Szohner Gabriella: A félrebillent glória

Anna céltalanul kószált a temetőben. Már mindent elvégzett a szülei sírjánál, amit tervezett. Nem sietett haza, jó volt itt. Jó volt elmerülni a csendben a májusi kék ég, az egymás felé torlódó bárányfelhők, a langy, melengető napsütés alatt. A fel-feltámadó szellő enyhe virágillatot hozott, hol a nárcisz, hol gyöngyvirág, hol az akác illatát érezte jobban. Sétált hát a sírok között, és azon törte a fejét, milyen sokak teste pihen már itt az ő korosztályából is, nem is beszélve az elődökről. Vigasztalta a hite, a lelkük az nincs itt. A lelkük egy másik dimenzióban, egy másik világban, boldogan időzik. Anna mélyen hitte ezt.

Egy pillanatra éles hasítást érzett a derekában, a fájdalom, mint a villám, végigcikázott a jobb lábán, ami azonnal elzsibbadt. Hirtelen szaladt ki belőle minden erő, tehetetlenségében a közelében lévő sírkőre támaszkodott. Pár pillanatot várt, hátha oszlik a fájdalom, de az makacskodott. Le kellett ülnie, s bár soha nem engedett volna meg magának ilyen ormótlan tiszteletlenséget, most nem volt más választása. Egy fedett sír volt legközelebb hozzá, oda telepedett, míg elgémberedett lába majd új erőre kap.

-Bocsánatot kérek, nagyon szégyellem magam – fordult az emlékkő és márványtábla felé. Amikor elolvasta a feliratot, igazi meglepetés érte. A táblára írt név nagyon ismerősnek tűnt. Gondolatában összekeveredtek az évek, nehezen egyeztette a dátumokat, és mire mindegyiket a helyére tette, már tudta is, hogy volt tanárnője és osztályfőnöke emlékkövére tette a fenekét. No hiszen! Vali néni biztos nem dicsérte volna meg eme szégyenletes tettéért, de mint minden más dolog az életben, ez sem történhetett véletlenül. Van valami elintézetlen dolga talán Vali nénivel?  Lázasan kutatta az emlékeit, az együtt töltött négy év történéseit.

Amikor Vali nénit az aprócska Anna először meglátta az iskolában a tanártársai között, úgy elcsodálkozott, még talán a száját is eltátotta. Vali néni úgy tűnt ki a többi tanárnő közül, mint vérvörös pipacsmezőben egy bokornyi búzavirág. Harmincas éveinek közepén járhatott, magas volt, de arányos testalkatú, kreolbarna bőre hibátlanul feszült nőies vonásaira. Meleg, sötétbarna szemét feketére festett szempillák keretezték, száját feltűnően piros rúzzsal hangsúlyozta. Ébenfekete haját szoros kontyba tekerve viselte. Szinte mindig feketében járt, testhez simuló szoknyát és felsőt hordott, fekete harisnyával és fekete körömcipővel. Merev tartása egyediséget és konok büszkeséget sugárzott, meg azt is, hogy nem ildomos őt felbosszantani, mert ha ez mégis megtörténik valaki által, az egész iskola hallhatja éles hangjának magas frekvenciáit. Vali néni feltűnően szép és tiszteletre méltó jelenség volt a suliban. A kicsi Anna akkor még nem gondolta, hogy négy év múlva, ötödikben, az évnyitón Vali néni áll majd az ő osztályuk elejére. Ő lett az osztályfőnökük, rajzot és földrajzot tanított. Volt is nagy riadalom!  Annában is, meg mindenkiben, még az osztály legelvetemültebb fiai is csendesebbre fogták magukat, ha Vali néni a közelben tartózkodott.  Olyan kisugárzása volt, olyan tiszteletet követelő tartása, hogy még a folyosó végén is csend lett, ha ő megjelent az elején. Volt ebben a tiszteletben valamiféle félelem is, először nagyobb, aztán az évek múlásával egyre kisebb, mert a tanárnő a többiektől eltérő, hidegnek tűnő, gyönyörűséges külseje jó szívet és szerető lelket takart.

Az órákon Vali néni nagy szigorúságot tartott, nem különösebben hatotta meg, hogy kinek ad rossz jegyet, megkapta azt a legjobb tanuló is, ha lazított, vagy nem tanult. Igazságossága, jól felépített, feszes ritmusú, tartalmas órái tetszettek Annának. Szerette a hajthatatlan, elfogulatlan és állhatatos tanárokat. Vali nénit lassan, fokozatosan, a tettei, a példamutatása, a kialakultsága miatt kedvelte meg, később már kifejezetten szerette is. Idővel minden gyerek megtudta, hogy Vali néni nagy családot igazgat és lát el, talán öt gyereke volt. Bámulták is a lányok, hogy maradhatott ilyen csinos.

Az osztályfőnöknek volt ám másféle tulajdonsága is. Kritikus volt. Kegyetlenül, de őszinte szeretettel dorgált. Aztán magyarázott és lehetőséget is adott a gondolkodásra. Az egészen biztos volt, hogy kétszer senki nem követte el ugyanazt a hibát. Anna is kapott tőle hideget is, meleget is, meg oktatást is bőven, pedig ő volt az osztály legjobb tanulója.

Egyszer, egy késő tavaszi napon fenyő zöld és fekete kockás ruha volt Annán, pici körgalléros, ehhez mély okkersárga Gulliver-cipőt húzott. Már kipattantak a tavaszi rügyek, de nem volt nagyon meleg, elkellet a pulóver. Anna kiválasztotta a legvilágosabbat, egy halványrózsaszínt. Vali néni felelni hívta, ő szépen el is mondta a leckét, már meg is kapta az ötösét. Lépett volna a helyére, a tanárnő azonban visszafogta.

-Várj csak egy kicsit! Figyelj jól Anna! A zöld, a fekete szép együtt, és nagyon jól mutat az okkersárga cipőddel. Viszont ez a rózsaszín pulóver! Ez rettenetes ebben az összeállításban. Figyelj már oda, hogy így ne viseld többet! Na, menj!

Vali néni kritikája lesújtotta Annát. Fülig pirult, aztán pedig nagyon dühös lett. Olyan dühös, hogy óra után levetette a pulóvert, és aznap már nem is vette fel, pedig nagyon fázott. Sokkal később kezdte el értékelni Vali néni szándékát, és a módszert, ahogyan az ízlésvilágukat alakította.

Folyamatosan formálta a lányokat, milyen szín milyen másikkal harmonizál, melyik emeli ki a másikat, kinek, mi áll jól, milyen frizurát kellene hordaniuk, később majd milyen színekkel sminkeljenek, mit vegyenek át az aktuális divatból, hogyan fogadják a fiúk közeledését, hogyan válasszanak pályát és életstílust maguknak. A fiúk sem úszták meg az esztétikai nevelést, a fiúdivatban éppen úgy otthon volt, mint a lányokéban. Elmondta, hogyan okozzanak örömet lánypajtásaiknak, az édesanyjuknak, és azt is a tudtukra adta, hogy egyetlen serkenő bajuszszáluk nem fog elgörbülni, ha kicsit járatosabbak lesznek a háztartásban, a rendrakás titkaiban, meg akkor sem lesz semmi bajuk, ha elolvasnak néhány könyvet egy kislány kedvéért. Bevezette őket a felnőttes világba, a felelősségvállalás, a döntés világába, nem is akármilyen módon. Nyolcadikban megengedte, hogy egy-egy óráján valamelyik diákja odaüljön a katedrára, az ő helyére, és levezesse az órának azt a részét, amit a számonkérésnek szánt. Ez a diák hívhatta ki a felelőt, meghallgatta a leckét, kérdést tehetett fel, és osztályzattal is illethette társát. Jó mulatságnak tűnt ez Anna számára, de az első ilyen alkalommal, amikor ő feleltethetett – mert majd kiesett a padból, annyira jelentkezett -, rá kellett jönnie, korántsem olyan könnyű dolog ez. Már a felelő kiválasztásánál bajban volt, nem tudta azt hívja-e, akit szeret, vagy azt, akivel ki akar tolni, azt meg végképp nem tudta, ki tanult rendesen földrajzot. Nehezen választott, de ami még ettől is rosszabb volt, Anna sem volt jól felkészülve, keveset tanult előzőleg. A hiúsága sokkal nagyobb volt, mint a tehetsége. Míg társa felmondta a leckét, bele-belenézett a tanárnő földrajzkönyvébe, ami ott hivalkodott az orra előtt. A felelet véget ért, Anna az osztályzatot is eldöntötte lassan, gyötrődve magával. Aztán mindketten ott álltak a tanárnő előtt, a tetszésére várva. Vali néni, aki egészen idáig a hátsó padból figyelte a ténykedésüket láthatóan elégedetlen volt.

-Hát ezt a jegyet nem írjuk a naplóba – szólt haragosan.

Anna érezte már, hogy valami nagyon nem jól sikerült, a kellemetlen melegség elöntötte minden porcikáját.

-Kedves ”leendő kollegina”! – folytatta Anna felé fordulva Vali néni, – hogyan kérhet számon egy diákot, amikor Ön sem tudja az anyagot? Ha már tanárosdit játszik, készüljön fel sokkal jobban a feladatra, feleltetés közben ne nézegesse a könyvet! Hát lerombolja a hitelességét!

Kis szünetet tartott, ezzel biztosította, hogy Anna mind nyomorultabbul érezze magát.

-Háromszor annyit kell tudnia majd, mint a diákjának! Világosan értette? – bökte meg ujjával Anna vállát.

Hát, bizony világos volt, annyira világos, olyan égetően világos, hogy Anna egész életében emlékezett rá. Soha többé nem vágyott könnyen szerzett babérokra.

Mire eljutottak a nyolcadik év közepéig, és már mindenki tudta, merre, hogyan tanuljon tovább, Vali néni Anna mintaképe lett. Olyan szeretett volna lenni, mint ő. Egészen olyan. Olyan szép, olyan okos, olyan büszke, olyan értékes, olyan szenvedélyes és olyan igazán, olyan nagybetűsen NŐ. Még a lendületes írását is megpróbálta leutánozni. Glóriát álmodott Vali néni feje fölé, csillagokból, virágokból, hópelyhekből, napsugarakból, hajnali harmatcseppekből. Együtt töltött idejük minden percében tett hozzá valamilyen aprócska gyönyörűséget. Hozzátette a ballagáson bőven omló könnycseppeket, még fájó szívének dobbanásait is.

A lány akkor azt hitte, utoljára látja Vali nénit. Az élet úgy hozta, hogy még egyszer találkoztak. Anna egy újonnan nyíló középiskolába ment tanulni, egy papírt vártak még, amit a lánynak ezt el kellett vinnie a tanárnőhöz. Amikor Anna a kapucsengőt megnyomta, hevesen dübörgött a mellkasa. Nagyon izgult. Lassan tárult ki a kapu. Vali néni állt a nyitott ajtóban, egy végtelenül előnytelen fürdőruhában, csoszogós papucsban, smink nélkül. Bőre barnáján izzadtságcseppek csillogtak, haja a szemébe hullott, mintha sosem látott volna fésűt, szemének irigyelt csillogása egészen megfakult.

Akkor megbillent a glória, amit Anna szorgalmasan építgetett az elmúlt hónapok során, és a kamasz lány ezt a képet, és csalódottságát vitte volna magával mindörökre, ha a tanárnő észre nem vette volna Annában változást. Vali néni okos is volt, akkor belekarolt Annába, magával húzta a lépéseiben is akadozó lányt, leültette a kerti pavilonban, limonádéval kínálta, és lassan mesélni kezdett. Meséjéből kibontakozott a munkában teljesítő, ambiciózus, magától is sokat váró, dolgozó nő, és a családjában szolgálatot tevő, olykor kikapcsolódni kívánó asszony azonossága és különbsége. Mire a meséje véget ért, Anna megértette, hogy a nagy ideálok is  hétköznapi emberek, minden gyarlóságukkal és gyengeségükkel együtt. Akkor azt is megtanulta, hogy amit lát, amit bálványoz, csak egy kicsiny, megformázott része egy egésznek, és valószínűleg csak illúzió. Felnőtt életében mindig arra kell majd törekednie, hogy mindig megismerje az egészet, csak úgy állítson ideálokat. A tanárnő, akivel ezután a lány már nem találkozott, nem tudhatta, hogy azon a forró nyári délutánon, sikerült-e megnyugtatnia a kamasz lány feldúlt érzelmeit.

Anna üldögélt még néhány percet a síron. Hosszan nézte még a táblácskát, majd lassan, ujjával követni kezdte a vésett betűket. Amikor a végére ért, egy sóhajtással, utoljára még megsimította a fejfát. A fodrozódó bárányfelhők felé pillantott.

-Minden rendben van Vali néni! Én akkor mindent megértettem. Még ott a kertben, a mese végén, amikor elváltunk egymástól, a helyére igazítottam ám azt a megálmodott, nőiesen gyönyörű, asszonyi glóriát.

Már el is lépett a sírtól, amikor egy rakoncátlan szellőgyerek üde virágszirmot sodort sajgó lába elé.

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…