Volt egyszer egy kis kertben egy házacska, melyben Ödön bácsi és Ella néni élt már hosszú évek óta.

Ősszel, amikor az utolsó falevél is lehullott a fákról, Ödön bácsi megtisztította a műhelyében a kerti szerszámait és egyesével a helyükre tette. Ahogy elkészült mindennel, bezárta az ajtaját és a házba lépve így szólt Ella nénihez:

– Nemsokára leesik a hó és minden fehérbe öltözik. Mikor láthatok majd újra színeket a kertben?

Ella néni tudta jól, hogy mennyire várja Ödön bácsi a tavaszt, ezért egyre csak azon törte a fejét, hogyan tehetné vidámabbá a téli hónapokat, de egészen addig nem jutott eszébe semmi, amíg egy reggel valóban hó takarta a kertet.

– Kiszínezem Ödönnek a telet! – határozott Ella néni, és a reggelihez égszínkék bögrébe töltötte Ödön bácsi gőzölgő teáját, amibe olyan aranysárga mézet csurgatott, hogy még a Nap is megirigyelte volna, ha látja. Ödön bácsi ímmel-ámmal reggelizett miközben azon kesergett magában, hogy hová lett a kert sok színes virága.

Ella néni még a fűnél is zöldebb sóska főzeléket főzött ebédre, aztán kettévágott egy szép nagy főtt tojást, amiből kimosolygott a sárga közepe, és a főzelék tetejére tette. Ödön bácsi csak turkálta a finom ételt, amitől Ella néni kicsit el is szomorodott, de nem sokáig búsult, mert kitalálta, hogy mit tegyen:

Holnap élénkpiros paradicsomlevest főzök. Attól majd jó kedvre derül Ödön. – gondolta vidáman.

Megfőzhette a paradicsomlevest, ami pirosabb volt, mint a legszebb piros tulipán, elkészíthette a legsárgább sárgaborsó főzeléket, ami a kiscsibék tollánál is sárgább volt, bordó cékla salátát is tehetett az asztalra az illatozó sültek mellé, Ödön bácsinak mégsem lett jobb a kedve.

Valami mást is ki kell találnom – gondolta akkor Ella néni és a tükrös szekrény elé lépett, ahonnan színes gyapjúfonalakat vett elő. A gombolyagokat egy kosárkába rakta, vállára terítette a horgolt kendőjét és beült a süppedős, öreg fotelba. Bandi macska rögtön a lábai mellé telepedett és kérdőn nézett gazdájára.

– Színes zoknikat kötök Ödönnek! – szólt Ella néni és olyan gyorsan járt a kezében a kötőtű, hogy Bandi cica egészen beleszédült.

Először egy sárga készült el zöld csíkokkal, majd a párja is hamar kész lett, ami zöld volt sárga csíkokkal. Ahogy készen lett velük, maga elé tartva nézegette őket.

Olyan szépek, mint tavasszal az aranyeső! – gondolta elégedetten.

Megkötötte aztán a cseresznye pirosat, az ibolyakéket, a margaréta fehéret rózsaszín cikcakkokkal, a rózsaszínt lila pöttyökkel, meg még sok más színűt.

Mikor készen lett velük, minden pár zoknit labda formájúra göngyölített és elrendezte a komód legalsó fiókjában, aztán oldalt hajtott fejjel így gyönyörködött bennük:

– Olyan színesek, mint a nyári kert!

Amikor betelt a sok szín látványával, megpróbálta betolni a fiókot, de nem sikerült. Hiába is rendezte át a zokni gurigákat másképpen, attól kezdve résnyire mindig nyitva volt a fiók. Ödön bácsi meg szebbnél szebb és színesebbnél színesebb zoknikban pompázott ugyan nap, mint nap, még sem lett jobb a kedve.

Egy délután, amikor Ella néni elszunyókált a fotelban, Bandi cica halk cincogásra figyelt fel a komód felől, majd az alsó fiókból a zoknik közül kikukucskált egy kisegér.

Ne kergess el! – nézett Bandi cicára kérőn.

Dehogy kergette! Sokkal nagyobb kedve volt Ella néni lábai mellett a puha szőnyegen feküdni. Kedvesen ráhunyorított, amiből megértette az egérke, hogy jól meglesznek egymással.

Másnap reggel Ella néni a vajas kenyérhez egy szelet sárga sajtot tett a lila pöttyös tányérra. Ödön bácsi nem tologatta már étvágytalanul ide-oda a reggelijét, hanem egy pillanat alatt felfalta, aztán kért még egy kis sajtot, és az is hamar eltűnt a tányérról.

Végre hatott Ödön kedélyére a sok szín – gondolta Ella néni elégedetten, pedig Ödön bácsi egyre jobb kedvének csak Bandi cica tudta igazán az okát.

Ödön bácsi nem csak reggelenként húzta ki a zoknikkal teli fiókot, hogy újabb párat vegyen elő belőle, hanem titokban napközben is. Hol egy darabka sajtot, hol a mandulás kifli csücskét, hol pedig a diós kalács morzsáit rejtette a mélyére, ami hamarosan el is tűnt onnan.

Sok-sok nap telt el, amikor Ella néni egy délelőtt kitárta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen a szobába, aztán visszament a konyhába meghámozni a sárgarépát a zöldségleveshez.                       Ödön bácsi ekkor elővett a zsebéből egy gerezd almát és a fiókba dugta, de a kisegér nem látott neki. Gyorsan kiugrott onnan, átfutott a szobán, felszaladt a függönyön a nyitott ablakhoz, majd megállt egy pillanatra az ablakpárkányon Ödön bácsi felé fordulva.

– Hiányozni fogsz! – mondta a maga módján, egér nyelven, amit persze Ödön bácsi nem értett meg.

Amikor már eltűnt az egérke a kertben, újra belépett Ella néni a szobába, hogy szellőztetés után becsukja az ablakot. Ahogy kinézett rajta, mosolyogva csak ennyit mondott:

– Úgy látom, újra itt van a tavasz!

Ödön bácsi csak akkor vette észre, hogy milyen kék újra az ég.

Pataky Tünde az Irodalmi Rádió szerzője. 2016-ban az United kiadó gondozásában megjelent "Pamacs mesék” című mesekönyvem. 2017-ben az…