Kórházi folyosó, sietős léptek, ápolók megszokott munkái, megannyi feladat.
Ősz hajú, idős néni ül a tolókocsiban csendesen néz maga elé,vajon hol járhatnak a gondolatai.Amikor elmentem mellette, ránéztem ,egyik lába hiányzott.
Pillantásunk összetalálkozott, folytattam utam, de valami megállásra kényszerített.Belső hangom azt súgta, most állj meg,mert szükség van rád!
Visszafordultam, odamentem hozzá,lehajoltam és halkan megszólítottam.
Hálásan nézett rám, megfogta a kezem,magához húzta úgy simogatta.Megfáradt öreg kéz, kicsit erőtlen már.Leültem mellé, akkor kezdett el beszélni, nem értettem, de ő csak mondta folyamatosan és patakokban kezdett folyni a könnye.
Belső feszültség, fájdalom ami nyomhatta a lelkét.
Elhitte, hogy megértettem panaszát. Csendben hallgattam,a kezem tovább szorította.Semmit nem értettem, de mégis átéreztem minden bánatát.
Megsimogattam ősz haját, fáradt kezét és elálltak a könnyek.Pici mosolyt láttam arcán.Mintha mondta volna, de jó hogy itt vagy.
Azt is hihette, hogy hozzátartozója vagyok.
Nem baj, így van jól, higgye csak azt.Megkönnyebbült, a lelke, nem feszíti úgy a kínzó fájdalom.
Hogy mennyit értett meg abból amit neki mondtam, nem tudom, de pár perc elegendő volt ahhoz, hogy megnyugodjon. Néha tudni kell megállni és lehajolni, pár csepp szeretetet adni..
Megtenni azt amit szívünk diktál,mert valahol mindig szükség van ránk.

Kozma Barnáné Dandé Valéria fényképe.

Kozma Barnáné Dandé Valéria vagyok,  három éve írok verseket, novellákat  és meséket. Az irodalom szeretete végig kísérte életemet.…