Úgy kezdtük régen, hogy ide ballagtunk
Életünkben, több isiben is elballagtunk.
A végén meg véglegesen elballagunk…

Tudjuk, végtelen a mindenség,
Az életünk rövid semmiség…
Tudjuk, végtelen a mindenség,

Volt persze, hogy a munkahelyi karrier is véget ért,
Ott azt mondták, ballagjunk el, maradni nincs miért.

Bármikor búcsúztunk és elballagtunk,
Elszorult torokkal, halkan búcsúztunk…

Beszélgettünk,
Emlékeztünk,
Új felé mentünk!

Egy elballagás, nem maga a büntetés,
Ez ellen szervezni, a nem dukál tüntetés…
Maradjon bennünk a barátság, elismerés.

Születéskori ballagásnál, nem volt kivel egyezzünk,
Anyánk, apánk feltétel nélkül örült, hogy érkeztünk.

Az életben sokszor hagytunk ott iskolát és munkahelyet,
De véletlen sem énekeltünk mindenhol, siratva a helyet!
Az életben, csak elballagunk, ha megjött a továbblépés ideje,
Ott maradnak a többiek és nem sirattak, ha voltam a hely engedetlenje.

Igen, iskolai ballagásnál jó volt énekelve mindent körbejárni,
Egyszer még hosszasan egymás vállát fogni, a sok virágot a karban vinni.
Jó volt, hogy közben hangzott a: „ballag már a véd diák” –ott együtt elénekelni.

Ha elérkezik az eltávozás napja,
Menni kell, ez az elballagás napja.
Minden búcsúzásnál eljön az utolsó óra,
Akkor át kell térni az utolsó búcsúszóra…

A búcsúszót bizony nem mindenhol kíséri búcsúdal,
Nem, mintha nem volna jó, de tán’ más alkalommal…
Lehet, hogy hullik a könny is, de nem mindig segít,
Az elballagásban az idő, lehet, hogy múltat feketít!
Torokszorító beszélni, amikor búcsúszó kell,
De egy biztos, hogy arról a helyről menni kell.

A búcsúig az idő csak ment és egy korszaknak vége,
El kell ballagni, új irányt kell venni… lét őrültsége?

Vecsés, 2017. május 2. – Kustra Ferenc József