Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy tágas mező. Annak a közepén állt egy kulipintyó, a kulipintyó kertjében egy tulipán. Annak a közepében volt egy csodás palota, abban lakott a Császár.

Nagy, hegyes, rezes  orra volt, lapos pillantása, kackiás bajusza, vállán gumipitypangból szőtt hímes palást, fején hányavetin trónolt egy aranyvesszőből vert díszes korona.

A Császár nagy úr volt, udvarában mindig szólt a zene, pergett a dob, ifjak és lányok táncoltak, hajladoztak, mosolyogtak, hogy vidámságot csaljanak a Császár arcára. Csakhogy a Császár sohasem mosolygott, mert boldogtalan volt, ő sem tudta, hogy miért.

Teltek, múltak az évek, de a Császár csak búslakodott. Egyszer aztán azt álmodta, hogy van valahol a világon BOLDOGSÁG, amit kinek-kinek magának kell megtalálni. Felébredve elhatározta, hogy elindul, és megkeresi a saját boldogságát.

Udvartartását és császárságát rábízta a legkisebb, de legokosabb szolgájára, aztán kilépett a palota kapuján, lecsúszott a tulipán szárán, elhagyta a kulipintyó udvarát, és elindult toronyiránt a tágas mezőben. Közben elgondolkodott azon, hogy milyen is lehet a boldogság. Sehogyan sem tudta elképzelni.

Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy szitakötővel. Megszólította:

  • Mondd, szitakötő, boldog vagy?
  • Én igen, Császárom.
  • Akkor biztosan tudod, milyen a boldogság. Én a boldogságot keresem, de nem tudom, milyen. Fehér, piros, nagy vagy kicsi, kerek, vagy szögletes?
  • Azt én nem tudom, Császárom, csak érzem, hogy boldog vagyok. Sajnos nem tudok segíteni.

Ment, mendegélt szegény császár tovább, már egyre nehezebben szedte a lábát, amikor találkozott a pillangóval. A pillangó boldogan szálldosott egyik virágról a másikra, kékben, sárgában pompázott, mindenki láthatta, hogy boldog A Császár meg is szólította:

  • Szerbusz, pillangó. Látom, hogy Te boldog vagy. Mondd, mit kell keresnem, milyen a boldogság?

A pillangó azt felelte:

  • Jaj, Császárom, nagyon nehezet kérdeztél, bár boldog vagyok, de nem tudok a kérdésedre válaszolni, mert mindenkinek más és más a boldogsága. Majd ráismersz, ha megtalálod.
  • Csalódottan ment tovább a Császár, majd fáradtan leheveredett egy körtefa alá. Amint ott szomorkodott, halk nyöszörgésre lett figyelmes. Felkelt és körülnézett. Hát a közelben egy avarba takarózva egy kis kutya hevert, és fájdalmasan nyöszörgött. Bánatos cipőgomb szemeit félig lehunyta, hegyes kis füleit a fejéhez szorította, bozontos farkát maga alá húzta. Látszott rajtam hogy nagyon boldogtalan.
  • A Császár odement és megkérdezte:
  • – Mi a bajod kiskutya, miért sírsz?
  • Jaj, Császárom, belement a mérges tüske a lábamba, nem tudok szaladni, menni, éhes is vagyok, szomjas is, meg nagyon boldogtalan.
  • Na, gondolta a Császár, akkor sorstársak vagyunk, mert én is boldogtalan vagyok. Elővette tarisznyájából a vizes palackot meg a kenyeret, megitatta, megetette a kutyust, aztán kihúzta lábából a mérges tüskét, kicsit simogatta, vigasztalgatta, amíg a kis állat el nem aludt. Aztán ő is lepihent, mert már nagyon fáradt és álmos volt. Hajnalban a kelő nap sugaraira ébredtek, örültek egymásnak, és annak, hogy a kutyus jól van.
  • Merre jársz itt, kedves Császárom? – kérdezte a kutyus.
  • Keresem a boldogságom, de sehol sem találom. Pedig már az egész mezőt bejártam.
  • Nem jó helyen kerested, azt magadban kell keresni, ott fogod megtalálni. A Császár lehajolt, hogy megsimogassa az okos kis kutyust, és amint a lehajló feje a csöpp állat közelébe ért, az hálásan megnyalta az arcát, és azt mondta:
  • Hálás vagyok neked, hogy meggyógyítottál. Többé sohasem fogalak elhagyni, ha te is így akarod. Nagyon megszerettelek.

Akkor a Császár szívében valami furcsa, új érzés költözött, aztán átjárta egész testét, lelkét. Még a napot is ragyogóbbnak látta.

  • Szeretlek, kis kutyus, Legyen a neved BOLDOGSÁG a mai naptól.
  • Én is szeretlek – felelte a kutyus, és együtt indultak vissza a palotába. Végig a tágas mezőn, a kulipintyó udvarán, fel a tulipán szárán és be a palota kapuján.
  • Ettől kezdve mindig együtt voltak, sokat játszottak, kirándultak, megosztotta a Császár Boldogsággal a legjobb falatokat is. Boldogok voltak mind a ketten, ettől aztán boldog volt a Császár udvara népe és egész birodalma. Most már ezért szólt a zene, ezért ropták a táncot.
  • Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Tags:

Szűcs-Gáspár Borbála az Irodalmi Rádió szerzője. Az irodalom egész életemnek fontos és nélkülözhetetlen része volt, hiszen tanárként évtizedeken…