Kalandos álom

Egy nap a kertbeli kuckóban ültem, és épp kedvenc könyvemet olvastam, amikor anya átadott nekem egy levelet. Elkezdtem olvasni:

Kedves Enikő!

 Varmék az óriások királya vagyok, a Varázsbirodalomból. Igen, lehet, furcsállni fogod, hogy miért írok, de ez fontos lenne. Nagy bajban van az országom, és a segítséged kellene! Hogy miért épp te? Téged választott ki a csodasíp. Hamarosan érted megy az egyik óriáslány, aki egy égig érő virágon felhoz téged a palotámba.    Remélem, nem fogsz félni tőlünk!

Üdv:

 Varmék

Nagyon megdöbbentem, hogy az óriások épp engem választottak. De ezen nem sokáig töprenghettem, hiszen valami, illetve valaki eltakarta a napot.

– Szia! Gondolom, te vagy Enikő. Én meg Eli vagyok, aki elvisz a Varázsbirodalomba- szólalt meg egy lány előttem, és annyira fel kellett néznem rá, hogy a nyakam is majdnem kitört, de ahogy felnéztem megláttam a hatalmas, szikrázó kristályvirágot, aminek néhány szirmát már a felhők takarták.

– Gyere, pattanj fel a tenyeremre! – mondta az óriáslány, azzal letette elém a hatalmas tenyerét, én pedig belemásztam. Felemelt, az arcáig, és onnan méregetett.

Egyébként nem úgy kell gondolni ezekre az óriásokra, mint a rusnya, kövér és ijesztően hatalmas emberekre. Hanem mint egy átlagos ember, aki nagyon magas. Se nem kövér, se nem csúnya. Pedig a mesék, mindig ilyeneknek írják le őket. Nem is értem.

Ahogy Eli felfelé mászott, elérte az első felhőt, mikor följebb értünk, már láttam egy hatalmas felhőt, ami felett érdekes, a szivárvány színeiben pompázó fák, óriások, unikornisok, tündérek, cukorfolyók, kristálytiszta források és minden, amit eddig csak könyvekben olvastam, az itt volt.

Odafönt Eli letett, és azt tanácsolta, hogy válasszak magamnak egy unikornist, mert azzal kell elmennem a palotába. Nagyon feldobódtam, imádom az unikornisokat. Elindultam a sok egyszarvú között, és kinéztem egyet magamnak. Egy gyönyörű, hófehér színű és kék szemű lóhoz léptem. Hosszú sörénye és farka vajszínű volt sok rózsaszín árnyalattal.

– Szia, szépség! – simogattam meg az unikornis fejét és a nyakát. – Hogy hívnak?

– Durci vagyok. És mit akarsz?- kérdezte az unikornis mogorván.

Azt hiszem értem a Durci név hátterét.

– Durci, az történt, hogy téged választottalak ki társamnak. Velem kellene lenned addig, ameddig itt, vagyok. Az óriások királya hívott segíteni-próbálkoztam ellenkezést nem tűrő hangon. Azt hiszem, hogy bevált, mert Durci odaállt mellém, és unott arccal letérdelt, hogy a hátára tudjak ülni.

– A király parancsára muszáj megvédenem téged, de az nem szabály, hogy nem lehetek undok. Akkor a palotába kell vinnem téged!

– Igen, de tudok lovagolni, nem kell,,vinned”, mint egy taxi – dühöngtem, hogy ennyire lenéznek. Még hogy,,el kell vinnem”.!

-Jól van, na, nem kell egyből felkapni a vizet! Inkább induljunk! – azzal a lendülettel vágtába iramodtunk, és hamarosan a palotához értünk. A király már a trónon ült, és engem méregetett. Gondolom, nem tudta, hogy nézek ki, és hogy hány éves vagyok, amikor a levelet küldte? Sebaj, így jobban tudok bizonyítani.

Még oda sem értem hozzá, de már elkezdett a szabályokról, a dolgomról és a rendről beszélni. Igazából csak annál a résznél figyeltem, hogy nekem mit kell csinálnom. Megmentés, segítség, boszorkányok, jutalom. Azt mondta, hogy azt nekem kell kitalálnom, hogy hogyan mentem meg az országot, mert hiába az óriások hatalma, a varázslatos birodalma, csak egy ember gyermek győzheti le őket, akit a csodasíp kiválaszt. Az az igazság, hogy a boszorkányokról olvastam már sokat, a gonoszságukról, az erejükről, és arról is, hogy hogyan győzhetjük le őket.  Még ma nekiindulok.

– Durci!! Gyere, megyünk legyőzni a gonosz boszorkányokat! –mondtam.

– Én biztos, hogy nem megyek! Éhes vagyok, és mennem kell a testvéremhez! – háborodott fel azon, hogy feladata van.

– Azt mondtam, hogy jössz! Minél előbb végeznünk kell a gonosz banyákkal, mert elpusztítják ezt a gyönyörű birodalmat!

Fel ültem a hátára, belekapaszkodtam a sörényébe, és már repültünk is a forrás felé. Vittünk egy hatalmas vödröt, amit a királytól kértem, és telimerítettem vízzel, majd megmostam benne az arcom, állítólag ettől a víztől minden banya ereje elszáll és békává változik. Ezután a boszorkányok otthona felé vettük az irányt, leszálltam Durciról és beosontam a házukba. Na, a banyák pontosan olyanok, mint amilyeneknek a könyvek írják őket. Csúnyák és gonoszak.  Óvatosan osontam, hogy fel ne ébredjenek és minden boszi nyakába öntöttem a vödör vízből. Szerencsére nem ébredtek fel, és szép, lassan minden boszorkány békává változott.  A rusnya békákat összegyűjtöttem a vödörbe, hogy elvigyem a királynak.  Kész voltam a feladatommal, és büszke voltam magamra. Sikeresen gonoszmentes lett az ország.

A palotában megkaptam dicső jutalmamat, aki nem más volt, mint Durci! Hiszen ez csodás! Lesz egy beszélő lovam, akinek csak én látom a szarvát, és én hallom a hangját.

Azért az én kis paripám szemében is láttam a boldogságot. Lehet, hogy egy kicsit mégis megszeretett?

A király még egyszer megköszönte a segítséget, és hazaküldött Durcival.

Kinyitottam a szemem. Unikornis sehol, király sehol, csak a kedvenc könyvem lecsúszva a földre.

Egy újabb csodás álom volt csupán.

 

Kötél Doroti Az irodalmi Rádió szerzője. 15 éves vagyok,  Mezőszentgyörgyön élek,a Lánczos Kornél Gimnázium tanulója vagyok Székesfehérváron.Kis korom…