6 éves voltam, kicsi és magányos. Anyám akkoriban minden este apámmal veszekedett, még akkor is, amikor hazajöttem az iskolából. Igen, erre határozottan emlékszem, mert abban az időben teljesen egyedül csináltam a házimat minden nap. Pedig még olvasni se tudtam.

De megtanultam egyedül lenni, olyan egyedül, ahogy akkoriban még gyerek nem is lehetne.

Szépen lassan boldogulni kezdtem a tanulással, aztán a fürdőben és a konyhában is. Anyámék veszekedése közben átjárta a zuhanyfejből zubogó vizet, átjárta a tusfürdő levendulás illatát, belemászott a pöttyös tejesbögrémbe és az esti vajaskenyérbe. Apám durrogó hangja és anyám kétségbeesett sírása minden este bejárta az egész házat, aztán végül ők is elcsendesedtek, és együtt feküdtek le aludni, mintha szeretnék egymást.

Pedig nem. Tudtam akkor is, hogy nem, hazugság, azt hitték, nem veszem észre a veszekedést, pedig nagyon is tudtam, hogy miattam alszanak együtt.

Én utáltam aludni. Mindig a szörnyektől rettegtem, igen, azoktól a mumusoktól, amik kicsik és szőrösek és megbújnak az ágy alatt arra várva, mikor falhatják fel a hatéves kisfiúkat. Akkor még nem tudtam, hogy kik is a szörnyek valójában. Amikor leoltottam magamnak a villanyt, szuperhősöket meghazudtoló gyorsasággal iramodtam az ágyam felé, és a máskor tíz lépéses út négyre csökkent. Csak akkor éreztem magam biztonságban, ha a nyakamig húzhattam a takarót, és szorosan behunyhattam a szemem.

Így volt ez azon a hideg, januári estén is.

Aznap bejött hozzám apám. Ritka volt, hogy rám néz és ez egyáltalán nem zavart, mert szerettem az egyedüllétet, megszoktam már addigra. Apám szeme furcsán nézett rám, az arca vörös volt. Tudtam, hogy most jött be kintről, ránéztem a bakancsára; igen, latyakos. Megkérdezte mit csinálok, én meg azt mondtam, hogy éppen egy hosszú kígyót a kiürült tojástartóból, mert a tanítónéni mondta, hogy aki csinál valamit a technikára, kaphat érte csillagot, akár koronásat is. Apám pupillája még jobban összeszűkült, sosem felejtettem el azt a tekintetet, ahogy engem nézett akkor, mintha valami igazán rosszat csináltam volna, olyan rosszat, hogy azért feketepont járna.

Imbolyogva közeledett hozzám, én már akkor tudtam, hogy mit akar, szét akarta tépni a kígyómat, már ott is termett, és darabonként ráncigálta le a damilról a zöldre festett tojástartó darabkákat.

Nem nyúlt hozzám egy ujjal se, apám sose ütött meg, de kiabált, nagyon hangosan kiabált, annyira, hogy becsuktam szemem. Azt mondta, hogy ha a földön ülve ekkora hülyeségeket csinálok, soha nem lesz belőlem senki, csak büdös kukás, mint a Feri bácsiból a szomszédban. Én vissza akartam válaszolni, hogy nem is igaz, miért hazudik nekem, mikor én sose hazudtam még neki, de nem jött egy árva szó se a torkomból, csak a gondolataim beszéltek a fejemben, a szám nem mozdult, sőt, cérnavékonnyá szorult.

Amikor kinyitottam a szemem, apám már nem volt bent. A kígyóm darabjai össze-vissza hevertek a földön, pont úgy, mint az Ózban a házak a hurrikán után.

Anya mindig azt mondta, már nagyfiú vagyok, és a nagyfiúk nem sírnak, de én akkor, ott a földön egyáltalán nem éreztem magam nagyfiúnak, sőt, egészen eltörpültem. Olyan kicsinek éreztem magam, mint a szomszéd kukás Feribácsi kisunokája, vagy még annál is kisebbnek, mint egy újszülött csecsemő.

Nem akartam, hogy anyám bejöjjön, mert tudtam, hogy az rosszabb lenne, hogy odaülnének ketten együtt, és azt hazudnák, hogy itt vagyunk neked kicsim, semmi baj, itt van apa is, látod, segít neked megcsinálni a kígyódat. Csendben maradtam, nem jött ki semmilyen hang a torkomon, nem hüppögtem, de a biztonság kedvéért bezártam az ajtót magam mögött, kulcsra zártam, mert akkor még azt hittem, hogy az is kizárja a hangokat, de az is csak egy kis hazugság volt.

A papírkígyó széthullva maradt a földön, én pedig plüssállatokkal vettem magamat körbe, egy macival, egy kutyussal, meg elefántom is volt, egy egész állatkertet tartottam az ágyamban, úgy aludtam el minden este.

De aznap, azon a hideg, januári éjjelen nem sikerült.

Valaki szólt, a nevemet mondta, először azt hittem anyu, de nem, nem anyu hangja volt, az ágyam alól jött, nem az ajtó mögül. Motoszkálni kezdett, pont, mint egy mumus, és nagyon megijedtem és összerezzentem az ágyon, még a takarót is a fejemre húztam. Először azt gondoltam, képzelődöm, hogy ez már megint egy újabb hazugság, mint az, hogy apám szereti anyát, de aztán megint megszólalt a hang, mert megint hallottam, és hangosabb volt.

-Haló…

Végül mégis lehajoltam, mert kicsi voltam, csak 6 éves, és a kicsik nagyon kíváncsiak még. Lehajoltam, aztán a fejemet vissza is rántottam, mert túl sötét volt, nem láttam semmit.

-Menj innen, félek tőled!

– Tőlem? De hiszen te vagy az ágy feletti szörny!

– Te pedig az ágy alatti!

Kérdőn néztem a sötétbe, mert hallottam valamit, meg éreztem is egy kis szellőt, mintha tavasz volna a szobámban. Lépések hangját hallottam, aztán a ruhásszekrény ajtajának nyikorgását, aztán valahogy még a lámpa is felkapcsolódott. Először nem láttam senkit, csak a szekrény nyitott, kopott ajtaját, tele matricákkal, mert amikor a hatnál is kisebb voltam, mindet oda ragasztottam fel.

-Itt vagyok fent!

Kicsit meglepődtem, mikor felnéztem, néha én is felmásztam a szekrény tetejére, mert ott lehetett furcsaságokat találni meg játszani a porbarikákkal, ledobálni őket a földre, és akkorákat ugrani, hogy hamarabb érjek le, mint a báránykák.

Egy aranyos kis koboldszerű, hegyesfülű, kékes-lilás bőrű alak nézett le rám, akkora volt, mint én, még hasonlítottunk is egymásra egy kicsit. Rajta is pizsama volt, az én egyik pizsamám, amit tavaly az óvodába hordtam.

Tátva maradt a szám, de aztán be is csuktam, mert anya mondta, hogy nem illik bámulni. Végül csak annyit mondtam neki, hogy mumus létére nem is félelmetes, nyugodtan lejöhet ha akar, nem is érdekelt, hogy miért vagy hogy került be a szobámba. Mondtam neki, hogy azt hittem, a mumusok rosszak és ijesztőek, de ő megrántotta a vállát, és azt mondta, mindenki ezt hiszi, de ezt csak a felnőttek találják ki, ez csak egy nagy hazugság.

-Papírkígyó tojástartóból? – kérdezte eltérve a tárgytól, és egy ugrással lent termett a földön, sokkal gyorsabban, mint a porbarik, már vette is a kezébe a fehér damilt és a kígyó darabkáit. Mondani akartam, hogy hagyja csak ott, nem fontos, majd egyszer talán befejezem, de nem mondtam, hanem én is mellé telepedtem a szőnyegre és már együtt készítettük a kígyót, visszahúztuk a darabjait, amit apám leszedett és szétszórt.

– Szeretnél rá szemeket? Úgy jobb lenne.

Már kaptam a filcet, hogy rajzoljak rá, de hirtelen a kezében termett két kis gomb, csak úgy, talán a zsebéből vehette elő, nem tudom.

Ráragasztottuk. Szó nélkül a kezébe nyomtam az ecsetet, együtt festettük a kígyót, előbb újra zöldre, aztán foltok is kerültek rá. Elbűvölve néztem a végeredményt, szép, hosszú kígyó lett, talán akkora is volt, mint amit a tanító néni mutatott nekünk az egyik könyvében. Az a kígyó nem volt mű, az nem hazug kígyó volt, hanem igazi, mert mondta is a tanítónéni, hogy az a kígyó Ázsiában őshonos, nagyon mérges, de mi aranyos, szelíd kígyókat készítsünk otthon.

-Hogy hívnak? – kérdeztem, hogy megszakítsam a békés csendet a szobában.

– Ince.

– Köszönöm szépen a segítségedet, Ince. – mondtam, és elmosolyodtam, mert igazán nagyon rendes volt, hogy segített nekem. Láttam rajta, hogy ő is igazából élvezte, nem úgy, mint anya, ha nagy ritkán játszani hívtam.

– Szeretnéd látni, hogy mozog a kígyó?

Meg sem várta a válaszom, valahogy tudta, hogy igen, nagyon szeretném, emlékszem, hogy csak bólintottam neki, és már siklott is a kígyó, Ince pedig hozzá sem ért, úgy mozgatta előttem. Láttam, hogy már megszáradt rajta a festék, és a kígyó úgy tekeredett, mint a rétes abban a dalban. Előbb a földön csusszant, aztán már repült is át a szobán, keresztbe és egyenesen, én pedig kergettem, és Ince egyre magasabbra repítette a kígyót. Nevettünk, együtt nevettünk, és nem mondta senki, hogy maradjak csendben, nem mondta senki, hogy így csak kukás leszek, nem mondta senki, hogy majd később játszunk.

Életem legjobb éjszakája volt az, Incével sátrat építettem, meg táboroztam, és a kígyó volt a mi háziállatunk, de nem bántotta, csak azokat, akik lopnak meg hazudnak. Nagyon sokáig játszottunk, végre megint nagyfiú voltam, úgy éreztem, nem félek semmitől, még a hétfejű sárkánytól sem.

Ince azt mondta, hogy a hajnal neki az éjszaka, ha piros az ég, mennie kell, de megígérte nekem akkor, azon a hideg, januári éjszakán, hogy majd meglátogat, így vagy úgy, de találkozunk még. Nekem akkor nem jutott eszembe semmi, szomorú voltam, hogy el kell mennie, csak azt mondtam, hogy fogjon egy játékot, akár a legkedvesebbet is, és vigye el magával, hogy mindig emlékezzen rám. Először nem akarta elvinni azt mondta, nekem nagyobb szükségem van rá, tartsam meg mindet.

-Vidd a kígyót, Ince! Vidd, én úgyis felnövök majd, nekem nem kell, csinálok másik kígyót az iskolába!

Ince felvette a földről a kígyót, élettelen volt a kezében, és megköszönte, hogy nekiadom. Odafutottam hozzá, megöleltem, és akkor suttogott valamit a fülembe, azt mondta, hogy én tényleg felnövök majd, nem úgy, mint ő, és sikeres leszek, és a felnőttek elfelejtik, milyen gyereknek lenni.

Én ott. a szoba közepén megfogadtam neki, hogy nem, én nem olyan felnőtt leszek, én majd őrzöm az emlékét és soha, senkinek nem hazudok se most se később, se semmikor, és amint tudok majd folyékonyan írni, papírra vetek mindent és várni fogom majd.

Kinyitottam neki az ablakot. Csípős, hideg szél járta át a szobát. Ő a párkányra guggolt, a kígyót a nyakába tette. Nem szólt már, csak nagyot ugrott, és elrepült, igen elrepült, én pedig percekig néztem utána, mert telihold volt aznap, nagyon szép telihold, mintha csak azért lett volna, hogy nézzem, ahogy Ince a papírkígyóval eltávolodik a szobám ablakából.

Anyám és apám előtt sosem beszéltem arról a hideg, különleges estéről. Néhány hónap múlva megtanultam minden betűt, és leírtam Incét, a kígyót, a festék zöld színét, a piros hajnalt, még a teliholdat is. Most itt ülök a régi szobámban, tartom magam előtt a papírt, az évek alatt megvékonyodott és megsárgult, a színek fakóbbak, de az emlék erős.

Kedves Ince!

Felnőttem, de te hol vagy? Mégis csak hazudtál?

Magyar Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Hogy ki vagyok én?Ránézésre egy hétköznapi, gimnazista lány, aki kívülről szemlélve egyáltalán…