Nekem gyanús volt mindig ez a futórózsa. Nem a fény felé nőtt, hanem inkább a terasz felé, és bekukucskált az ajtón kíváncsian.  Tegnap belépett a szobába, körbe járta a bútorokat, tüskéi megtépázták a függönyt, és illatos, rózsás csókokat hintett anyám fényképére meg a kristálypoharakra. Elejtett egy-egy szirmot a  szőnyegre, az asztalra, és rózsaszín mosollyal szirmai között megszólalt halkan, zizegve:

Nem jó egyhelyben állni esztendőszám. Futórózsa vagyok, futni szeretnék hegyeken, völgyeken át rózsaszín dalaimat énekelve. Meg szeretném ismerni a világ összes futórózsáját, összekapaszkodni velük, és falat építeni, futórózsa falat: fehéret, pirosat, rózsaszínt, mindenfélét, amely véd és gyönyörködtet. De én csak állok, egymagamban várom a tavaszt, és évről évre egyre kevesebb virág nyílik az ágaimon. Bocsáss meg, de nem maradhatok tovább, futok egy kört, s ha lesz elég erőm, elindulok a világ körüli útra.

 

Kilépett a teraszra, és egy éppen lezúduló bakonyi szél felkapta, magasra, a felhők közé röpítette.

Nem láttam többé, csak rózsaszín mosolyát hagyta a szobában, és ahol az előbb állt, nedves volt a szőnyeg kicsordult harmatcseppjeitől.

 

 

 

 

Szűcs-Gáspár Borbála az Irodalmi Rádió szerzője. Az irodalom egész életemnek fontos és nélkülözhetetlen része volt, hiszen tanárként évtizedeken…