Kicsi vagyok. A barna ajtók felém magasodnak, sose éreztem még magam így, mint egy eldobott felmosórongy, amit ott felejtettek a wc-ben. Büdös van. Csavarja az amúgy is ingatag lelkemet, zsibbasztja a csuklómat, a számat, hideget hoz belém, felkavarodik tőle a gyomrom. A deszka nélküli wc-re bámulok, arra gondolok, hogy az lesz a bűzforrás és arra, hogy kiöntöm a belsőségeimet. Elképzelem, milyen lenne gyomorsav helyett fájdalmat, elkeseredést, és magányt hányni, erősen rántanám meg a fogantyút, a víz elsodorná mindet én pedig hagynám, hogy elvesszen a csatornahálózatban.

Talán jobb lett volna az osztályteremben maradni.

Egész nap éreztem, hogy valami készül, hogy semmi sincs rendben, hogy bármi megtörténhet, hogy akárki is van ott mellettem, ma zivatar lesz, hatalmas zivatar, amit a fájdalom kavart, az elkeseredés sütött, a magány sodort, a bűz megpecsételte, én pedig elfojtottam, nem jelentettem időjárást senkinek, még magamnak sem.

A hátam mögött nagyon hűvös a csempe. Segít, hogy maradjak ott, lelkileg is felhúzott térdekkel gubasszak. Még nem jött be senki. Mellettem nyitva az ajtó, eddig csak hárman sétáltak el a folyosón, talán most nem fogják olyan sokan látni a hidegfrontot, meg kellene úszni valahogy, tizenöt percem van még, az nem sok, de a zivatarok hamar csapnak le.

Talán jobb lenne most az osztályteremben ülni.

Nem sírok, amíg én azt nem mondom, hogy mehet, én vagyok a felső erők irányítója, a ciklon, a parancsoló. Ha kijöttem, végig kell csinálnom, muszáj, hogy minden rossz kifolyjon a szemeim mögül, eső nélkül nincs zivatar, csak úgy tudok megnyugodni, ha majd a könnyemben fulldoklom, ha a nyálam összekavarodik és semmit sem látok majd.

Az érzéseimre gondolok, az osztályra gondolok, hogy miért jöttem ki és miért nem megyek vissza. Elképzelem, milyen lenne, ha nem is léteznék, ha felkapna a szél elvinne. Nem igaz, hogy nem hiányoznék senkinek, mert az osztályban ott az a két srác, nekik hiányoznék, meg otthon van a kishúgom, akinek meg kell tanítanom, milyen, ha valami nagyon nehéz, és ha ők nem lennének, én sem lennék, magam elé képzelem őket, és ekkor tör a felszínre, ami régóta készült. A szemem mögül szavak és érzések folynak ki, mások szájából elhangzott „idegesítő vagy” és „stréber vagy”, a szívem kalapál, a torkom kapar, alaposan megöntözöm magam alatt a koszos csempét. Az oldalamra dőlök, úgy zokogok, ahogy eddig soha, jégeső, villámlás, vörös riasztás, mondja a belső hang.

Talán jobb, hogy nem maradtam az osztályban.

Nem tudom, meddig fekhettem ott a zivataromban, de kicsengettek, élesen vágott belém a csengőszó, a zivatar elmúlt, szemerkélő eső maradt utána. Megint a wc-t nézem, valaki bejött és megpróbál talpra állítani, összekaparni a jégdarabokat és eltakarítani a zivatar pusztulását, ketten hoznak ki, a két srác az osztályból.

-Jól vagyok. – mondom, de nem hallatszik semmi, csak a fáradtság a hangomon, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy érthető, mit motyogok az orrom alatt.  A helyemhez visznek, vizet nyújtanak és zsebkendőt.

– Jól vagyok. Csak egy szívzivatar volt.

Magyar Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Hogy ki vagyok én?Ránézésre egy hétköznapi, gimnazista lány, aki kívülről szemlélve egyáltalán…