Ma reggel gyakornokként képviseltethettem magam a szülőszobán.
A doktor úr két feltételhez kötötte, hogy egy tanítvány idáig eljuthasson, és én abban a pillanatban megnyugodtam, hogy az elsőnek sikerült eleget tennem. A második már csupán gyerekjátéknak tűnt. A jóformán kitűnő tanulmányi átlag és az ígéret, miszerint a szülőszobán már semmit nem kérdezünk, csak követjük a tanultakat és az ott kapott utasításokat, nem voltak számomra azonos súlycsoportban.
A vizsgán amúgy sem illik kérdezni.
Egyébként is az egyik legjobbtól tanulhattam, aki vén rókának számít a szakmában. Ő mindent megtanított, én pedig mindent megtanultam, bár azért a vizsgahelyzet a szokásosnál is izgatottabbá tett. Nem egy szimpla matekvizsgáról volt szó, hanem egy szülésről, egy születésről.
Ráadásul valami más miatt sem tudtam koncentrálni: az állatszőr-allergiám tetőzött.
Amikor nem tüsszögtem, köhögtem. A szemem és az orrom állandóan viszketett, az arcom pedig olyan piros volt, mintha minden felém közeledőt arra akarna figyelmeztetni, hogy tartsa magát távol tőlem.
Ha a vizsga miatt nem borotválom az arcomat tükörsimára, talán kevésbé látszódtak volna a kiütéseim. De az a bizonyos, azóta ezerféleképpen elátkozott macska a kórházba jövet hozzádörgölődzött a lábamhoz. Az arcom akkor már legalább fél napja teljesen szőrtelen volt. Nem úgy, mint a macska teste, amely dúskált a kora tavaszi napfényben koromfeketén csillanó szőrzetben.
Kínos volt a megjelenésem. A doktor úr és a szülő ágyon fekvő asszony is úgy nézett rám, mint egy sírós, pajzsmirigy problémás kamaszra. A nőnek ráadásul ez lehetett az első benyomása rólam. És az az igazság, hogy már az is több kérdést vetett fel bennem, ahogyan az egész elkezdődött.
A doktor úr szokatlan helyen kezdte el vizsgálni az asszonyt. A dolgokat nem az alsó testtájon kutatta. Úgy vizsgálta az ágyon fekvő nőt, mintha mindössze vért kellene venni tőle. Először is megfogta a karját, és elkezdte kitapogatni a vénáit. Olyan sokáig tette mindezt, mint aki nem találja a megfelelőt. Aztán nagyon lassan beleszúrta a tűt a gondosan előkeresett vénába, és az asszony karjába vezetett egy infúziós csövet.
Az infúziós állvány ugyanúgy nézett ki, mint azelőtt mindig. A doktor úr mégis hosszú perceken keresztül szemrevételezte azt is, majd babrálni kezdett valamit mögötte.
Egészen addig, amíg egy vékony vezetéket elő nem húzott az állvány felső része mögül.
Az asszony összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmakat, én meg azon kaptam magam, hogy minél inkább nem értem, ami a szobában történik, annál többször dörzsölöm a szememet.
– Azt mondja, hogy… Abba a bizonyos vénába szúrt infúzió pipa, és a vezeték… A vezetéket csatlakoztatni a…
– A doktor úr egy pillanatra megtorpant, kezében a felgöngyölített vezetékkel, amely isten tudja, milyen hosszú lehetett, mert egyre több keveredett belőle elő. – A számítógép USB-csatlakozójához! Bekapcsolta a számítógépet?
Rám nézett. Én pedig a szoba túlsó sarkában felállított számítógépre.
– Nem kapcsoltam be.
– Kiváló!
Tüsszentéssel nyugtáztam, amit hallok.
– Fogja! – szólított fel a doktor, és felém nyújtotta a vezeték végét.
Ezek után a hátunk mögött lévő számítógéphez sietett. Ott egy ideig semmihez nem nyúlt, csak a gépet nézte.
Eljátszottam a gondolattal, hogy valaki belép az ajtón, és azt látja, hogy a vajúdó asszony az infúzióra, az infúziós állvány meg egy lángoló arcú gyakornokhoz köttetett.
A kisírt szemű, kétségbeesett tanonc a szoba közepén áll, mint aki egy földönkívüli jelet akar fogni a több méter hosszú vezetékkel, miközben a szaktekintély a számítógépen keresi a bekapcsológombot a másik sarokban.
– Előbb kell bedugni a vezetéket, utána kell bekapcsolni a gépet! Igen, még mondták is, hogy a sorrend nagyon fontos, mert így telepíti a programot megfelelően a gép! Kérem!
A doktor a kezemben tartott vezetékért nyúlt, majd a fény felé fordította, és úgy fújt rá egymás után hármat, mintha mindegyiknek külön jelentősége lenne. Azt követően azt sem tudtam pontosan megállapítani, hogy a vezeték csatlakoztatása, vagy a számítógép bekapcsolása volt-e nagyobb pillanat. A doktor mind a kettőt emelkedett tekintettel végezte.
– Menjen, és nézze meg, hogy hol tartunk! – mondta.
Lefagytam.
De valami miatt úgy éreztem, ez még mindig jobb, mintha a számítógép tette volna.
– Itt leszek a háta mögött, és a kismama is ott van, akitől az újszülöttet várjuk. Minden adott – utasított még egyszer, én pedig nagy nehezen elindultam a szülőágy felé, hogy benézzek az ott fekvő asszony lába közé.
Számtalanszor elképzeltem korábban ezt a pillanatot.
A valóság azonban alaposan átrendezte az összes elgondolást.
Szemérmesen néztem az asszonyra. Talán az engedélyére vártam, hogy a takarót felhajthassam a két lába közül.
Mivel ő sokáig csak nyögdécselt az ágyon, mit sem törődve azzal, hogy én mire várok, volt időm megnézni a vonásait. Valamikor nagyon szép lehetett. De nem ezen a napon, amikor a fájdalom megviseltre gyurmázta arcát.
Nagy levegőt vettem, és nem vártam tovább a jóváhagyására.
– Nemsokára nyomnia kell majd! – állapítottam meg, majd visszatakartam az asszonyt.
A doktor gépelni kezdett, én pedig hol rá néztem, hol az egyre szaporábban lélegző vajúdóra.
– Nos – kezdett bele a doktor, de közben egy pillanatra sem vette le tekintetét a monitorról –, önök korábban azzal a valakivel választották egymást, aki Küklopsz jelige alatt fut.
Újra gépelni kezdett. Levelezik valakivel? Vagy programoz valamit?
Az asszonyra pillantottam, de ő legalább annyira értetlenkedve nézett vissza rám.
– Küklopsz rendeltetése az lesz, hogy befelé nézzen. Testi megjelenése, miszerint az egyik szemére nem lát majd, tökéletesen rámutat erre. Ez az egyik legjellegzetesebb tulajdonsága szükségeltetik majd ahhoz, hogy az életben a feladatát elvégezhesse. Tehát ezt a tulajdonságot méltón nevezhetjük akár eszköznek is sorsának beteljesítéséhez.
A doktor úr szünetet tartott.
Olyan információkat állított a születendő gyermekről, amelyek egyik fele kétségbeejtő volt, másik felének pedig nem lehetett birtokában. Mivel azonban ő mondta, kirázott a hideg.
– Tehát ez az eszköz, amit Küklopsz magának választott azért, hogy a feladatait teljesíteni tudja, ahhoz segíti majd hozzá a gyermeket, hogy inkább önmagába befelé, felnővén pedig a többi ember lelkének mélyére nézzen. Azt mondja, hogy ezúttal pszichológus szeretne lenni. Ugyan választhatott volna körülményt is, mondjuk mostoha állapotokat maga köré, hogy lélekbúvári képességét tökélyre fejlessze, ő mégis inkább testi jegyet választott. Küklopszról még fontos tudni, hogy nem fog sokat beszélni, ami a belső elmélyültségnek lesz köszönhető. Amikor viszont megszólal, mindig mond majd valamilyen jelentőset.
A doktor úr egyetlen billentyűt nyomott le. Pár lépésnyi távolságból azt gondoltam, csak az enter lehetett.
Ekkor nézett fel. Kizárólag az asszonyra figyelt.
– Ez a lélek korábban, amikor még magzat sem volt, azt nyilatkozta, hogy azért választja önöket, mert önök az ellentettjei. Négy szemük van, és nagyon hangosak.
Kínomban elnevettem magam.
– Magának sokkal sűrűbben kéne ellenőriznie a tágulás mértékét! – mondta a doktor szúrós tekintettel, mire én gyorsan megismételtem a pár perccel azelőtti tevékenységemet az asszony lába között.
– Tehát Küklopsz azért van itt, mert még mindig bízik abban, hogy ezzel az ellentéttel önök ideális segítői lesznek az útján. Nemcsak mindennapos motivációt kap ilyen különböző egyedek mellett, hanem sokat tanulhat önöktől. Leginkább a középútra való törekvést, és azt, hogy ugyan értékekkel bírnak a mélyebb felismeréseink, az, ami egyszerű, vagy elsőre jelentéktelennek tűnő, ugyanúgy az élet szerves része. Egyik sincs a másik nélkül. Maguk végül is ugyanezt tanulhatják meg tőle, csak fordítva. Azt, hogy olykor nem árt saját magunkkal párbeszédet folytatni, ahelyett, hogy örökösen kifelé tekintenének.
A doktor ismét felnézett az asszonyra.
– Ennyi – mondta. Ezek után levette a szemüvegét, és jobb keze fejével végigtörölte a homlokát, szemhéjától egészen a távolabbi füle hegyéig. Csak azután szólalt meg újra, hogy szemüvegét visszahelyezte az orrára: – Küklopsz tehát még mindig itt van. A kérdés már csak az, hogy ön még mindig szeretné-e tovább képezni általa saját magát.
Vigyázzba álltam közöttük, mint egy katona. Ezúttal még a tüsszentést is igyekeztem elfojtani. Szemem sarkából ugyan kémleltem a doktor urat, komolyan gondolja-e mindezt, de ő olyan szigorúan állt, mint bármikor máskor.
– Mit gondol, asszonyom? Önök is elfogadják Küklopszot még mindig?
Számoltam. Harminc másodpercig hallgattunk mind a hárman, amit csupán kettő és egy fél tüsszentés zavart meg.
Ezt követően a doktor újra levette a szemüvegét, de ezúttal nem a homlokát törölte meg, hanem magát a szemüveget dörzsölte a köpenyébe. Azelőtt szólalt meg, hogy azt visszahelyezte volna az orrára.
– Felkészült ennek a léleknek a fogadására, asszonyom?
– Már most elhallgattatott! – reagált végre az asszony a fejét csóválva, majd fészkelődni és egyre hangosabban nyögni kezdett. Mint akinek eszébe jutott, hogy éppen szül, és elővette az ilyenkor illendő viselkedési formát.
A doktor úr viszont először mosolyogta el magát, amióta a szobában voltunk.
– Tehát tökéletesen működik a párosuk! – mondta.
– Közöm… Mi közöm a maga… a maga vallásához? Maga bolond!
A doktor úr kicsit megrendült, de ezt csak én vettem észre, aki hosszabb ideje tanul a felügyelete alatt.
– A fogantatásról alkotott tudásunk még csak nem is hasonlít a valódi fogantatáshoz. De ne izgassa fel magát! Mindezt én is csak tegnap óta tudom – válaszolta a doktor úr magára erőltetett hidegvérrel, az asszonnyal együtt pedig rátapadt a tekintetünk. – Azért kérdezem a véleményét, mert most még választhat! Önöknek egymásról egybehangzóan kell határozniuk ahhoz, hogy egymás életének részeseivé válhassanak!
Mindig úgy képzeltem, hogy akármi is van fenn, az demokratikus. Az asszony viszont ordítani kezdett, így újra visszazökkentem annak valóságába, hogy mindaz, amiről a doktor úr állítja, hogy tudja, mennyire is abszurd.
– Kettőszázhatvan… hat napja… bennem van! Másik orvost kérek! – Az asszony rúgott egyet a levegőben, én pedig a doktor úr felé ugrottam ijedtemben. – Segítsen!
Egyenesen nekem szegezte a felszólítást. Aggódni kezdtem, hogy az idegeskedés hatására valami baja lesz a születendő gyermeknek, még akkor is, ha minden jel arra utalt, hogy a doktor úr már nem a földi orvostudományra számít leginkább.
Én azonban mozdulni sem bírtam. Az asszony rúgkapálni kezdett a levegőben, amitől a derekán heverő takaró a földre zuhant. Zavartan ugrottam érte, felkaptam a földről, és visszaterítettem rá. Ő olyan sértődötten szorította magához, mintha én rántottam volna le róla.
– A születés mögött rejlő erők régóta foglalkoztatnak – közölte a doktor olyan hangsúllyal, mintha bárki is kérdezte volna a szobában. – Tudtam, hogy ha olyanokkal szándékozom erről kommunikálni, akikkel ember mindeddig nem, akkor, ha nem is teljesen, de más eszköztárat kell használnom, mint amit eddig az emberiség ismert. Az ismert lehetőségeinket mindenképpen egy kicsit máshogy. A kapcsolatfelvétel azokkal, akik a fogantatásról többet tudnak nálunk, mégis egy véletlennek köszönhetően jött létre. Igazság szerint meg… meglehet, hogy nem is az eszközökön múlt. Mint kiderült, ott fent is hittek abban, hogy valaki egyszer majd ilyen nagyon hinni fog bennük.
– A szokásos hitelméletek… maga idióta! – félig sziszegte, félig nyögte az asszony.
Kicsit én is csalódott voltam.
– Nem zörög a haraszt…
– Ha a szél nem fújja – fejeztem be olyan gyorsan a doktor úr mondatát, mintha vizsgakérdés lett volna.
Mindketten rám néztek. Ha lehet, ettől még jobban elvörösödtem. Az asszony megmarkolta az alatta lévő lepedőt, hangosan hol ki, hol be szívta-fújta a levegőt, aminek köszönhetően egybefüggőbben ejtette ki a szavakat.
– És mik lennének a maga eszközei? – kérdezte némi gúnnyal a hangjában. – Egy vénába szúrt infúzió? Egy számítógép? Ez sem túl eredeti!
– Tulajdonképpen nem mindegy, hogy melyik véna. Az sem, hogy ki kapcsolja be a számítógépet. De ezt most hagyjuk. Részletkérdés, és ennyi időnk biztosan nincs!
Újra ellenőrizni szerettem volna a szülés folyamatát, de ha kicsit gyorsabban mozgok, beszorul a fejem az asszony hirtelen összeszorított combja közé.
– Ha ezt az egészet így irányítja, akkor mi szükség van arra, hogy a kis segédje a lábam között ólálkodjon?Zavaromban csak tüsszenteni tudtam.
– Nézze, asszonyom, ez még egy új módszer, és én nem lehetek benne biztos…
– Baromság!
– Akár hisz benne, akár nem, tegnap késő éjjel egyezségre jutottam a fentiekkel, miszerint a lelkeket újra meg lehet kérdezni korábbi elhatározásaikról. Amit a születés előtt magára vállalt, gondolok itt az eszközökre, célokra, megtanulnivalókra, nem biztos, hogy még mindig tartja. Elég, ha valamelyik feladatát időközben elbukta. Már lehet, hogy aktualitását veszítette az, ami megpecsételődött volna a születéssel. Ebben az esetben az újonnan születő sem kerülne a saját útjára. Ez pedig legalább akkora káoszhoz vezetne a világban, mint amekkora káoszban a világ most van.
– Nem emlékszem az elhatározásaimra, sem az indítékaimra, amelyek miatt bármiféle döntést hoztam.
– Persze hogy nem emlékszik! Eddig még ennyit sem tudhattunk! Talán egyszer majd mindennel tisztában lehetünk. A lényeg az, hogy megoldható. Fájdalom nélkül. Az a magzat, akit most a szíve alatt hord, ugyan Küklopsz, de ha már nem akarja őt, akkor ő újabb érdeklődők után néz, akik neki is és akiknek ő is megfelel a fejlődésükhöz. Önnel pedig választhatunk mást.
– Ott, a számítógépen fogjuk ezt kitombolázni, amíg ön entert nyomogat, és a keresőmezőt használja?
Az asszony nevetni kezdett.
– A számítógép csak egy eszköz, ahogyan az ön vénája, a mi testünk, a körülöttünk lévő világ és minden, amit látunk, érzékelünk. Eszköz annak a megfoghatatlan, láthatatlan, de mindörökkön létezőnek, ami ön is.
– Hogyne!
– Nézze, asszonyom! Én sem vagyok azonos, se a testemmel, se a végzettségemmel, se azzal, hogy például szemüveget hordok. Minden, amit lát belőlem, és még az is, amit tulajdonságként elmondhatok magamról, vagy bármit az életemről, az csupán az általam választott eszköz, ami ahhoz segít hozzá, hogy megtanuljak például jó orvos vagy szerető apa lenni. Az eszemet is azért kaptam, hogy használjam. De ha azt szerettem volna megtanulni, hogyan legyek jó félkegyelmű, akkor nem kértem volna ennyit belőle.
– Ugyan ki akar fogyatékos lenni önszántából? – kérdezte az asszony ismét üvöltve.
– A jó és a rossz definícióit halandó mivoltunkban alkottuk, amikor az életről gondolkodtunk, és az igazodási pontokat kerestük. Nem szilárd halmazállapotainkban ezekre nincs szükségünk. Ott egyszerűen csak megtapasztalni és megtanulni vágyunk. Mindent.
Az asszony összekuporodott az ágyon. Nem tudtam, hogy hármunk közül kit szánok jobban. A nőt, akinek a doktor úr nem engedi megélni a szent pillanatot, a doktort, aki próbál átadni az asszonynak valami hihetetlent, vagy magamat, aki kezdi elhinni, hogy a doktor úr valóban képes kommunikálni a fentiekkel.
– Bizonyos rendkívüli tulajdonságaink, amelyek kellemetlenül hatnak a mindennapjainkra, azaz, ha úgy tetszik, a fogyatékosságaink, nem az ellenségeink. Nem azért vannak, hogy hátráltassanak minket. Azért vannak, hogy arra a döntésünkre emlékeztessenek bennünket, amit egykoron hoztunk. Nem elhatárolódnunk kell tőlük, letagadni őket, hanem a közelünkben tartani. Olyanok, mint egy útjelző. Egy emlékeztető.
– Akkor sem szeretnék néma vagy vak gyermeket. Ki a következő? – kérdezte az asszony nagyon halkan, mozdulatlanul rögzülve az előzőekben felvett testtartásban.
Nem gondoltam, hogy hinni kezdett a doktornak, inkább csak szeretett volna minél hamarabb túllendülni a rosszízű tréfán. A doktor viszont engedelmeskedett az újonnan fogant akaratnak, és szó nélkül tovább navigálta a gépet.
– A következő jelentkező Hermafroditának hívja magát. Az a rendeltetése, hogy megmutassa a világnak az igaz szerelmet.
– Hát ő meg miért jönne pont hozzánk? Talán nem tudok igazából szeretni?
– Emberként korlátoltak vagyunk mindannyian. Hermafrodita viszont azt írja, mindent meg fog tenni, hogy ön ne bánja meg.
– Ön most chatel a jövendőbeli gyermekemmel?
Elköhögtem magam, bár igazából nevetni szerettem volna.
– Maga meg inkább nézze meg, hol tartok! – parancsolt rám az asszony, és én tettem a dolgom. – Miért csak sérülteket kínál önnek az a gép?
– Talán mert ők tanítják a legtöbbet. Ők általában vagy nagyon sokat tudnak már, vagy sokkal többet kéne tudniuk.
– Na ne mondja!
– Akkor nézem is a következőt, asszonyom! – mondta a doktor, és úgy is tett.
– Valakinek a reinkarnációja jönne önhöz, aki… szakadozik a kapcsolat. Nem látom pontosan. Nem tudom tisztán kivenni, hogy kié. Nagy tehetség. Megvan! Mozart.
– Ő már egyszer zseni volt. Gondolom, most azért jön, hogy botfülű legyen!
– Azt írják, a rendeltetése az, hogy most az égvilágon semmihez se legyen tehetsége. Meg kell mutatnia a világnak, hogy milyen szerethető egy kétbalkezes, mindenhez tehetségtelen egyed.
– Kiváló! Egy lecsúszott zseni! – nevetett az asszony gúnyosan.
Hirtelen abbahagyta a kacagást. Összeszorított fogai közül sziszegve törtek előre a szitkok, amelyeket talán csak azért nem mondott ki hangosan, mert már maga is attól tartott, hogy az összeköttetésnek köszönhetően a fentiek előbb meghallják azokat. Amióta a doktor úr elmondta, hogy mit csinál, én is különösen figyeltem a gondolataimra.
– Ez… egyre rosszabb! Olyan nincs, aki még nem élt? Még azt sem tudja, mit akar megtanulni, mert még bármit megtanulhat?
– Azt írják, elfogyott.
– Hát olyan, aki… még sosem rontott, és most csak annyi a rendeltetése, hogy valami apró… jelentéktelen dolgot… mindegy, mit, de elrontson?
– Nagyon régen elfogyott. Azt írja a gép, készlethiány van.
– Az előzőt még vissza lehet kérni?
– Azóta megszületett.
– Gyorsan tovarepült! Nem is kesergett?
– Nem tudom. Nyoma veszett.
Kopogás nélkül, zihálva és kócosan szakította fel az ajtót egy férfi. Mindhármunk tekintete rászegeződött. Az asszony szemrehányó pillantásokat vetett felé, mint aki a férfi késését okolja az események alakulása miatt.
– Elkezdtétek nélkülem? – kérdezte a férfi.
– Nem tehettünk mást. Ön nemsokára apa lesz – mondta a doktor úr széttárt karokkal.
A férfi kérdőn lesett asszonyára.
– Kinek az apja leszek?
– Te tudtál erről?
Az asszony felháborodva meredt a kócos férfira, én pedig kapkodtam a fejem összevissza.
– Mégiscsak a fiam, ha tíz éve nem láttuk egymást, akkor is! – mondta a doktor úr.
– Tessék? – egyszerre kérdeztük az asszonnyal, majd tüsszentettem egy sorozatot. Annak pillanatát még elkaptam, ahogy a férfi megrántja a vállát, és ezzel mindent elismer. De a következőkben már azon izgultam, hogy a doktor úr ne vegye zokon, amiért végül nem bírtam ki, és mégiscsak kérdeztem.
– Hát jó. A gyermeked apja leszel. Az biztos. Csak ő még nincs meg – mondta az asszony kétségbeesetten.
– Mi van azzal, aki eddig megvolt?
– Elvetettem. Azt hittem, jobbat kapunk. De tévedtem.
– Pánikolsz, szívem! – mondta a férfi, miközben gyengéden megfogta az ágyon fekvő nő kezét.
– Én csak azt akarom, hogy egészséges legyen! És a legjobbat akarom neki!
Miután ezt kimondta, a szeme megtelt könnyel. Olyan gyorsan, mintha az elmúlt percek összes feszültsége most oldódna fel. A férfi tanakodott pár pillanatot, majd csókot lehelt az asszony homlokára.
– Lehet választani azt, hogy ne tudjunk róla? – kérdezte.
– Nem célszerű! Annyi ilyen volt már! Folyamatos kudarcok voltak. Mivel mindig vissza kellett jönni, a föld túlnépesedett.
– Akkor adjanak valakit, mindegy, hogy kit! De hadd ne kelljen választanunk!
– Szívem! És ha rosszat adnak? – emelte fel hangját újra az asszony.
– Azt írják, nincs olyan, hogy rossz! – olvasta a képernyőről a doktor legalább olyan hangosan.
– Úgy értettem, nehéz – javította ki magát az asszony szégyenlősen.
– Ha hozzánk akar jönni, engedjük! Ő jobban tudja! – mondta a férfi megadóan.
– És ha túlbecsül? – kérdezte az asszony az urát.
– Akkor meg kell majd próbálnunk felnőni a feladathoz.
– Akkor a következő jó lesz? – törte meg párbeszédüket a doktor sietősen, mert az asszony újra felordított, ami engem is arra sarkallt, hogy a lába közé pozícionáljam magam, és onnan már el se mozduljak.
– Igen. De ne olvassa fel! Nyomtassa ki, majd húsz év múlva megnézem, mi lett volna a dolgunk egymással! – válaszolta határozottan a férfi.
– Mi? Én ezt hivatalból nem engedhetem! Ezzel kockáztatja mindhármójuk fejlődését! – kelt ki magából ingerülten a doktor.
– Jár érte büntetés? – kérdezte a férfi.
– Magukat büntetik!
– Ha egyéb büntetés nem jár érte, akkor vállaljuk! – vágta rá az asszony a férfit támogatva.
– Miket beszélnek? Tudják maguk azt, hogy mennyi hibát elkövethetnek, ha nem ismerik az útmutatót? Ez most mind kiküszöbölhető! Ott van például az a virág! Ott van önök mellett! Nézzenek csak rá!
Az asszony és ura egyszerre néztek a kért helyre. Aztán értetlenkedve fordultak egymás felé. Egyiküknek sem volt világos, mit akar a virág példájával mondani nekik a doktor.
– Annak a virágnak az volt a rendeltetése, hogy két napig virágozzon, aztán folyamatosan száradjon el. Az volt a célja, hogy röviden, de annál intenzívebben gyönyörködjenek benne. Maguk ezt nem tudták. Rá sem néztek. Úgy kezdett el száradni, hogy észre sem vették, hogy ott van. Hiába élt.
– Hogy élhetne bármi is hiába? – csattant fel a férfi.
– Nem teljesítette a feladatát – válaszolta a doktor úr.
– Akkor teljesített egy másikat. Mondjuk azt, hogy csak a virágzás öröméért nyíljon.
– Igen. De ugyanezt a feladatot kapja majd, csak ezúttal még jobban kell illatoznia, és még nagyobb virágokat kell növesztenie, hogy biztosan ne maradjon figyelmen kívül. Meg kell maguknak tanítania azt, hogy értékeljék, ami van.
A férfi mondott volna valamit, de figyelmét elterelték az asszony ordításai és az én rohamaim annak lába között.
– Csak élni akarunk! Nem számít, milyen feladatokkal, tévesztésekkel és hibákkal. Csak éljünk!
– Ha tud a feladatról, ha nem, attól a feladat még feladat!
Homokba dugja a fejét!
– Ha nem sikerül, jövünk még egyszer! Mindenképpen jövünk még egyszer. Mondja meg a fentieknek, ha akarja! Akkor majd még többször jövök!
– Látom a fejét! Kezdődik! – kiáltottam, mint egy veszedelemre.
– Nyomja azt a gombot, és nyomtassa! Szétdurran a párom! – ordított a doktor úrra immáron a férfi is.
– Mi van, ha előbb kijön a gyerek, mint hogy bármit is nyomna? – kérdezte az asszony, miközben ijedten nézte az urát.
– Akkor nyomok én! – válaszolta a férfi.
– Nyomok én is! – mondta félig ordítva, félig nevetve az asszony.
– Mind a hárman nyomunk! – szállt be a doktor úr.
– Oké, maga nyomja a következőt, én rányomok a printre. Te pedig csak magadon nyomj egyet, drágám! – osztotta ki a szerepeket a férfi.
A gyermek még abban az órában megszületett, és én végül tényleg elsírtam magam. A két kezén csak négy-négy ujja volt.
Amikor az újszülöttet átadtam az édesanyának, a doktor úr már mellettem állt. Rá néztem először, majd a szülőkre.
Boldognak tűntek. Csak a doktor homloka gyűrődött gondterhelten, de ő is meghatódott, amikor az újszülött abbahagyta a sírást, és sejtelmesen kedves mosolyt küldött felénk.
Újra égni kezdett a szemem és az orrom. Minél inkább dörzsöltem, annál inkább fájt.
A doktor úr óvatosan belecsúsztatta a kinyomtatott papírt a férfi farzsebébe, majd felém suttogott.
– Én lecserélem az édesanya infúzióját, aztán kitoljuk a számítógépet a nyomtatóval együtt.
Úgy tettünk, ahogyan mondta, majd otthagytuk a családot a legnagyobb tudatlanságban.
A folyosón egy szót sem szóltunk egymáshoz. A társalgó előtti szoba mellett a doktor váratlanul megtorpant. A helyiség ajtaja nyitva volt, a szoba teljesen üres. Két pillanat múlva a nyomtatóval a kezében bekanyarodott oda, a szoba falához állított asztalra helyezte a gépet, és csak ekkor fordult meg.
– Jöjjön! Hiszen nem egy szokványos szülés volt a mai, egy-két szót illik még mondanom. – Zavartan mosolygott.
Betoltam a számítógépet a szoba közepére, ő pedig kulcsra zárta az ajtót.
– A vizsgájának kétségtelenül vége, és kitűnő érdemjeggyel zárult. Nem erről akarok most beszélni.
Összerándultam. Ekkor eszméltem fel, hogy miért is volt fontos nap a mai. Vizsgáztam. Hirtelen törpének éreztem magam. Minden aprónak tűnt; a vágyaim, a félelmeim, az életem. Mintha nem is lenne jelentőségük.
A doktor úr hátat fordított, és kinézett a széles ablakon.
Le a járókelőkre.
– Ami a fiamat illeti – mondta halkan –, nos, vele sosem értettük meg egymást. Egyszerűen szinte mindenről különböző a véleményünk. És sajnos, mivel mind a ketten elég makacsok vagyunk, az egyik ilyen nézeteltérést sosem tudtuk megbocsátani egymásnak. – A fehér köpenyszár meglendült előttem, és én a doktor szemébe néztem. – Üljön le! – mutatott az ágyra.
Szótlanul engedelmeskedtem.
– Csak tegnap, amikor a fentiekkel volt szerencsém először beszélni, jöttem rá, hogy a nézeteltéréseink mennyire nem számítanak. Nagy hibát követtünk el. Nem csak én mint szülő. Ő is, mint gyermek. Mind a ketten arra vállalkoztunk annak idején, hogy egymást választjuk. Azért, hogy egymás szemével nézve a világot, az kiteljesedjen előttünk. Ám mi inkább gyűlölködve elszaladtunk egymás elől.
– De… – mondtam volna, a doktor azonban folytatta.
– Tegnap, amikor megértettem végre, felkerestem őt, és megmutattam neki mindezt. Ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit csak adhattam kettőnknek. De látja… Ma már megint teljesen ellentétes véleményen vagyunk. – Felemelte a hangját: – Ő úgy véli, ha birtokában vagyunk annak a tudásnak, hogy születésünk előtt kit, miért választottunk az életünkbe, ha rendelkezünk az információval, hogy az egyes találkozásaink milyen okkal jelennek meg az életünkben, akkor pont a lényeg vész el, a döntés szabadsága. Azt gondolja, ha ismernénk az okokat, elkezdenénk egykori döntéseinkhez ragaszkodni, és nem lenne jogunk többé meggondolni magunkat… Én viszont azt gondolom, hogy van bennünk, nemcsak bennem, önben vagy a fiamban, hanem minden emberben valami, ami minduntalan jelez, merre kell mennünk, mit kell tennünk. És az, amit tennünk kell, minden egyes esetben megegyezik a korábbi döntésünkkel. Ami eltérít minket tőle, azok csak a gátjaink, a társadalom, a földi létezésünk generálta határaink, és a félelmeink, amelyek közül fent egyet sem éreztünk soha.
A doktor a számítógéphez ment, és a monitorra tette jobb kezét.
– Mindenki, ön is, képes felidézni egykori döntését. Valahol a szíve táján az ember minduntalan érzi, hogy bármiféle veleszületett különbözőség, amely talán már végleg ki van kiáltva fogyatékosságnak, az nem rendellenesség. Csak egy eszköz, amely által fejlődik a testükben hordozott lélek. Mindenki képes érezni, napjában általában többször is, hogy mi az, amit megtett volna ő, ha teljesen felszabadultan cselekszik, és mi az, amit nem tett meg, mert a félelmeire hallgatott. Létezik az a végtelen tér, ahol mindenki egy, ahol mindenki lehet bármi, ahol senki sem különbözik, mert mindenki lehet eltérő és hasonló is. – Otthagyta a számítógépet, és leült mellém az ágyra. Ragyogott a tekintete. – Soha nem sikerült még senkinek annak megfelelően élnie, amit eltervezett. A fiam gyermekkorában nagyon visszahúzódó volt. Ha tehette volna, elő sem bújik a szobájából. Azzal csaltam ki, hogy focizni jártam vele. Sosem felejtem el, körülbelül ötéves lehetett, amikor az egyik ilyen alkalommal a focipálya másik oldalán játszók átrúgták a labdát a mi oldalunkra. A labda pontosan a fiam mellett állt meg. Vagy hatan kérlelték messziről üvöltözve, hogy rúgja vissza nekik. És abban a pillanatban, hogy a labda megállt mellette, volt egy másodperc törtrészének megfelelő pillanat, amikor bemozdult, és rúgni készült. Ennyi időre képes az ember önfeledten cselekedni, megfeledkezni a félelmeiről, és igazán önmaga lenni.
– És aztán? – kérdeztem. – Nem rúgta vissza a labdát?
– Nem – mosolyogta. – Megtorpant, úgy csinált, mintha soha nem is tervezte volna visszarúgni, és elkiabálta magát, hogy ő senkinek sem a labdaszedője.
– Gyerek volt még!
– Mindannyian így vagyunk vele. Felnőttkorban még inkább. A gyermekek még közelebb vannak valódi önmagukhoz, mint a felnőttek. Gondoljon bele! Ha a fiam ötévesen ennyire félt attól, hogy nem tudja visszarúgni a labdát, és majd kinevetik, ezért inkább meg sem próbálta, akkor mi, felnőttek hány ilyen rossz döntést hozunk egy átlagos napon? Mi lehetne belőlünk, az életünkből, ha olyan szabadok lennénk, mint amilyenek valójában vagyunk? Mi lenne, ha átéreznénk, hogy nincsenek betegségeink, ellenségeink, harcaink, csak kihívásaink vannak, amelyek által a lelkünk fejlődhet? Vagy mi lenne, ha időt áldoznánk az emberi kapcsolatainkra is? Együtt sokkal többre vagyunk képesek, mint külön-külön. Nem véletlenül vagyunk odaát mindannyian együtt. Ettől olyan erős az a világ, és ezért olyan gyenge és küzdelmekkel teli az itteni.
– Ezt nehéz a hétköznapokban megérteni – sóhajtottam, a számítógépre tapasztva tekintetemet.
– Mi, emberek saját magunkat zárjuk börtönbe. Egykoron valaki elkezdte ezt a börtönt építeni, mi pedig önként bevonulunk. Már tudom, hogy a fiamtól tanulnom kell, és neki is tőlem. Már tudom, hogy együtt sokkal többek vagyunk, mint külön-külön. Ezért ragaszkodni fogok hozzá és a családomhoz! Soha többé nem engedem, hogy szétváljanak az útjaink. Nagyot hibáztam! Éveket pazaroltam el. És ki tudja, a fiamék milyen börtönben nevelték volna fel az unokámat, ha nem tudják azt, amit most már tudnak. Az a gyermek mindenre képes lesz! Ha ő zongorázni szeretne négy ujjal? A szívével zongorázik majd, és nem az ujjaival.
A doktor úr felpattant mellőlem.
– Igen, én nagyot hibáztam! És most kezemben a lehetőség, hogy másoknak segíthessek! Mondjuk önnek. Miért is ne? Csak egy rövid ideig, és nézzük, mondjuk csak a mai napjának egyik jelentéktelennek tűnő elemét. Valamit, amit ráadásul úgy hibázott el, hogy észre sem vette, annyira természetesnek érzi már, hogy a korlátaival együtt hozza meg a döntéseit.
A szívem sosem ugrált még ilyen vehemensen mellkasomban.
– Akarja tudni, de sokkal inkább érezni, hogy az a felsőbbrendű énje, aki nem ismeri sem a földön kikiáltott szabályokat, sem az elme korlátait, hogyan élte volna meg a mai napot?
– Akarom – rebegtem, és összébb húztam magamon az orvosi köpenyem.
A következő percekben a doktor úr ugyanúgy tett, mint korábban az asszonnyal. Ekkor én voltam a szülő nő helyében, az én vénámat szúrta meg, a számítógépet hozzám kötötte, és ugyanolyan magasztosan tette üzemkésszé az eszközöket, mint ha legalább olyan fontos dologról lenne szó, mint egy születésről.
A végén elém tolta a monitort, majd sosem látott komolysággal fordult felém.
– Pár percig most az lehet a mai napjában, aki valóban ön. Üljön, lélegezzen, és legyen csak önmaga! Többünknek nincs is nagyobb kihívás az életben ennél.
Az ajtó felé indult.
– Egyetlen dolgot még mondanék. Igazi valónk elől csak mi tudunk elszaladni. Ő nem fog. Ha tehát majd innen kilép, és úgy gondolja, hogy azt az életet választaná, amit egykoron elgondolt magának, a következő nap valamelyikén gyanúsan ismétlődni fognak életében a dolgok. Az ajtó előtt várom.
Elővette zsebéből a kulcsot, kinyitotta vele a zárat, és egyedül hagyott a számítógéppel.
Az infúzió csövén keresztül lecsöpögött valami kotyvalék, amelynek összetevőjéről fogalmam sem volt. Egy idő után szem elől tévesztettem az elixírt, de tudtam, hogy a bőröm alatt vénáimba tódul, szétáramlik, feloldódik.
Agyam elvesztette a kapcsolatát a valósággal, elbódultam és elálmosodtam.
A monitor apránként kezdett világosodni. Apró fénynyalábok vonultak egyik oldalától a másikig. Először csak kevés, majd egyre több. Hipnotikus hatással voltak rám, beszippantottak maguk közé. Egy voltam közülük, valamelyik fény abban a végtelen térben, mégsem tudtam, hogy pontosan melyik. Azt éreztem, mindegyik én vagyok. Tudtam, hogy itt van minden lélek; jelenleg a földön élő és a valahol teljesen máshol létező is. Itt vannak a lelkek, és itt vannak a földlakók magasabb rendű énjei is. És nem lehet őket megkülönböztetni, sem szétválasztani. Mindegyikük egyetlen egész része.
A fények felkorbácsolódtak előttem, és újra reggel lett.
A mai napnak a reggele. Álltam a buszmegállóban, és kínkeserves nyávogással sietett lábaimhoz a fekete macska. Hozzám dörgölődzött, de nyervogása jobban bántotta a fülemet, mint ahogyan a bőröm és érzékszerveim égni kezdtek tőle.
Tudtam, hogy pár pillanat múlva majd levegőt sem kapok, hogy nem szabadna emberek közé mennem, úgy eltorzulok.
Tudtam, hogy sietnem kell a vizsgámra.
De végtelenül szerettem azt a kóbor macskát. A karomba vettem, és elvittem a legközelebbi állatorvoshoz.
A doktornővel első látásra egymásba szerettünk. Pár évvel később, mielőtt az első gyermekünk megszületett volna, azt mondta a feleségem, hogy már akkor tudta, amikor rám nézett, hogy az a határtalan odaadás, amit a macska iránt tanúsítottam, elég lesz életünk végéig tartó szerelmünkhöz is.
Sosem lettem szülész. Allergológusnak tanultam tovább, később pedig a feleségemmel együtt menhelyet alapítottunk a kóbor állatoknak.

Harangi Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Saját weboldal: www.nememind1.hu Irodalmian spirituális online interaktív folyóirat. Hús-vér emberek. Igaz történetek. Közösségi háló. …