Feldúlt reggeleknek némaságában
várok egy megszokott, szerető szóra,
mely fölrepítene magasba, égbe,
s ajtót nyitna a valóra.
Várom ébredésed mélyülő neszeit,
hajnali zajoknak örömhangjait,
s a pillanat széthullott darabjai között
a szívedet, mely úgy érzem: ellökött.
– Ó, Istenem!
Ma áthallik lelked mindenen.

Ha itt lennél gyermekem,
pompás lenne a pillanat,
s a szétgurult perceket nem engedném,
összeszedegetném a foszlányokat.
Merítenék belőled erőt és időtöredéket,
létednek bársonyából szerető beszédet,
merítenék szavadból fiataléveket,
dicsfényeket, együttléteket…
De jaj, csak a rongyidő pereg,
hajnali fényben már nincsenek zörejek.

Régen nem szól már szó,
s akaratodnak hangos szusszanása
sem jár – kel selyemköntösében,
mint gyermekéned elmúló varázsa.
Porladó, tavaszi hajnal ez a mai:
nincs zaj, nincs hang, csak fájás pokoli.

Hallgatag pirkadat ködében
emlék bukkan fel zömében,
s naponta rá kell döbbenni:
nincs semmi itt belőled.
Nincs semmi!

 

Szatmári Gizella Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Edelényben születtem, 1966-ban. Az általános iskolában mindenféle dolgot csináltam, mint egy…