Egy angyallal a metrón
Szállok, repülök.
Égszínkék repülők
sziluettje olvad össze a végtelen szélével.
Újságpapírba csomagolva áll sorba
számtalan írásjel.
Ékezetek hullnak alá;
nem bírták a magaslati levegőt.
Búcsúzás után
kicsit elengedni mindent,
mi hozzánk láncolta az illetőt…
Felébredni.
Hisz tudja, úgy repülni néha elég nehéz,
mikor az emberszárnyra a vártnál
picit jobban rákövül az ég…
Nem válaszol,
metróra szállunk.
Messzebbre menni már másodlagos…
Az ajtók záródnak.
Saját ajtajaim zárom,
s a kulcsokat elhajítván
két ajtó közt várok,
hátha majd
beengedem magam,
de… ha én kint, te bent,
ha én bent, te kint…
Egy szempár ez, mely végül is magába tekint,
s olyan ritkán enged be… bárkit is.
Töltények sikolyát súgja a szél,
a töltésen futunk két Don Quijoteként
– végállomás. Blahalouisa – tér.
Szemöldökráncokba gyűrődik a tér.
Kétségek.
Kedély.
Kedélyes, fénylő foltokat
fest a betonra a vér.
Rövid a lét, s oly nagy a tét…
Az éterben vibrál
a homályba burkolódzó élet-remény.
Leszállunk.
Senki sem vár.
A szélmalomharcban elfáradt a magány.
Egyedül maradok.
Egyedül. Vele. Velük.
Várunk.
Hogy mire?
Kérdezze kérem az éppen
kettőn közt kémlelő fekete szürkeséget;
válasza kielégítő.
Mindenféle téren,
remélem.
Remélem, hogy nem fagy meg örökre a kéz,
hogy a jeges ujjak hegyén
egyszer csak olvadni kezd majd a dér…
Az üresség kemény
sétapálcájával a lábamra lép.
Fájdalomérzet tölti ki hiányod helyét.
Soha el nem tűnő kámfor;
angyalok zsírkrétarajza
egy mindössze fakuló festővásznon
– teljesen soha nem kopik el.
Átszállás.
Két megálló között
csupán fél perc a hat kilóméteré.
Rájönni, hogy valójában
nem is a Moszkva-tér volt a cél;
na, arra pont elég.
Csak akkor már nem tudsz leszállni.
Akkor már nem tudunk,
s ő talán már nem is akar,
mi egykor az égig vitte,
ma éppen szárnya az, mi fogva tart
mindhármukat;
szolidaritás.
Hisz nem csak a mi szárnyunkra
kövül rá olykor a mennybéli fátyol súlya, lásd.
De akkor… először el sem hiszem;
egyszerre rám néz, és…
Mosolyog a szeme!
Benne fénylik az ég,
hova már neki is csak felnézni lehet.
A kocsi megáll, s már
mi sem megyünk tovább.
Az aluljáró hallgatja egy árva kislány dalát.
A lépcső tetején a nap szoknyája libben;
az utcára érünk,
s a mi mellkasunk emeli
meleg lélegzetvételével.
Szemem behunyom,
már nem látom a földet.
S újra szállok, repülünk;
együtt, az égszínkék repülőkkel.
2018. 03. 24.