Csak ülök némán s csendesen a parton,
nézem, ahogy a víz elterül a homokon.
Az idei tavasz egy kicsit más.
Szomorúan süvít a vízparti sás.

Csalódottan meredek előre a semmibe,
hosszú utat tettem meg, hogy elérjek ide.
Lelkem igazodik a télies tavaszhoz,
hó fedi el még, mi tartozik e világhoz.

Télen egy kicsit meghalok,
s lényemmel együtt a testembe fagyok.
Azért jöttem el, hogy vigaszra leljek,
s a fény által vezérelve útra keljek.

Mikor jön el a pillanat, a csoda,
ha a tél bezárva tartja egy burokba?
Annyi kérdés rejlik bennem,
a válaszokért sokat kell mennem.

A fagy, a pillanat lehetőségét kihasználta,
a jéggel együtt a csodát magába zárta.
De a nyárelő a felszínre tör, hogy éljen,
így a zord tél szívébe mar mélyen.

Olvadni kezd a jég,
aprénként kitisztul az ég.
A tavaszi nap küszködve bár, de kél,
S a burok is repedni vél.

Mikor utat törnek az első sugarak,
dalra fakadnak a madarak.
Lelkemben is éled az élet,
hogy új reményekkel táplálja a létet.

Magamba szippantom a virágok mézédes illatát,
s újra élvezem a pezsgés zamatát.
Engedem hadd kerítsen hatalmába a kikelet,
hogy kisöpörje belőlem a kegyetlen telet.

Hisz együtt fuldokoltam a tél semmittelenségével,
de eggyé válok most, a tavasz mindenségével.

Vincze Teodóra az Irodalmi Rádió szerzője. Vincze Teodóra vagyok, 23 éves. A vendéglátásban dolgozok, szakácsként. Minél többet tapasztalunk…