Kedves kis naplóm

 

Több mint egy hete, hogy Szegeden lakunk az új házunkban. Budapestről költöztünk ide anyuval, az apám halála miatt. Azt gondoljuk, hogy így felejteni tudunk. Az előző középiskolában eléggé elzárkóztam ez miatt, így nem sok barátom maradt meg. Páran próbáltak segíteni és beszélgetni velem, de nem hagytam. Az osztályomból és szinte a suliból mindenki odajött hozzám. Kivéve egy embert, aki nekem nagyon sokat jelent. Igen még most is. Általános iskolába is osztálytársak voltunk. Amióta az első nap átléptem az iskola küszöbét anya kezét fogva és megpillantottam azt a fiút, azóta szerelmes vagyok és tudom mi az a szerelem. Pontosítva a viszonozatlan szerelem. Az a szeretet, amiről tudjuk, hogy soha nem fog működni. És az a fiú, akit gyűlölnöm kellene. Az az érzés, hogy nem tudom nem szeretni. És hogy miért kellene utálnom tejes szívemből? Azért, mert csak csalódást, szenvedést, könnyeket és nagymértékű önbizalomhiányt okozott nekem. Amikor belenézek, a tükörbe csak azt a lányt látom viszont, amilyet ő állított be. Csúnya. Igazából tudom magamról, hogy az vagyok. Zöldes barna szememhez párosított szintén barna töredezett hajammal nem mutatok túl jól. Ehhez még a szemüveg is társul, ami még jobban ront. Mindegy is, hiszen megint rajta gondolkodok, pedig nem akarok. Nagyon nem akarok. Tehát Szegeden vagyunk egy kertes házban. Meg kell majd szoknom, hiszen Pesten panelban laktunk, ami nem egy álom hotel. Anya teljesen lelkes az új lakás miatt. Én még nem annyira tettem túl magam, azon hogy apa elment. Nem telik el nap, hogy ne gondoljak rá. Mindig érzem a hiányát és érezni is fogom.

Az első napom volt az új iskolámban. Ahogy beléptem az ajtón több száz szempár meredt rám. Valakik feltűnően beszéltek rólam, de akadtak olyanok, akik csak egy pillantást vetettek felém és folytatták a dolgaikat. Nem, nem volt kínos. Dehogy. Kicsit sem. Megkerestem a termet ahova mennem kell és elfoglaltam egy üres helyet. Körbenéztem, hogy kik vannak velem egy csoportban. Megpillantottam egy helyes fiút, aki a sarokban beszélgetett és nevetett a barátaival. Persze a nevetése nem szebb Dávidénál. Persze, hogy megint rá gondolok. Miért is ne? Ha jobban belegondolok, akkor szeretem és gyűlölöm egybe. A másodikat a tetteiért érzem. Sokszor megbántott és soha nem kért bocsánatot. Kihasznált és mindig csak szívatott. Én a naiv szerelmes fejemmel, pedig mindent elhitten aztán kopp. Újra a padlón találtam magam. Szokásos én. Reménykedem abban, hogy az iskolaváltás miatt végre elfelejthetem. Idővel. Túl sok idővel. Igazából témáról témára ugrálok most, Kedves kis naplóm. Csak annyi mindent írhatnék. Egy szóról eszembe jut ő aztán egy másikról is és a végén már róla írok. Papírra vetem a gondolaimat a fiúról és mire észbe kapok, már egy fél oldalt írok. Kihúzni meg nem szeretném. Folytatom inkább róla. Legyen egy ilyen is. Habár a több 100 lapban nem volt olyan, hogy nem írtam volna le a nevét. Dávid. Olyan szép. Többször belegondolok, hogy mi lenne ha… Mi lenne, ha szeretne? Valószínűleg nem adnám könnyen magam, hogy mosolyogjak rajta, ahogyan küzd értem. Az ajtóm előtt rózsával és csokival vár. Belehalok a boldogságba, nevetek és szorosan megölelem. Belepuszil a hajamba, én pedig csukott szemmel mosolygok. Egy könnycsepp folyik le az arcomon, mire ő letörli és megkérdezi mi a baj. Azt válaszolom, hogy semmi csak olyan édes, ahogy küzd értem. Elmosolyodik, és újra megölel. Nyakamon érzem a leheletét és a fülembe hallom a szavát amint azt suttogja:

– Azért mert szeretlek, és azt szeretném, ha az enyém lennél. Csak az enyém.

Mi lenne, ha ez igaz lenne? Talán, ezért nem tudom utálni. Mert ezekért a pillanatokért bármit megadnék. És a szerelmem iránta felülkerekedik a gyűlöleten. Persze vannak olyan percek, amikor belegondolok a valóságba. És ott jön a sírás is. Nincs ott ő, hogy letörölje a könnyem. Nem mondja azt, hogy szeretlek. Nem ölel meg…Én mégis az életemnél jobban szeretem. Nem őt, hanem azt utálom, amit tett. Amiket tett. Valamelyik nap álmodtam. Tudom, hogy mindenki álmodik. De ez különleges és szép álom volt. Magunkat láttam. A kezdettől a végig. Ősz volt, olyan október körül. Hullottak a falevelek és egyedül sétáltam a hideg utcán. Szembe jött velem. Rejtélyes mosoly kanyarlott az arcán. A háta mögül egy rózsát húzott elő. Szemembe nézett és azt kérdezte, hogy szeretnék-e a barátnője lenni a végtelenségig. Kicsi habozás után, hogy húzzam az agyát igennel válaszoltam és megöleltem. Ez volt a kezdet. Rengeteget voltunk együtt. Ketten főztünk és sütöttünk. Nevetve néztük egymás szerencsétlenkedését. Télen a hóesésben csókolóztunk. Karácsonykor a szobámba díszítettük a fát és te betekertél az égősorral. Odajöttél hozzám a derekamnál fogva magadhoz húztál, miközben a fülembe suttogtad, hogy a legszebb karácsonyfa vagyok. Nevetve megcsókoltalak. Kiküldtelek beszélgetni anyukámmal, amíg én elrejtettem az ajándékaidat a fa alá, amit közösen díszítettünk fel. Újévkor ott aludtál nálunk velem. Közösen néztük a tűzijátékot és pontban éjfélkor hosszan megcsókoltál. Bebújtunk a meleg takaróba és egymás ölelésébe a fagyos éjszakán. Birkóztunk, nevettünk és sorozatot néztünk. Együtt iszogattuk a forró csokinkat. Tejszínhabos szájjal csókolóztunk. Lefekvés előtt adtál egy jó éjt, puszit és egymásba fonódva aludtunk el. Reggel nem találtalak magam mellett, amitől megijedten, de pár perccel később egy tálcán kínált reggelivel lépsz be az ajtómon. Tavasszal a kertekből tépkeded nekem a virágokat, én pedig minden egyes rózsát megszagolok. Bolondnak nézel, de én csak nevetek. Szülinapomkor egy csokor rózsával lépsz be, mert tudod, hogy mennyire szeretem. Észrevettem, hogy az egyik mű és meg is kérdeztem, hogy ez miért van. Te ezt válaszoltad:

– Ez pontosan 100 darab rózsa. Ebből 99 igazi és 1 mű. Addig foglak szeretni, amíg az utolsó el nem hervad.

Mosolyogtam és örömkönnyek jöttek ki a szememen, mikor elmondtad ezt. Megcsókoltalak nagyon hosszasan, ezután pedig a füledbe suttogtam, hogy mennyire nagyon imádlak. Nyáron koncertekre jártunk és együtt énekeltünk a kedvenc énekeseikkel a dalokat. Kifáradtan nevettünk egymás karjaiba. Elmentünk 1 hétre a Balatonra veled és az anyukámmal. Végig jól szórakoztunk A vízben a nyakadba tettél majd ledobtál. Eljátszottam, hogy fuldoklom és te kimentettél, mint a legnagyobb hősöm. Az évek és az együtt töltött napok csak pörögtek. Ott tartottunk, hogy anya mellett összefont kézzel sétálok mennyasszonyi ruhába az oltár elé, ahol te öltönybe mosolyogva vársz. Elmondjuk a boldogító igent és megcsókoljuk egymást, úgy ahogy azt illik. Elmegyünk egy 2 hetes nászútra Párizsba a szerelem városába. Persze megnézzük az akkori meccset, mert tudom, hogy imádod a focit. Hamarosan gyerekünk születik, mi pedig öregszünk. Telnek az évek, amikor már a kislányunk átélte a tini kort nagy nehezen. Megtanítottuk járni és beszélni. A legtöbb időnket vele töltöttük, de egymásra is szántunk időt. Most ugyanúgy az oltár előtt állunk, csak most éppen, mint nyugdíjas szülők és nézzük, ahogyan a gyermekünk felnőtté válik. Az éveink csak lepörögnek, és egyszer csak megszűnünk létezni. A sírjainkat egymás mellé teszik. De mi ketten sohasem felejtődünk el, hiszen mindenki emlékezni fog erre az örökké tartó párra, akik minden akadály mellett a legtovább tartottak ki egymás mellett.

Na, ezekért. Ezekért az álmokért vagy éppen gondolatokért nem tudom utálni. Reménykedem abban, hogy valahol mélyen ő is szeret engem, csak a büszkesége miatt nem vallja be. Magának sem. Te mit mondanál, Kedves kis naplóm?

 

Kötél Doroti Az irodalmi Rádió szerzője. 15 éves vagyok,  Mezőszentgyörgyön élek,a Lánczos Kornél Gimnázium tanulója vagyok Székesfehérváron.Kis korom…