Elutasítás

 

– Mondjad nyugodtan, – persze ha akarsz róla beszélni, – végül is mi történt a feleségeddel?

– Van türelmed meghallgatni?

– Abszolút. Időnk még bőven van, mint ahogy még út is előttünk.

A kétdiplomás nyugdíjas vízmérnök kényelmesen hátradőlt az anyósülésen. Kicsit babrált a fűtéssel, és máshová állította a befúvást a maga oldalán. Miközben előre meredt, látszott összeszedi a gondolatait. Majd kicsit helyezkedett és belekezdett. Az autó pedig egyenletesen haladt a sztrádán a lanyha forgalomban.

– Már vagy három éve volt, amikor az első tünetek jelentkeztek.  Eleinte egyszerűen csak gyengének érezte magát később meg elkezdett fogyni. Persze kezdetben nemhogy gyanúsnak nem találta a dolgot, hanem kifejezetten örült a súlyvesztésnek. Végre meghozza a sok diétázás, önsanyargatás az eredményét – mondogatta. S a gyengeséget is ezzel s persze a tél végi vitaminhiánnyal magyarázták. Aztán egy rutin orvosi vizsgálatnál valami eltérést fedezett fel a jó szemű orvos a vérképében és további kivizsgálást javasolt, ami végül kimutatta, hogy sejtburjánzás indult el valahol a szervezetében. Nagyon megijedtünk. Emlékszem napokig csak kínosan beszélgettünk egymással, gondosan kerülve nem csak a témát, de még az erre utaló szavakat is. S azt hiszem éjszakánként sírt Emma. Némi reményt adott, hogy – az Úrnak hála – meglehetősen korán fedezték fel a kórt, s így nem csak jóval nagyobb terápiás lehetőségek álltak az orvosok rendelkezésére, így reális esély mutatkozott a gyógyulásra.  A részletekbe itt nem mennék bele, a lényeg, hogy megtaláltuk azt a csatornát – az ország legkorszerűbb intézményében – amely a felépülés lehetőségével kecsegtetett. Te is itt élsz, gondolom tudod, hogy megy ez. Kezdetben gyógyszeres kezelést kapott, méregdrága, mindentudó gyógyszerekre beszéltek rá, de nem sokat hatottak. Egy-egy periódus után szünetet kellett tartani, hiszen ezek nagyon erős készítmények, komoly mellékhatásokkal.  Nem baj, úgy látszik ez a gyógyulás ára – bátorítottuk egymást. Nem is tudom mi lett volna, ha nem nyugdíjas vagyok és nem tehetjük meg, hogy hetente felautózzunk Pestre kontrollra, vérvételre, konzultációra, kezelésre meg még a jó ég tudja mi mindenre. De szerencsére adott volt a lehetőség. Soha nem olvastam annyit, mint annakidején, amikor az autóban vártam rá órákat, igaz jobban is el tudtam volna képzelni a napjaimat, de még mindig jobb volt kint, mint a betegek között ülni a váróban.

Az idősödő mérnök itt szünetet tartott, én pedig kihasználva a csendet megpróbáltam elképzelni, ahogy az intézmény előtt ül, nagy, kényelmes terepjárójában és orrára tolt szemüveggel olvas. Jóllehet műveltségéhez, tájékozottságához nem férhet kétség, de mégsem ez volt rá jellemző. Ő a műszaki szemlélet, a természet, a mozgás, az aktivitás a sport embere. Évtizedeken át teniszezett, többszörös amatőr bajnok korcsoportjában. De minden mást is csinált – főleg mióta nyugdíjba ment – ami a mozgáshoz kötődött. Ha tehette kerékpárral közlekedett, 15-20 kilométer meg se kottyant neki, ennyit szoktak lenyomni délutánonként, ha elmentek egy sört meginni a törzshelyükre. S kihasználva a közeli Velencei tó adta lehetőségeket, ha jó idő volt ki nem hagyta volna a reggeli úszást, amelyhez általában futva érkezett. Egyszóval igazi épp testben, épp lélek ember.  Szerette az életet, a beszélgetést, a mozgást, a társaságot, értékelte a finom ételeket, s egyáltalán nem irtózott egy pohár finom bortól sem – ahogy ez már csak normális, egészséges gondolkodású embereknél megszokhattuk. Sőt akkor sem církuszolt, ha olykor egy orvosilag nem igazán ajánlott étek  került elé az asztalra. Jó étvággyal megette. „Legfeljebb holnap majd salátázom” – mondogatta ilyenkor nevetve. Aztán rövid szünet után folytatta.

– Az idő haladt, de gyógyulás sehogy nem akart mutatkozni.  S ekkor beütött a krach. Pont ez hiányzott! Egyik nap, mikor hazaérkeztem ebédelni, olyan furcsa csend fogadott. S nem szállt az ilyenkor szokásos ínycsiklandó illat sem. A nappalaiban viszont ott ült a feleségem, kifejezéstelen arccal, üveges szemekkel. Ami igaz az igaz erősen megijedtem. Kérdéseimre csak a szemével jelzett, s én felfogtam, hogy érti, de nem tud válaszolni. Tényleg hamar kiértek a mentők, s nem kellett sok idő a mentőtisztnek, hogy megállapítsa a stroke-ot. Ilyenkor nagyon számít az idő, ők se teketóriáztak, szirénázva száguldottak vele a kórházba. Én meg bezártam mindent és irány utánuk. Nem dicsekvésből mondom, de már majdnem ötven éve vezetek, soha nem baleseteztem s tudok is ezt-azt az autókról. Így ha történetesen, éppen akkor egy rali lett volna azon az útvonalon, valószínűleg fölényesen megnyerem azt a szakaszt.

Nem részletezem tovább, de gondolhatod, mivel jár egy ilyen betegség és a rehabilitáció. Újabb orvos, gyógyszer, gyógytornász, papírok, utógondozás. De megint figyeltek ránk felülről! Emma meglepően jól felépült. Nem mondom, hogy minden nyom nélkül elmúlt, de  gyakorlatilag teljes életet élt, s ahhoz képest, hogy vannak, akiknek a beszédjükön, van akinek a mozgásában okoz maradandó változást egy agyvérzést,  rajta alig látszott valami. Kicsit húzta a jobb lábát és semmi több. Viszont a kérdéses idő alatt le kellett állítani a rák gyógykezelését, ami egyértelműen rosszabb diagnózist eredményezett. Nem maradt más hátra, mint a sugárkezelés és a kemoterápia. Nem tudom tudod-e, hogy ez mit jelent, de ne is akard megtudni. Korábban én sem tudtam. A kezelések utáni rosszullétek borzalmasak voltak. Volt, amikor hazafelé menet meg kellett állni, mert – nem maradt meg benne semmi – otthon meg napokig csak feküdni tudott. Én meg csak néztem, hogy gyakorlatilag elfogy a feleségem. Persze el-el jöttek a lányaimék segíteni, de a feladat dandárja mégis rám maradt, ami érthető, hiszen a lányoknak ott vannak a saját gyerekeik, családjuk.

A forgalom sűrűsödni látszott, ahogy az a nagyvárosok felé közeledvén a délutáni órákban lenni szokott. A kamion konvojok is kezdtek megérkezni céljuk felé, s lassan teljes hosszában elfoglalták a külső sávot. A belsőben pedig – a helyzetről tudomást venni nem akaró – hatalmas városi terepjárók próbáltak száguldani és rávillogtak mindenkire, aki az útjukban volt, mert nem vette fel a százhatvanas tempót.

– Többször beszéltem az orvossal, aki kezelte, hogy adjon fájdalomcsillapítót legalább, de az is jó lenne, ha lehetne változtatni valamit a kezelésen. Valahogy emberibbé tenni. Mindannyiszor az volt a válasz, hogy nem lehet, mert ez a legkorszerűbb és higgyem el ezt ő jobban tudja, meg aztán nem is annyira fájdalmas ez, inkább csak „kicsi a beteg egyéni tűrőképessége.”

Látszott a történet felemlegetése újra felkavarja érzelmeit. Hol felemelte a hangját, hol pedig elcsuklott, hanghordozása belső viharról, indulatokról árulkodott.

– Egy év telt így el, s már kezdtük feladnia reményt. Emma nem volt egy primitív nő, nem lehetett ámítani a gyógyulás reményével. Biológia tanárnőként pontosan tudta, hogy  szervezete nem fogja sokáig bírni. De bámulatos volt az önuralma, fegyelme, ahogy tartotta magát. Soha nem panaszkodott, legfeljebb szólt az ő mindig szelíd, halk hangján: „Csabi most lepihenek egy kicsit aztán folytatom.” Komolyan mondom, megöltem volna akkor bárkit, ha meg merte volna zavarni. Egyre tovább fogyott, a doki meg az egyik kontrollt a másik után csináltatta. Egyik alkalommal, – pont, amikor én is bementem vele, – azt kérdezte milyen gyógyszereket szed az agyvérzés utókezelésére?  S alig tudta leleplezni indulatát, amikor megtudta, hogy nem írtak elő neki vérhígítót. Biztos, hogy nem? – kérdezte, pedig ilyenkor ez kötelező.  Aztán nem szidta tovább a kollégáit, de nyilván te is tudod, hogy megy ez orvoséknál.

Beértünk a városba, látván, hogy beszéde iránti figyelmem alábbhagyott, elcsendesült s az oldalablakon át nézelődött. Ekkor egy zebrához értünk, ahol sietve haladtak el előttünk a gyalogosok mindkét irányból. Csak egy néni volt, aki nem tudta tartani a tempót velük. Láttam, bőven elférek, így a sebességváltóhoz nyúltam, hogy ügyesen átslisszoljak előtte, de Csaba megfogta a kezemet. „Ne! Engedd át őt is! Ennyi neki is jár! Elszégyelltem magam, s megvártam, amíg az idős hölgy átcsoszog. Amikor ismét az országútra értünk kéretlenül folytatta tovább.

– De végül is nem ez vitte el szegény Emmát, hanem egy tüdőembólia. Ami önmagában is sokszor halálos, az ő legyengült, fáradt szervezete pedig valószínűleg már nem tudott mit kezdeni vele. Azt nem szeretném elmesélni, amikor gyakorlatilag a karomban halt meg, s azt is lényegtelen most, hogy hogy voltam utána. De tény, ez volt az az időszak, amikor a telefont is csak úgy tudtam felvenni, hogy halló helyett csak annyit mondtam: „Meghalt a feleségem.”  Erre emlékezhetsz, hiszen ha jól emlékszem egyszer hívtál te is.  Bólintottam.

Hosszabb szünet következett. Ő befejezte, Nekem nem volt kérdésem. Némán ültünk egymás mellett, csak a motor zúgásának aláfestő zenéje töltötte be a fülkét. Ám valahogy ennyi még kikívánkozott belőle

– Anyagi gondom nincs, még programot is csak-csak csinálok magamnak, de üres a ház. Azért majdnem 40 évig éltünk együtt. A karácsony? Ne is kérdezd!  Pocsék volt. Pedig átjöttek a gyerekek, unokák is.

Nem nagyon tudtam mit válaszolni.  Mit is mondhatnék? Vigasztaljam utólag? Vetítsek szép perspektívát elé, próbáljak neki életkedvet adni, hivatkozva a régi vidám beszélgetésekre, a röhögős sörözésekre, idétlenkedős értekezletekre, vagy emlékeztetve régi sportsikerei?  Üres, súlytalan szavak ezek, s tudom, hogy nem várt el ilyet, főleg nem tőlem, akivel soha nem hazudtunk egymásnak.

– S mi van most veled? Mi az a kötés a füleden? – kérdeztem

– A fülem helyén-t akartál mondani, ugye? Olyan vagyok, mint van Gogh, csak sajnos nem tudok úgy festeni. Inkább már csak a helye van meg a fülemnek vagy esetleg a maradéka – poénkodott a helyzettel tovább. Levágták nemrég, illetve kimetszettek belőle egy darabot – mondta. Akár hiszed akár nem rákos daganat volt rajta.

– S most?

Egy darabig kezelésre jártam, aztán egy kontroll következett, ahol elmondták, úgy néz ki rendben van minden, de további kezelést javasolnak. Én pedig elutasítottam a terápiát.

– Ne hülyéskedj! Azt mondtad köszönöm szépen nem akarok meggyógyulni, tessék engem békén hagyni?

– Lényegileg igen. Az orvosok ugyanígy meglepődtek, de ha akarod, elmesélem ezt is.

– Naná. Elképzelni sem tudom, milyen érveket, épkézláb ideológiát tudsz erre mondani.

– Nézd, hetven éves vagyok, a feleségem nemrég meghalt, egyedül maradtam, a gyerekek  sínen vannak, mindegyiknek családja, munkája, háza, autója. Ők már el vannak nélkülem. Igaz szeretek az unokákkal beszélgetni, játszani, de nem nagyon van rá mód. Nagyon más az életritmusuk, elég messzire költöztek, ritkán látjuk egymást. Mit karjak még? Sikereket? Bulizást? Nem érdekelnek.  De nehogy azt hidd, hogy életunt, megcsömörlött lettem! Sokkal inkább arról van szó, hogy végignéztem a feleségem kínlódását és halálát. Láttam mennyit szenvedett, s láttam, hogy egy orvosi – talán figyelmetlenség? – mennyire kihatott az életére, de főleg a halálára.  Így hát köszönöm, én nem kérek ebből. Egy csomó gyötrelem árán élhetnék még két évet? Akkor inkább nem, és megyek, ha menni kell, de addig jól elvagyok, s mindenki hagyjon engem békén. Ha fájni fog, majd kérek fájdalomcsillapítót. Ameddig föntről megengedik, addig maradok A gyerekeknek is elmondtam, nem örültek neki, de végül tudomásul vették.

Közben haza érkeztünk. Csaba invitált egy kávéra, de már délutánra járt az idő, s tudtam, hogy nekem visszafelé is meg kell majd még küzdenem a csúcsforgalommal, nem akartam hát tovább húzni az időt. Kezet fogtunk, miközben Csaba a szokott fanyar humorával próbálta meg oldani a hangulatot. Ha most találkozunk utoljára, akkor üdvözlöm a feleségedet – mondta. Tartsatok meg jó emlékezetetekben. Odafönn majd találkozunk! Majd elmosolyodott és hozzátette: bár szerintem te úgysem kerülsz oda, de nézni fogom, s ha rendesen viselkedsz szólok majd néhány szót az érdekedben. Aztán sarkon fordult és elindult befelé, miközben a válla mögött visszaszólt: viszont akkor majd jössz egy sörrel! S örülve szellemességének, felnevetett, majd hátra sem fordulva búcsút intet és kinyitotta kertkaput.

Nemrég erőt vettem magamon felhívtam, de félelmem szerencsére indokolatlan volt. Felvette a telefont, s azt mesélte, – állítólag – jók a leletei, jól is érzi magát.

Azóta ha az autóval várakozni kell a gyalogátkelő előtt, mindig alaposan körülnézek, nincs e lemaradt idős az átkelők között. Hogy átengedhessem őt is. Hiszen legalább ennyi kijár neki is.

 

Gyarmati Gábor

 

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…