„Gyermekvilág”

az Irodalmi Rádió pályázata

a 2018. évi Gyermeknap alkalmából

 

A pályázat beadási határideje lezárult.

Végeredmény:

A) Versírók:
1. Császár József: Gondolatok
1. Császár József: Hétpettyes katica
2. Friedler Magdolna: Állatbújócska
3. Pocsai Piroska: Élet a szabadban

IfiRádiós különdíjasok:
Kiss Dóra: Változás kora
Hodosi-Nagy Hédi: Testvéri szeretet
Mátrai Csenge: Házi feladat

B) Prózaírók:
1. Akai Katalin: Nagymamám, a boszorkány
2. Szohner Gabriella: Tiszta szívű csintalanság
2. Margetin István: A vallásról
3. Kozma Barnáné: Lekvár főzés
3. Turi Török Tibor: Karéneken

IfiRádiós különdíj:
Lázár Diána: Anyu, gyerek vagyok!

C) Felnőtt képzőművész kategória:
1. Héthelyi Krisztina: Vágyálom
1. Héthelyi Krisztina: Merengés
2. Medve Kinga Sára: Sünikéim
3. Bognár Mária alkotása

D) Gyermek képzőművész kategória:
1. Kovács Anna: Anyám tyúkja
2. Jantyik Erika: Szivárványvilág
3. Balogh Borbála: Játék a szabadban

A sikeresen szerepelt és az Álmodból fogantam című antológiában megjelenő alkotások teljes listája innen letölthető pdf formátumban.

 

Az antológia borítója Héthelyi Krisztina nyertes munkájával.

 

A helyezett és különdíjas alkotások teljes szövege:

Császár József • Hétpettyes katica – 1. vers

Volt egyszer egy kerek erdő,
körülötte szép zöld mező.
Ott éldegélt a katica,
összesen négy petty volt rajta.
Bátorságát összeszedte,
a jó tündért felkereste,
előadta szíve vágyát,
kevesli pettyei számát.

Kedves tündér, négy pettyem van,
pedig bírna még a hátam
hármat biztos, hogy hét legyen,
ennyi, hiszem, jár is nekem.
Szólt a tündér: járni nem jár,
azt hiszem, ezt tudhatnád már,
de lehet, hogy megkaphatod,
ha a próbákat kiállod.

Az első próba nem oly könnyű:
legyél szerény és nagylelkű.
A második sem egyszerű:
létezik sok levéltetű,
védd tőlük a fák rügyeit
és fiatal hajtásait.
Ha ezután úgy gondolod,
a próbákat folytathatod.

Elrepült a kicsi bogár,
tettekre várta a határ;
nekilátott a munkának,
a két rászabott próbának.
Eltelt hét nap, meg még egy hét,
véghezvitte nehéz tettét.
Megtette, mit a tündér kért,
megtette azt a hét pettyért.

Két próbát már véghezvittem,
de teljesen kimerültem,
szeretném a bűvös hetet,
a hátamra a hét pettyet.
Új próbára készen állok,
akár máris nekilátok.
Hét pettyel a hátamon már
lennék mesebeli bogár.

A sárkánynak hét a feje,
hét a bányában a törpe,
a hétnek is van hét napja,
szivárványnak hétszín hídja,
hét csillagja a Göncölnek,
a csodás égi szekérnek.
Vándorcsizma hétmérföldes…
a hátam meg olyan üres!

A harmadik próbát álltad,
látszik, nem csak kitaláltad,
elmondtad, hogy kértem volna.
Ez volt a harmadik próba!
Tudom, e szám miért kedves:
mesebeli bűvös hetes.
Fekete petty, piros ruha,
így száll azóta katica.

Császár József és Friedler Magdolna verseit Bereczki Vivien olvasta fel a pályázat eredményhirdetésén.

Császár József • Gondolatok

Most még kicsi vagyok, de egyszer nagy leszek,
akkor majd apunak csokoládét veszek.
Anyának nápolyit vagy kekszet, azt hiszem,
mindegy nekem, hogy mit, mindhármat szeretem.
Veszek anyának egy hosszú hajú babát,
annak fésülheti, moshatja a haját.
Apa kap még legót, építhet majd várat,
a színes kockákkal majd kedvére játszhat.
Talán mégis jobb lesz az én hajam mosni,
s apával együtt a legóval játszani.
Ha eljön az este, búcsúpuszit kapok,
és anya meséljen, amíg el nem alszok.

Friedler Magdolna • Állatbújócska – 2. vers

Néhány állat furán játszik:
a szavakban bújócskázik.
Elrejtőzik, s mi lesz ebből?
Más jelentést kap innentől.
Nézzük versben, szépen sorban,
miről szólhat, fejtsd meg gyorsan!
Kitaláltad, Bence?
Súgd hát a fülembe!

Lakóházát hátán viszi.
Nehéz neki? Hiszi piszi!
Komótosan, lassan halad,
csíkot húzva sosem szalad.
Kacskaringós töltelékkel
vetekszik a főzelékkel.
Nagy kedvenced, Zsiga,
a kakaós csiga?

Csipog, repül, tolla fényes,
jó magokra igen kényes.
Lehet kicsi vagy hatalmas,
kalitkába nem alkalmas.
Fehér habja bárányfelleg,
sárga tavon illeg-billeg.
Zsófi, főzzek neked
finom madártejet?

Kövek között tekergőzik,
a farkával keringőzik.
Lehet hosszú, szelíd, mérges,
sziszeg rád, ha kedve zsémbes.
Összevágod szeletekre,
úgy teszed a szendvicsedbe.
Sötétzöld-e, Borka,
a kígyóuborka?

Boci csoki névadója,
ezer mesét tudsz már róla.
Tejet ad, és azt mondja: „Mú!”,
elkerüli a mélabú.
Se nem süti, se nem finom,
amit ez az állat kinyom.
Megsúgom, nagylegény:
szagos tehénlepény.

Baromfiak hangos népe
kotkodácsol fel az égre.
Kotlás után kapirgálnak,
te meg örülsz a tojásnak.
Kemény bütyök, lábad baja,
elég fájdalmas nyavalya.
Luca, most mit tegyek,
tyúkszemtapaszt vegyek?

Nyári este sötétedik,
fürge árnyuk megjelenik.
Bogarakra vadásznak ők,
célra tartó jó repülők.
Batman hősöd redős szárnya
a ruhádnak hasonmása.
A megfejtés, Liza:
denevérujj, biza!

Tengerparton hármat szedtél,
kisvödrödbe beletettél.
Ha füledhez odatartod,
víz zúgását újra hallod.
Ez többet tud, szuper tőle:
nagyi hangja szól belőle.
Mi ez, kicsi Lackó?
A telefonkagyló.

Kis állatka szürke mezben,
Tom macskától meg se rezzen.
Ementáli a kedvence,
ezért felmegy a kredencre.
Görgős hasán csúszik-mászik,
apa mindig ezzel játszik.
Ismerős, Elemér?
Számítógép-egér!

Pocsai Piroska • Élet a szabadban – 3. vers

1.
Béka Béni bandájával
udvaron koncertet ad,
unka társa baritonja
világi sikert arat.
Berekedt a breki szoprán,
lemerült, mint rádió,
abbamaradt a hangverseny,
véget ért a dáridó.

2.
Gomba mama bölcs tanácsa
fortélyt ver a kisfiába:
Kezdesz nőni, Gabi gyerek,
színesedik a lemezed.
Veszélyes a gombaélet,
óvjad, amíg élheted!
Ha egy gombász rád talál,
egy percig se hezitálj,
mondjad azt, hogy mérges vagy,
akkor bizton békén hagy!

3.
Valahol egyszer megesett
e nagyon különös eset.
Tyúkanyó és kacsa pajtás
meglátogatták a pajtát.
Érett céklák ott lapultak,
ebből jól befalatoztak.
Reggel ámult a gazdasszony,
ilyet bizony még nem látott,
fészek alján a tyúkólban
piroslottak a tojások.

IfiRádiós különdíjasok:

Kiss Dóra • Változás kora

Változik az élet, vele változok én is,
Vajon a rossz út engem is eltérít?

Szívemben nincsen más csak jég,
S üvegszilánk, mi darabokra tép,
A rossz út hív, de nem enged a szív,
Ő is, mint az emberek, Istenben hisz,
Csodás vágyakat ígér, ezzel ámít,
Mint Lucifer az ördög csak csábít,
Nagy a kísértés, hátulról fal tol,
Előröl szakadék, ami nekem szól.
Gondolatban mennék a gonoszságba,
Úsznék ott, mint felhőtlen boldogságban,
De szívem megtöri ezt az álmom,
Megfordít, mondá falat kell másznom,
Meg kell másznom, mint egy hegyet,
Mely fájdalmat áraszt s sok keservet,
Ez az akadály az ösvény a jó útra,
Ki arra megy, érzi a fájdalmat újra.

Csak az élheti túl, kinek szíve kő,
Hisz a fal a fájdalomnak utat sző.

Hodosi-Nagy Hédi • Testvéri szeretet

Hagyom, hogy este mellém bújjon
és alvás közben párnámról kitúrjon.
Hagyom, hogy ceruzámmal babát rajzoljon
Segítek, hogy a vonalból ki ne fusson.
Hagyom, hogy a társast ő válassza,
és, hogy ő nyerjen ha úgy kívánja.
Hagyom, hogy hisztizzen és sírva elmenjen,
Vigyázok, hogy közben el ne essen.
Hagyom, hogy ebédnél tányért ő válasszon,
A nagyobb szelet süti az ő tálcáján maradjon.
Hagyom, hogy a titkos naplómat kinyissa,
aztán filctollal azt tele rajzolja.
Hagyom, hogy anya rám haragudjon,
pedig a falra a matricát nem én ragasztom.
Hagyom, hogy fésüljön és a hajamat húzza,
cserébe óvatosan picit lökök rajta.
Tényleg csak egy kicsit nehogy megsérüljön,
keze, lába, térde meg ne kéküljön.
Hagyom, hogy amit akar az úgy legyen,
Hisz a testvérem és szeretem.

Mátrai Csenge • Házi feladat

Változó a mérete.
Megcsináltad? Érted-e?
Apa számol, anya ír,
Mama nézi, Zéti sír.

Mennyi-mennyi feladat!
Kinek nincs kész, lemarad.
Piros pontok jönnek sorba,
Feketék, ha nincs megoldva.

Kedvencem az angol házi,
Jutalmam a sok-sok szmájli.
Tesiből házi nincs,
Ez aztán a nagy kincs.

Nyelvtan, matek itt a házi.
Ki győzi ezt megcsinálni?
Erki Annát lepipálni?
Nem nagy dolog, ha nincs házi.

Magdi néni szárnyal,
Az osztály meg „szájal”.
Miért nincs kész a feladat?
Leckefüzet lemaradt.

Füzet és könyv sorakozik,
Valaki meg vonatozik.
Osztály csörög, nem is értem.
Hányadik volt? Most megkérdem!

Mikor kész lesz, nagy az öröm.
Fejemet már nem is töröm.
Nincs több házi!
Ez nagy mázli!

Akai Katalin • Nagymamám, a boszorkány

Akai Katalin nyertes prózáját Szabó-Kasornya Ágnes adta elő a pályázat eredményhirdetésén.

Amikor a fekete szoknyát, és ugyanolyan színű kötött kardigánt viselő öregasszony végig vonszolta magát a szürkén és porosan tekergő aszfalton, a környék összes gyereke odagyűlt a csodájára.
Október közepe volt, igazi vénasszonyok nyara. A fákon a levelek már kezdtek színesedni, és az iskola is elkezdődött. Unalmas vasárnap délután volt, a legtöbb lurkó az utcán játszott, csellengett, vagy a házak lépcsőin ülve beszélgetett.
A néni fekete kendőjét úgy a szemébe húzta, hogy szinte semmit nem látott alóla. A lábán kopott, magas szárú, fűzős cipő volt. Ráadásul hatalmas méretű, melynek az orra kissé felkunkorodott. Az asszonyság hátán akkora kendőbe kötött batyu volt, hogy szinte az vitte előre. Két keze is tele volt pakolva mindenféle holmival, táskával, szatyorral, még tyúkketrec is volt nála kettő darab, mindegyikben két darab szárnyassal. Ilyet ezek a városi gyerekek még nem láttak, ezért aztán csúfolni kezdték, és nevetve, kiabálva csapatosan követték. Cseppet sem érdekelte őket a néni kora, és eszükbe sem jutott, hogy segítsenek a csomagjait cipelni. Azt bezzeg észrevették, hogy a szokásosnál is nagyobb, és pirosabb az orra, ráadásul bibircsók is volt rajta.
Amikor az öregasszony egy pirosra festett padhoz ért, nagyot sóhajtva leült. – Már amennyire a hátára kötözött batyu engedte. Óvatosan letette a tyúkketreceket is, és egy hatalmas, szürke zsebkendőt húzott elő. Először megtörölgette a homlokát, majd trombitálva kifújta méretes orrát.
– Vigyázzunk srácok! Lehet, hogy boszorkány, még a bibircsók is ott van az orrán! Kiabálta két harapás között Zoli, aki egy szelet zsíros kenyeret egyensúlyozott pufók kezében.
– Hűha! Tényleg! Lehet, hogy csak egy csapat béka marad belőlünk! – tromfolt rá Gyuszi, és nedves orrát pulóverének ujjába törölte.
A gyerekek lemaradtak, és tisztes távolságból figyelték az öreganyót. A lányok a fiúk háta mögé bújtak, és megszeppenve várták, mi fog történni.
Persze az öregasszony hallott mindent, jót nevetett magában, és úgy gondolta megtréfálja őket, a csúfolódásért cserébe.

Sok szoknyájának egyik ráncából előszedett egy görbe kampós botot, és a gyerekek felé mutatva azt mondta.
– Még egy utcányira vagyok a lányoméktól. Ha nem fogjátok meg, és nem hozzátok utánam a csomagjaimat, az egész bandát disznó csürhévé változtatom, az biztos!
Így történt, hogy a nagymamám olyan pompás hordár kísérettel érkezett az egy emeletes lakótömb elé, mint egy királynő a palotába. Szerencsére a földszinten laktunk.
Amikor a fiúk lerakták a csomagokat, az idős néni elkacagta magát, de annyira, hogy mind az öt sárga foga kilátszott. Hátra húzta kendőjét a homlokából, és lekanyarította hátáról a nagy batyut. Előszedett belőle egy kis kosarat, tele piros almával, és a gyerkőcök felé kínálta:
– Köszönöm, hogy segítettetek, vegyetek ebből a finom szabolcsi almából!
Először vonakodtak, mert hátha mérgezett, vagy ilyesmi, de amikor a „boszorkány” unokái – testvéreim és én – is elvettünk egyet-egyet, és jóízűen falni kezdtük, ők is vettek a kosárből. Olyan ízletes volt az az alma, hogy néhány gyereknek a ruhájára folyt a leve, apró fogaik alatt pillanatok alatt eltűnt, pedig elég nagyméretű gyümölcsök voltak. A néni mosolyogva figyelte őket, és megkérdezte:
– Ízlett-e az alma?
Jólnevelten, kórusban köszönték meg, és szemlesütve bocsánatot kértek a csúfolódásért.
– Na! Ha olyan jó volt, mondjátok meg a szüleiteknek, hogy pár nap múlva érkezik belőle még tíz ládával, olcsón adom, jöhetnek almát venni. Aztán lesz pár kiló paszuly, házi szilvalekvár, dió, mák, pár zsák finom szabolcsi krumpli, pár oldal-szalonna, meg egyebek. Eladtam a kis házamat, földemet, szőlőmet, amit lehet, kiárulok belőle.
– Köszönjük szépen, megmondjuk! – felelték a gyerkőcök.
– Az én anyukám biztosan jönni fog, mondta Zoli, és sóvárogva leste az almás kosarat.
– Amúgy meg, most költöztem ide, és nem vagyok boszorkány. Anna néninek hívhattok, és ezek a kislányok az unokáim. Még biztosan találkozunk. Mire befejezte, előkerült anyukám, hunyorogva, borzasan, csak egy otthonkát kapott fel a hálóingére, hogy megnézze mi az a ricsaj a lépcsőházban. Éjszaka dolgozni volt, most aludni szeretett volna.
– Hát megjött, édesanyám? Miért nem írta meg mikor jön? Kimen-tünk volna az állomásra segíteni.
– Nem baj, volt nekem segítségem! Gyere, hordjuk be ezt a sok holmit!
– Csak nem gondolja anyám, hogy a tyúkokat is behozza a lakásba?
– Dehogynem! Tán’ majd itt hagyom az utcán, hogy elvigyék? Ahol ennyi pulya van, ott kell a tojás, ezek meg a legjobban tojó tyúkjaim!
– Már pedig ide be nem hozza! Veszek én tojást a boltban.
A nagy vita kellős közepén megérkezett a családfő, Péter apu, aki még vasárnap is munkában volt. Alig várta, hogy hazaérjen, éhes és fáradt volt.
– Most leviszem őket a szenes pincébe, aztán majd holnap össze-ütök nekik valamit az épület mögötti kertben, ha a lakótársak meg-engedik. Ha nem egyeznek bele, akkor megesszük őket, nincs mit tenni. – mondta bosszúsan, és már vitte is a ketreceket.
Persze mindhárman követtük, még a legkisebb totyogós Zsuzska is, mert nagyon örültünk, hogy végre lesz házi állatunk. Mikor végre bezárta a szárnyasokat a pince rekeszünkbe, alig bírt rávenni ben-nünket, hogy felmenjünk a lakásba.
Anyukám közben megterített az anyjának, és a férjének, megmelegítette a megmaradt ebédet. Azután tiszta ágyneműt húzott a fáradt öregasszonynak.
Anna néni, a nagymamánk csak ámult-bámult, hogy milyen gyönyö-rű lakásban lakunk, a bútorokat egyenként megsimogatta, és azt mondta, hogy otthon, még a grófi kastélyban sem látott olyan szépet, amikor ott szolgált, fiatal korában. A vasalt fehér lepedő, és ágynemű láttán könnyes lett a szeme, alig akarta elhinni, hogy az az ő ágya lesz.
Amikor édesanyám a kezébe adta a csipkés hálóinget, elpityeredett. Mi akkor nem értettük, miért sír a mama, hiszen nekünk ez olyan természetes, és megszokott dolog volt.
Nem ismertük a nagymamát, kicsit félelmetes volt a sok fekete ruhájában, meg a kevés fogával, érdekes szagával, de mégis megsajnáltuk, és vigasztalni kezdtük. Ekkor tört ki belőle a zokogás, a hosszú fáradságos utazás, és a feszültség miatt – mint később elmesélte.
– Vajon hogyan fogadják őt sosem látott unokái? Hol fogja álomra hajtani a fejét? Hiszen előtte sosem volt a lányánál. A kis házikóját, kertjét, földjét eladta, hogy hozzánk költözzön. Ne éljen egyedül, magányos özvegyasszonyként. A lánya, meg a veje is felkereste őt, hogy szükség lenne a segítségére. Jó lenne, ha valaki vigyázna a gyerekekre, és néha főzne anyu helyett.
Kis idő múlva megnyugodott, és elkezdett lefekvéshez készülődni. Mi gyerekek addigra megfürdetve, tisztán játszottunk az ágyban és vártuk az esti mesét.
Mama elkezdett vetkőzni. Velünk egy szobában aludt, és mi csodálkozva néztük, hogy milyen sok szoknya, és ing volt rajta. A végére egészen sovány lett a nagymama. Akkor jött be anyu mesét mondani.
– Ugyan már anyám! Csak nem fog ilyen piszkosan a tiszta ágyba bújni? Ott a jó meleg víz a kádban.
– Nem vagyok én koszos! Fürödtem az apáddal a folyóban a nyá-ron, amikor még élt. Azóta meg mindennap mosakodtam, volt úgy, hogy kétszer is – mondta felháborodva a mama.
Olyan kalamajka, huzavona lett belőle, hogy fetrengtünk a nevetés-től, mire rá tudták venni apuval, húzva-tolva, könyörögve, hogy használja a fehér csempés helyiséget. Később az lett Anna mama kedvenc helye a lakásban.
Szép lassan összeszokott a családdal, mi is vele. A tyúkok is marad-hattak, az egész ház kedvencei lettek. Voltak persze súrlódások, de a szükség sok nehézséget megold.
Szükségünk volt egymásra.
Anyukám a gyerekek mellett három műszakban dolgozott a bányá-nál. Nehéz munkát végzett, örült, hogy az anyja vigyázott ránk, és néha, ha muszáj volt, főzött. Nem nagyon tudtuk megszokni a főzt-jét, akárhogy próbáltuk, pedig a mama igyekezett.
Egyik este megbeszélték, hogy habart paszulyt fog készíteni más-nap a nagymama. Viszonylag könnyű megfőzni, és jó laktató étel, egy-egy nagy szelet kenyérrel, ecetesen, savanykásan, még zöldségfélét sem kell hozzá venni, bab volt otthon bőven. Anyuék törlesztették a lakás részleteit a banknak, nagyon be kellett osztani, ami volt.
Este megtisztítottak, és megmostak egy kiló szárazbabot, és beáztatták, hogy reggelre puhább legyen. A szüleim hajnalban elmentek dolgozni. Reggel, amikor felkeltünk, örömmel csodáltuk meg, hogy milyen sok lett a bab, hogy megduzzadt, megszaporodott. Ez a csoda minden szárazbab-áztatás után megbűvölt bennünket, gyerekeket.
A nagymama odarakta egy fazékba főzni a babot, babérlevéllel, sóval, fűszerekkel. Mikor megpuhult, tejből, és lisztből habarást készített és besűrítette vele a levest. Igen ám, de a habarásba sok lisztet rakott, és a leves olyan sűrű lett, mint a főzelék.
Zsóka húgommal otthon maradtunk, nem mehettem iskolába, ő sem óvodába, mert betegek voltunk. Zsóka volt a mama kedvence, ott játszott a konyhában, én a szobában tanultam egy ideig.
Nagymama tudta, a levest olyan sűrűn nem hagyhatja, mert akkor megint csak elégedetlen lesz a család. Gondolkodott, és kitalálta, hogy tesz hozzá vizet és felhígítja. Meg is beszélte Zsókával.
– Mit gondolsz Zsóka, felhígítsam a levest?
– Hígítsa mama! – mondta az ötéves húgom, komoly megfontolás után.
Mama átöntötte egy nagyobb fazékba a levest, jó sok vízzel felhígí-totta, majd felforralta. Közben megbeszélte Zsókával, hogy milyen jó lesz így, mert sokkal több lesz, biztosan örülni fog az anyukánk. Amikor a leves felforrt, hiába kevergette, hígnak találta.
– Szerinted behabarjam még egyszer ezt a levest? Most meg azért fognak szidni, hogy túl híg lett!
– Habarja mama! – felelte Zsóka az óvodások komolyságával, és ártatlan szemekkel, rajongva nézett a Nagymamára. Anna mama elővette a kocsonyafőző zománcos nagy fazekat, átöntötte a levest, és nagy buzgalommal még egy adag sűrű habarást készített, majd a leveshez öntötte, sűrű kevergetés közben.
Jó is lett az, egészen addig, amig nagyon sűrű nem lett. Bizony akkor már majdnem valami csúnya szaladt ki a száján, pedig igen vallásos asszony volt. A biztonság kedvéért ismét kikérte kedvenc unokájának a véleményét, hogy mégse egyedül legyen felelős a dolgokért.
– Te, Zsóka! Kislányom, szerintem nagyon sűrű ez a leves. Gyere, felemellek, nézd meg te is! Szerinted meghígítsam egy kicsit?
Az apróság hosszas kavargatás után így szólt:
– Egy kicsit sűrű, hígítsa mama!
Nagymama ekkor elővette a horganyzott mosófazekat, lehetett vagy húsz literes, abban szoktuk melegíteni a vizet a mosáshoz. Át is merte-öntötte nagy keservesen a sok-sok levest a nagyfazékba, és óvatosan meghígította, mert tudta, hogy nincs nagyobb fazék a háznál. Azután már csak várta haza anyut, meg aput a munkából.
Meg is érkeztek, amire a többi fazekat elmosogatta és minden a helyére került. Az éhes család hazaért, karjukon a bölcsődés pici húgommal. Előre készültek a finom levesre, még ropogós, két kilós kenyeret is vettek hozzá, hogy lesz nagy lakoma. Anyukám szemét összehúzva közeledett a tűzhelyhez, nem tudta mire vélni a mosófazekat rajta.
Nagymama egy sámlin ült a sarokban, ölében Zsókával, onnan leste, megdicsérik-e vagy sem.
Édesanyám belemártotta a nagy fakanalat a fazék habarékba, és keverni kezdte a pár szemnek tűnő babot a lében.
– Mit csinált már megint Édesanyám? – kérdezte sírva, és fejét fog-va, zokogva leborult a konyhaasztal kockás, viaszos vászon terítőjére.
– Anyu! Ne sírj, mi csak sok levest akartunk főzni mamával, hogy mindenkinek jusson! – simogatta a karját Zsóka, de már neki is sírásra görbült a szája.
Akkor már én is ott voltam – sajnáltam a zokogó anyámat – de nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Péter apu is rázendített és szinte fuldokolva hahotázott, majd felemelte, és magához ölelte a pityergő Zsókát és anyámat. Erre végre ők is elkezdtek nevetni. Ezt látva, még a megszontyolodva, a kendőjét tépegető mama is elkezdett kacagni, és sírni egyszerre a sámlin ülve.

A lépcsőházban szembe szomszédok voltak a pár hónapja odaköltözött Balogék. Tiszta, rendes, szorgalmas emberek négy gyerekkel. Eleinte anyukám sokat morgott, hogy ő nem azért költözött ide a „társasházba”, fizeti a drága hiteltörlesztést, hogy itt is a romákat nézze.

Aztán lassan megbékélt, amikor látta, hogy rendesen viselkednek, takarítanak, a gyerekeket is tisztán járatják, mindegyik jó tanuló, és tisztelettudó nevelést kapnak. A nagy sírás-nevetés kihallatszott a lakásból és a lépcsőházban játszó Balog gyerekek elmesélték, milyen nagy baj történt nálunk.
– Mintha csengettek volna! – kiabálta túl a ricsajt Péter apu.
– Péter, nézd meg, ki lehet az? – Kérte az anyukám.
– Elnézést kérek a zavarásért, de a gyerekek hallották, hogy milyen sok levesük van. Nekem nem volt időm főzni, orvosnál jártam. Kaphatnánk belőle valamennyit? Nem is hallottam még habart pa-szulyról, amúgy is szívesen megkóstolnánk. Ráadásul úgy jártam, hogy a sógorunk idehozott egy nagy tepsi sült hurkát, kolbászt. Olyan sok, hogy nem bírjuk megenni, hűtőnk még nincsen. Nem segítenének elfogyasztani? Ne menjen kárba az a sok finomság.
Így történt, hogy Péter apu a konyhaasztalt kinyitotta – körbe tudtuk ülni, picit szorosan, de tizenketten is – és jóízűen elfogyasztottunk mindent az utolsó falatig. Azután még sokszor ültünk egy asztalnál a szomszéd családdal, és segítettünk egymásnak, amiben tudtunk.
Attól a naptól kezdve anyukámban megszűnt az előítélet, és mi is új barátokra találtunk.

Szohner Gabriella • Tiszta szívű csintalanság

Nincs könnyű helyzetben a tollforgató nagyi, ha egy ősrégi történet-tel szeretné bebizonyítani olvasóinak, hogy az apró-cseprő gyereke-ink csínytevéseiben nincs semmi rosszakarat. Hogy hiányzik belőle a bűn, az ármány, minden harag és bosszú. Soha nem csillognak olyan tiszta szívet tükröző gyermekszemek, mint amikor egy felnőtt számon kéri picinyke csemetéjét. Hogy ezt egészen megértsük, nem szülővé, sokkal inkább nagyszülővé kell válni. Hosszú évek tapasztalatát összegyűjtögetni, tisztes bölcsességgel, tudással összegyúrni, megfűszerezni az elengedés képességével. Az elengedés tárgya az esetek többségében féltve őrzött csecse-becséink valamelyike szokott lenni, amihez szép emlékek fűznek és egy óvatlan gyermekkéz által darabokra hullik. Picinyke gyermekeink bizony tiszta szívvel érkeznek a világra. Egészen addig járnak-kelnek angyali mivoltukban közöttünk, míg akarva-akaratlan hozzá nem fogunk elrontani őket. Apróságaink nem is tudják mi a rossz, meg azt sem tudják, miből lesz a rossz. Én sem tudtam, amikor néhány éves koromban egyetlen apró tettemmel, felnőttesen szólva csintalansággal, nevezetesen azzal, hogy eldugtam az egyik mosogatórongyot, úgy összeveszejtettem két nagynénémet, hogy napokig nem szóltak egymáshoz, bár békülésük elérésében az egész család szorgalmasan foglalatoskodott.
Abban a réges-régi időben mi egy udvaron laktunk a nagyszüleimmel és anyukám két húgával. Azon a tavaszi napon anyukám kisebb húgát, Erzsit, mama parancsolta a mosogató vájlinghoz, apukám húgát, Évát pedig, aki Pestről látogatott hozzánk, anyukám kérte meg az akkor még cseppet sem könnyű mosogatásra. Ma már elképzelhetetlen, ahogyan akkoriban az ételtől maszatos edényekből tisztákat varázsoltak. Vidéken laktunk, állataink is voltak, a mosogatás első fázisa a meleg vizes öblítés volt, szóda nélkül, ebből az igazán nem gusztusos löttyből készült később a malacok moslékja. Aztán következett a szódás, zsíroldásos mosogatás, majd az öblítés, végül a törölgetés. Így kerültek a tiszta edények a szekrénybe. Mosogató szivacs akkor még a világon sem volt, de nem is tudták volna megvenni szegényes fizetésükből a szüleink.

Jobb híján elhasználódott törlőruhákat apróztak fel, így lettek a rongyok, amivel mosogatni kellett. A mosogatás után ezeket gondosan kimosták, és nálunk legalábbis, az udvari szárítókötélen, egy kevésbé látszatos helyen száradtak, nehogy büdössé, penészessé váljanak.
A két lánynak ezt a többszörös és gyötrelmes műveletet kellett vég-rehajtania, Erzsinek az ő konyhájukban, Évának meg a miénkben. Mindketten tizenévesek voltak még, mégis fényévnyi távolság volt kettejük között. Erzsi, aki itthon, vidéken nőtt fel, még copfban hordta a haját, hírből sem tudta mi az az alsószoknya, a széles színes öv, a rövid, tupírozott, fiús frizura. Éva, a pesti lány tudatában volt mindennek. Erzsi lógott rajta, mint egy kiéhezett pióca, mindent meg akart tudni, magába szívni, ami a nagyvárosban történik. Éva moziba járt, már kerülgették a fiúk, sok olyan tapasztalata volt, ami Erzsit izgatta, és mindent tudni szeretett volna. Nem siettek hát a mosogatással, sok megbeszélnivalójuk akadt. Összeültek a sarokban, és jó hosszú ideig susmusoltak. Én apró lánykaként bolygó módjára kerengtem körülöttük, próbáltam közéjük férkőzni, de hiába, minduntalan elhessegettek onnan, avatatlan gyerekfüleknek nem való volt belehallgatni a komolykodó lányok dolgaiba. Nagyon is jól tudtam, hogy mosogatniuk kellene, igyekeztem is felhívni erre a figyelmüket, kicsit meg is fenyegetve őket:
– Ha mama hazajön, kikapsz Erzsi! Így nem leszel készen, majd meglátod! – szóltam.
Sokat nem értem el vele, Erzsi a vállát húzogatta, Éva füle botját se mozdította.
– Majd mindjárt megyünk – mondták végül.
– Ugye segíthetek mosogatni? – kérdeztem nagyon kíváncsian, mert teljes mivoltomban meg voltam győződve arról, hogy én már képes vagyok erre, elég nagy vagyok hozzá.
Lazán arrébb tessékeltek, figyelembe se vették, hogy én jót akarok, segíteni valamelyiküknek, nyilván annak, aki engedékenyebb, vagy aki rosszabbul járhat, ha mama, vagy anyu megérkezik és nincs kész a kiadott munka.

Nem hagytam hamar abba a próbálkozást, én is szerettem a vízben tapicskolni, bár a zsíros mosogatáshoz nem igen fűlött a fogam.
Ott csimpaszkodtam hol egyikükön, hol másikjukon az akaratom-mal. Akaratban viszont náluk sem volt hiány, kitoloncoltak az udvarra, keressek magamnak valami játékot, hintázzak, vagy másszak fára. Őket meg hagyjam már végre békén.
– Jól van na! – hátráltam kifelé. Beláttam, hogy szép szóval bizony nem megyek semmire. Kerestem én játékot magamnak, de hogy azok ott benn ketten egy követ fújtak, engem meg kizártak a csapatból, igazán nem esett jól. Folyton felötlött bennem a vágy a mosogatás után, úgy lüktetett, mint a térdemen egy frissen esett horzsolás.
– Valamilyen cselhez kell folyamodnom – mormoltam. A gondolattól elszállt a fájdalmam, a kicselezés módján járt az eszem.
Aztán hogy, hogy nem, megláttam a kötélen száradó mosogató ron-gyokat. Tudtam is mit teszek. Amikor majd a két lány már mindent kibeszélt magából és hozzáfognak végre a munkájukhoz, én jövök, és mint mosogatórongy tulajdonos, mosogatni fogok, nem hagyom, hogy kitoloncoljanak a tál mellől. Lesz nekem saját mosogatórongyom! Az ötlet nagyon tetszett, lekínlódtam a ruhát a szárítóról, ügyesen behajtogattam a mackó felsőm ujjába, át a hónaljamon, eloszlatva szépen, ne vegyék észre a bentiek. Amíg ezzel fáradoztam, és még ezután is, a lányok tovább sugdolóztak.
– Nekem van időm! – gondoltam.
Valamilyen játékba kezdtem, aztán mélyen bele is feledkeztem, nem is törődtem semmiféle mosogatással, sem a kirekesztésemmel. Hallottam ugyan egyre emeltebb hangú szóváltást odabentről, kitaláltam, hogy a lányok keresnek egymáson valamit. Gyanúsítgatások is elhangzottak direkt elkövetett csalárdságokról, én azonban már mindent elfeledtem, pláne azt, hogy a felsőrészem ujjában lapul valami, ami a benti veszekedés tárgya lehet. Valahogy aztán a lányok megoldották a mosogatást, nem tudom hogyan, mert miután mindkettő tüzet fújt a másikra, még annyira sem törődtek velem, mint azelőtt. Délutánra egyikük az egyik sarokban, másikjuk a másikban gubbasztott.

Amikor anyukám hazajött a munkából, Éva keservesen panaszko-dott Erzsire, aki valamilyen tettével úgy felbosszantotta, hogy ő most azonnal csomagol, és hazamegy.
Anyukám próbálta jobb belátásra bírni Évát, aztán Erzsit is, hogy béküljenek. Még mama is csatlakozott, a lányok azonban makacsul kitartottak. A másikjuk a bűnös, őmiatta nem bírtak időben végezni.
– Miért ilyen mérgesek? – kérdeztem kíváncsian.
Anyu nem árulta el az okokat, de hát amúgy sem tudtam volna mit mondani, memóriám már törölte a délelőtt eseményeit.
Este, a fürdésnél anyu vetkőztetett. Már az első ruhadarab, a felső-rész levetésénél nagy meglepetés érte. Egy semmihez sem hasonlít-ható, egy kupacban lévő rongycsomó huppant a földre csúfondáro-san a ruhám ujjából.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte meglepetten.
Egy ideig még én is csak bámultam. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ez bizony nem más, mint a délelőtt eldugott mosogatórongy, amivel nekem kicsit öncélú, mégis nemes szándékom volt.
Nevethetnékem támadt, úgy nevettem, még a könnyem is kicsordult. Aztán anyu is kacagott, főleg, amikor azt is elmeséltem, milyen okból dugtam el. Akkor este a gyors fürdés helyett, újra és újra, hosszan nevettünk.
– Ha-ha, de mulatságos! – szólt a konyhaasztal mellől a még mindig fortyogó Éva.
Nekünk ezen a morcosságon is nevetni kellett. Aztán mama is mo-solygott, még később már mindenki. Csak a két lány savanyodott egész este, meg még néhány napig.
Az eset oly régen történt, a pici lányból időközben nagyivá váltam. Emlékezetem most is azt súgja: egy fikarcnyi rosszindulat sem volt bennem akkor. Engem csakis jóindulat és segítőkészség ösztönzött, meg a pancsolás szeretete. Csupa ártatlan, galamblelkű gyermeki sajátosság, még akkor is, ha azt a picike furfangot hozzáadom. Miből is kellett volna tudnom, hogy a kristálytiszta lelkületemmel ekkora galibát okozok. Hát nem igaz?

Margetin István • A vallásról

Lacival és Petivel első nap összebarátkoztunk. Ők is hoztak matchboxot, sőt, Peti még autós kártyát is. A negyedik fiú, Károly, nem játszott velünk, hiába hívtuk. Még vacsorázni sem jött le, pedig lekváros tészta is volt.
A tábor második napján strandra mentünk. Lehetett ugrálni, labdázni és volt csúszdás medence is, csak sokat kellett sorba állni. Károly egész nap a pokrócon ült. Megtámadtuk vízipisztollyal, de csak lehajtotta a fejét és elfordult. A táborvezető meg leszidott minket, pedig mi csak játszani akartunk. Hazafelé megálltunk fagyizni a Széchenyi téren, ahol az a híres dzsámi is van. Akkor ettem először mákos fagyit. Nagyon finom, kár, hogy otthon nem lehet kapni. Károly nem kért, azt mondta, ő nem érdemli meg.
Este kilenckor volt lámpaoltás, de mi még Lacival és Petivel sokáig beszélgettünk. A pesti barátaikat és rokonaikat sorolták, hátha ismerem őket. Némelyiknek a teljes nevét sem tudták, olyanokat mondtak, hogy az Eszti, magas, vékony barna lány, szemüveges. Jót nevettem rajtuk, biztos azt hiszik, Pest csak egy nagy falu. Közben Károly a falnak fordulva suttogott, az ő hangjára aludtunk el.
Harmadik nap esett az eső, ezért nem mentünk sehova. A teljes csoporttal az ebédlőben videóztunk. Károly a szobában maradt. A film után felmentünk az autós kártyáért, hívtuk őt is, hogy szálljon be. Felkelt az ágyról, elénk állt és komoly arccal bocsánatot kért, amiért nem játszik velünk. És elmondta, hogy azért van ilyen rossz kedve, mert a tábor előtt nem tudott elmenni gyónni.
Nem értettük. Nálam otthon nem volt Isten, ha szóba került, anya mindig olyanokat mondott, hogy „hol volt Isten, amikor…”, meg „ha lenne Isten, nem engedte volna, hogy…”. És anya kinevette a hívőket, mert szerinte csak azért szenteskednek, mert félnek a haláltól, és azt mondta, hogy ez gusztustalan. A többiek azt mesélték, hogy náluk az öregek járnak gyónni. Lehet, hogy tényleg a halál miatt?
Segíteni akartunk Károlynak. Neki nem árultuk el, de elkéredzked-tünk és elbuszoztunk az egyetlen templomhoz, amit a városban ismertünk.

A Székesegyház előtt elbátortalanodtunk, nem tudtuk, merre indul-junk. Szerencsére Laci észrevett egy arra sétáló papot. Kedves volt, azt mondta, hogy másnap vigyük el hozzá Károlyt.
Este Lacival kitaláltuk, hogy megtöltünk egy üveget csapvízzel és megkérjük Zoltán atyát, szentelje meg. Reméltük, megengedi, hogy nézzük közben és hosszan képzelődtünk egy titkos szertartásról, különleges aranytárgyakkal, ritka szerekkel és porokkal. Károly közben halkan imádkozott.
Másnap az ő suttogására ébredtünk.
Az atya csokit adott és egy asztalhoz ültetett minket, aztán Károllyal átment a másik szobába. A falon lógó szentképeket nézegettük és megpróbáltuk kihallgatni, milyen bűne van a kilencéves fiúnak?
Mire végeztek, az összes csokit megettük.
Zoltán atya búcsúzóul adott nekünk egy-egy Szűz Mária képet és megdicsért minket. Azt mondta, jó keresztényi cselekedet volt, hogy segítettünk a pajtásunkon. Arra gondoltam, anya nagyon fog nevetni, hogy jó keresztény lettem. Nem is írom le neki levélben, inkább majd elmesélem otthon.
A buszon jutott eszünkbe, hogy a vízszentelést teljesen elfelejtettük.
A szállás előtt Károly megállt, kezet nyújtott nekünk és megköszönte, hogy elvittük. Aztán azt mondta, hogy szólítsuk Karesznak.

Kozma Barnáné • Lekvár főzés

Minden ősszel, amikor beérett a szilva, lekvár főzéshez készülődött a család.
Egész napos munka volt, a ledarált szilvából csak hosszú főzés után, este lett a nagy üstben lekvár.
Különös hangulata volt a főzésnek, főleg késő délután, amikor már sűrűsödni kezdett és az est beálltával a tücskök is ciripeltek a bokrokon, különös zenét szolgáltattak. A finom illat messze szállt a levegőbe.
Kisiskolás létemre én minden lekvár főzésnél jelen voltam, egyetlen egyet sem hagytam ki. Csakhogy azon a napon nekem iskolába kel-lett mennem. Nagyon bántott, hogy nem lehetek jelen.
A tanítási órán nem tudtam figyelni, tanítóm Magdi néni kedves szavára sem. Gondolataim mindig otthon jártak, nagyon szerettem volna üldögélni a nagy üst mellett, meg a tücsök hegedűje is nagyon érdekelt. Egyre türelmetlenebb lettem, pillanatok alatt eldöntöttem, hogy most beteg leszek, ha törik, ha szakad!
Szünetben szóltam Magdi néninek, hogy rosszul érzem magam, nagyon fáj a hasam. Kezét rátette a homlokomra, hogy nem vagyok-e lázas, már össze is szedte a holmimat és a táskámba rakta, kísérőt is adott mellém, hogy ne cipeljem a táskámat ilyen betegen. A lányok közül Ibolyát kérte meg, hogy hazáig kísérjen.
Hozta is egész úton a táskámat, én meg szépen lassan ballagtam meg-megállva a nagy fájdalomtól.
Amikor a kapunkhoz értünk, átadta a táskámat, láttam, hogy sajnál engem. Bevonszoltam magam, láttam amint elmegy, még ki is néz-tem utána, hogy biztosra menjek, nehogy visszaforduljon valamiért.
Innentől nem játszottam tovább a szerepemet, szüleimnek azt mondtam, hogy hamarabb vége a tanításnak, mert értekezlet van a tanítóknak.
Szüleim még örültek is neki, legalább itthon vagyok a lekvár főzés-nél. Gyorsan átöltöztem, már a lekváros üst mellett helyet is foglal-tam. Vártam az estét, amikor már készre fő a lekvár, egy nagy pok-rócba burkolóztam, mert hűvös volt már az este. Megszólaltak a tücskök is, talán most meglátom a hegedűtöket, gondoltam magam-ban, melyben minden évben csak reménykedtem, de soha nem lett belőle semmi. Pedig úgy szerettem volna megszámlálni a tücsökhe-gedű húrjainak számát.
Boldog voltam, lekváros kenyér vacsorámhoz kaptam tücsökzenét. Mire üvegekbe került a finom lekvár, bizony már nagyon késő lett, de lefekvés előtt azért bevallottam szüleimnek, mi rosszat követtem el a mai napon.
Tudtam, hogy úgyis kiderül a turpisságom és azt nagyon szégyelltem volna.
Megkönnyebbültem, megfogadtam, hogy többet ilyet nem teszek, nem színészkedek, mert ha egyszer igazából fájni fog a hasam, senki sem hiszi majd el nekem!
A következő években szüleim a lekvár főzését mindig arra a napra időzítették, amikor nem volt tanítás az iskolában!

Turi Török Tibor • Karéneken

Szeretem a zenét, az igényes muzsika, legyen bármely műfaj, éltet, jókedvet ád. A leghatásosabb művészeti ág. Az árnyékolt érzelmeket és lélekindulást, a betűk, s szavak képtelenek így tolmácsolni. A képzőművészet néma, igaz, látható, de így sem tudja olyan mélyre ásni magát, mint a lágy tremolo, a törékeny moll és a hallhatóság határát csipkéző üveghang.
Szóval, szeretem, de művelnem csak közepesen sikerült. Más játékát jó ízléssel és hallással minősítettem, a sajátomhoz süket voltam, vagyok. A Kodály Zoltán Zenei Általánosba jártam Pesten, majd középiskolában Bornai Tibivel (későbbi KFT-s) zenekart alakítottunk, de évekkel utána, mikor szakiskolában tanítottam Somogyban, ott is bandával jártam a falusi bulikat.
Anyámék erőltették. Mehettem volna a szomszédos fiúiskolába is. Lelkemre kötötték, hogy felvételikor véletlenül se a: „Lárifári, nem kell várni, frissen jó a csók, / Csókolózni, csókolózni jaj, de jó…” – kezdetű operettdallal „debütáljak”.
A nagy terem dugig szülőkkel és reményteli porontyaikkal. Anyám előre tolt a zongorához. Ott Kutasiné, az énektanár kezei a klaviatúra felett időztek. Várta cérna hangomat, hogy a kíséretével megvastagítsa a népdalt, virágéneket, vagy talán egyszerűbb Schubert-dallamot.
Matrózruhában, lábamat ikszbe rakva, könyököltem a Bösendorferre és „rágyújtottam” Kálmán Imrére. Azt nem mondanám, hogy koldusbotra juttattam Honthy Hannát, de nagy sikerem volt… Mindenki nevetett, sikított, tapsolt – és én mindezt elhittem… Olvasatomban pajkos cukipofiként rakhattam el ezen magamat egész nyolcadikig, mikor átmenet nélkül felnőtté pofoztak. Teltek az évek. Naponta volt énekóra. Nem szerettem! Hangszerem is csak furulya volt. A többiek komoly instrumentumokra szakosodtak. Nyári melegben, délután kórusra kellett járnom. A haverok csaltak a Rákos-patakra fafogóra, rákászni és plekniben cigizni.
Hármas sorban álltunk fel, nemek és magasság szerint. A forróság beszorult az olajospadlós terembe.

Függöny nem lévén, a szembetűnő nap izzadságcseppeket fakasztott homlokon, halántékon. Pódiumon álltunk, az énektanárnő alattunk. Hunyorítva látszott csak árnyképe, nemhogy karmester pálcája. Egymáson takarást keresve ment a hülyeség. Nem emlékszem, mi volt a címe a Kodály-éneknek, de refrénjére igen:

„… Magasan száll, de mélyre lát,
– és nincs tovább!
Kvak, kvak, kvak…”

Ez a hangutánzás kotta szerint a békától háromszor, tőlem, sajnos, négyszer volt hallható… A harminc gyerek elnémult, és én magam maradtam a „ráadással”. De maradt volna árván! Ott kerengett a fejünk felett, faltól-falig ütközött, a padlóról a gömb burájú lámpákig cikázott, míg nem likvidálta egy fejhang:
– Török, te, pont te, te, te! Akit azért vettünk fel annak idején, mert a bátyádat elütötte a vonat! Úgy könyörögte be közétek az anyja! Hallatlan!
A néma csend megöregített sokunkat. Engem mélyvízbe dobott. Eddig tartott gyermekkorom. Sorompó zárt el – mint ahogy Guszti bátyám buszát a gyilkos vonattól nem – vidám játszótereimtől, a kényeztetéstől, óvástól, mitől oly cukros volt életem e rövid korszaka. Kik szerettek, részvéttel, felnőtt megdöbbenéssel próbálták elrakni első morális ítéletüket – az egyébként tiszteletreméltó felnőttről.
Ilyen és hasonló dal-humoreszkek gyakoriak voltak. Mikor többen csináltuk, nem tudtak bűnöst találni, vagy ha szólóban történt, akkor halkan veszett el a sorokban. Ha nem vagyok ilyen mafla, nem ér el a gyalázat, ha nem hívom ki a sorsot, szegény Kutasinének sem lett volna lelkifurdalása (gondolom).
Visszaemlékezve, mikor annyi idős lettem, mint ő, és mint felnőtt, a bőrébe bújva a magam dolgát csínytevésnek ítéltem, az övét vétségről bűnre súlyosbítottam. Elfogultsággal nem vagyok vádolható, mert az idő kilúgozott. Már csak mozivásznon pereg le bennem, mely előadásra jobb lenne több jegyet már nem váltanom…

A helyezett képzőművészeti alkotások:

Héthelyi Krisztina: Merengés (felnőtt – 1.)

Medve Kinga Sára: Sünikéim (felnőtt – 2.)

Bognár Mária alkotása (felnőtt – 3.)

 

Kovács Anna: Anyám tyúkja (gyermek – 1.)

Jantyik Erika: Szivárványvilág (gyermek – 2.)