rám. Nem úgy, mint a barátnője. Ma sem történt semmi különös, mindenki a bálra készült. Biztatták az embereket a menőbbek, hogy szavazzanak rájuk bálkirálynak vagy bálkirálynőnek. Én is kaptam a kezembe egy halom szavazati lapot, szerintem én nem fogok szavazni. Felesleges. A sok közül megtaláltam Emmáét a tökéletes képével. Ki gondolta volna, hogy ő is indul? És nagy eséllyel ő is nyer.

Délután jön hozzám Anna készülődni és segíteni, hogy mit vegyek fel. Ha már elrángat! Kiválasztottuk magunknak a legszebb ruháinkat.  Én egy királykék hosszú ruhát vettem fel, Anna pedig egy pirosat. Barna hajamat a vállamon lógva hagytam és rakoncátlan göndör fürtjeimet eligazgattam. Erősebb sminket csináltam az átlagnál és felvettem egy viszonylag magas sarkú cipőt. A tükörbe nézve tetszett, amit láttam. Nem mondom, hogy nagyon, de nem volt rossz. Egy fiú sem hívott minket a bálba, úgyhogy ketten mentünk. A sulihoz érve láttuk, hogy már miden fel volt díszítve és gyülekeztek a diákok az estélyi ruhákban. Nagyon szép látvány volt, de nem az én stílusom. Biztos valakinek tetszik ez. Úgy néz ki, hogy Annának nagyon.

– Jézusom Léna nézd! Milyen szép itt minden. Menjünk már be, gyere! – rángatott be a csuklómnál fogva a terembe. Szólt már a zene és a tánctér tömve volt. Sokan a lelátoknál ülve beszélgettek és alakultak az új kapcsolatok. Szememmel Natalielt kerestem és meg is láttam Emma mellett. Úgy tűnt, hogy a fiú nem nagyon foglalkozik vele, inkább a tömeget pásztázza. Mintha keresne valakit. Épp úgy, mint én. Megakadt a tekintete rajtam és elmosolyodott. Hosszan nézett engem és kezdtem már zavarba jönni. Félmosolyra húztam a szám és mentem a barátnőm után. Nem akartam tovább nézni azt a gyönyörű kék szempárt. Benne volt minden emlék. Minden jó és rossz emlék. Felültem a lelátóra, amig Anna táncolt. Nézelődtem és néha leintegettem a barátnőmnek, aki boldogan bulizott egy fiú társaságában. Örültem, hogy neki legalább sikerült. Megláttam Natalielt. Engem nézett és a fejével üzent, hogy menjek. Lementem hozzá.

– Szia. Mit szeretnél? – kérdeztem tőle tetettet komolysággal, pedig majd kiugrottam a bőrömből.

– Csak gyere! – mondta azzal a gyönyörű kisfiús mosolyával.  Megragadta a karom és elvezetett egy ajtóba – gyönyörű vagy Léna! Nézd! Fagyöngy! – abban a pillanatban, hogy ezt kimondta megragadta a derekam és magához húzva megcsókolt. Szenvedélyes, de lassú csók volt.  Nem akartuk elengedni egymást. Hosszú idő múlva elhúzódott tőlem.

– Régóta mondani akartam, hogy én még téged szeretlek. És mindig is téged szerettelek. Emmával nem volt semmi komoly. Nem szeretem őt. Próbáltalak elfelejteni, de nem ment. Rájöttem, hogy annyira hiányzol, hogy nem bírom tovább. Nagyon szeretlek Léna!

– Istenem, Nataliel! Nem gondoltam volna, hogy újra ezt fogod mondani. De nagyon meglepett. És azt akartam mondani, hogy én is nagyon szeretlek. – ezzel a lendülettel a kezembe fogtam az arcát és újra meg csókoltam.  Csodálatos érzés volt. Végre újra vele vagyok, és nem akarom, hogy ez véget érjen, nem érdekelt Emma, nem érdekeltek a többiek, senki és semmi ott abban a pillanatban csakis Ő.

Ez a karácsony máshogy fog telni tudom. Ez most jobb lesz. Vele. A fagyöngy alatt állva jöttem rá, mi is az igaz boldogság. Az, hogy vele vagyok itt. Az, hogy ő szeret.

 

Kötél Doroti Az irodalmi Rádió szerzője. 15 éves vagyok,  Mezőszentgyörgyön élek,a Lánczos Kornél Gimnázium tanulója vagyok Székesfehérváron.Kis korom…