Nőnapi emlék

Nemrég múlt el Valentin nap. Párom gyönyörű csokorral lepett meg. 6 hónapos kislányunknak egy hosszú szál rózsát hozott. Kellemetlenül éreztem magam. Nekem nem ünnep ez az amerikanizálódott nap, nem tartom számon, így nem készültem ajándékkal. Mondtam neki, én minden nap ugyanúgy szeretem és próbálok a kedvében járni, ne haragudjon rám, hogy elfelejtettem a február 14-et. De vegyük úgy, ezt kaptuk nőnapra. Persze tudom, akkor is virággal fog hazajönni.
Virágok nőnapra… Emlékszem, amikor kislány voltam, nem értettem, miért csak a fiú adhat a lánynak ekkor. Én miért nem? Anyukámnak, nagymamáimnak, nővéremnek. Azt mondták, ez a mi napunk, bennünket ünnepelnek, mert sok áldozatot vállalunk. Nem igazán értettem, de belenyugodtam, végül is, bármikor megajándékozhatok bárkit.
Minden vasárnap délelőtt templomba mentünk nagymamámmal. Nőnapkor a fiúk ott adták oda a másik nemnek a virágokat. Emlékszem, kis csokrokat kötöttek hóvirágból, ibolyából. Majd kiesett a markukból, annyit cipeltek. Szép volt. A mise végén kaptuk meg a csokrainkat. Én pont minisztráltam, jól láttam, kinek mennyire lett tele a keze. Észrevettem, az a mamika, aki nem szokott mise előtt és után pletykálkodni a többiekkel, nem kapott semmit. Nem ismertem, de szoktam látni a faluban. Felpattantam, adtam neki az enyémből. A néni meglepődött, mosolygott, örült. A többi öregasszony egy hétig ezen csámcsogott. Talán 9 éves lehettem, nem foglalkoztam vele, mit mondanak rólam mások már akkor sem.
Anyák napjakor ugyanez a virág ajándékozás zajlott a templomban, csak akkor mi, lányok nem kaptunk. Én is vittem két csokrot, egyet édesanyámnak a másikat a mamámnak. Szép versek szavalása után vittük ki az ajándékainkat. A nénike megint ott ült egyedül, üres kézzel. Nincs senkije, gondoltam. Gyorsan kikaptam a csokraimból egy – egy szál virágot, oda vittem. A néni megköszönte, elmosolyodott, a szemei sarkából könny csordult le. Kettő puszit kaptam tőle. Ennek már nem volt olyan nagy híre, mint a nőnapinak.
Többet nem láttam a templomban. Azt hallottam, megbetegedett, meghalt. Nagyon sajnáltam, mégis jól éreztem magam, hogy az utolsó napjaiban örömöt tudtam neki okozni.
Ahogy nőttem, nem akartam nőknek nőnapra virágot adni, csak az idős mamikáktól középiskolába menet, felvásároltam a hóvirág készletüket. Vagy legalábbis annyit, amennyit a zsebpénzem engedett.

Bognár Mária az Irodalmi Rádió szerzője Bognár Marcsi, egy magyar szakos tanító vagyok. Régóta foglalkozom írással, de eddig…