Annácska nagyon szerette elkísérni a nagypapáját a munkába. Szeretett mellette sétálni, és követni őt kandelábertől kandeláberig. Olyankor úgy érezte, hogy elsőként övék az utca, csak utánuk kaphatja meg azt a város, a járókelők, vagy bárki rajtuk kívül. A fellobbanó fények az övék voltak, csak az övék. Nem is láthatta azokat más, hisz ők voltak hozzá a legközelebb. Ők vittek életet az egyébként komor, és hideg lámpavasakba, az üres, és bús terekbe.  Bár úgy pontosabb, hogy inkább csak a nagypapája volt a felelős mindezen jókért, a kislány pedig csak elkísérte őt. Ottó bácsinak viszont csupán egy mozdulat volt mindez. Nem több. De Annácska mégis varázslatot látott abban. Többet is, mint amit az az egy mozdulat betakart. Más lett attól a mozdulattól az utca, a város, és talán az egész világ is. Fénylővé vált, meleg lett, és romantikus.

Más volt nyáron, és más volt télen. Valahogy mégis ugyanaz rejlett benne. Valami állandó törekvés a jó felé. Olyan, amilyen Annácska, és a nagypapája volt. Mert hiába lett ráncosabb Ottó bácsi arca időről időre, és lett a lányka napról-napra nyúlánkabb, legbelül ugyanazok maradtak, és ugyanazt akarták, ha együtt voltak.

Nyaranta, sokszor leültek egy padocskára ők ketten, figyelték a lámpák fényét, és az embereket.

– Látod, kislányom azt a sok bogarat, lepkét, és egyéb repülő aprónépet, amely ott bolyong a lámpák körül? – kérdezte az öreg lámpagyújtogató az unokáját.

– Látom hát! – mondta a kislány.

– Látod, ahogy táncolnak nekik, ahogy körülrajongják fényüket? Talán az utolsó táncuk lesz, de akkor sem tágítanak onnan, mert a fény élteti őket. Tudod, szerintem mi emberek is olyanok vagyunk egy kicsit, mint ezek a bogarak. Nézz csak körbe! Nézz alá mindegyik lámpafénynek, és meglátod, hogy miről beszélek!

Annácska tekintete a szomszédos padra révedt, ahol idős bácsikák beszélgettek a régi időkről, elmúlt ifjúságról, mostani bajokról. Arcukat beterítette a lámpafény, és összekötötte őket. Vonásaik fiatalodtak, ahogy a fényesség szétterült rajtuk. Távolabb gyerekek játszottak ugróiskolát, papucsaik csattogva rázták fel az utca csöndjét. A lámpafény segítette játékukat, arcukra ragasztotta a mosolyt, ami el nem hagyta őket. Megint csak máshol szerelmesek bújtak összébb, és áhítattal csókolták egymást. Szemükben megcsillant a fény, és szavak nélkül elmondhatták egymásnak érzéseiket. Belülről majd szétvetette őket a ragyogás.

Annácska végignézte mindezt, majd az öreg lámpagyújtogatóra pillantott, mert nem értette a dolgok mögött megbújó csodát. Nagyapja olvasott szemeiből, és lassan rekedtes hangján magyarázni kezdett neki.

– Nos, kislányom, minket, embereket is vonz a fény. Nem szeretünk sötétben lenni. Olyannyira kell nekünk, hogy mindig arra vágyunk, hogy az ott legyen bennünk örökké. Hogy világítson belőlünk, aranyozza be a szeretteink életét. Tudod, odabent mindenkinek van lámpása, csak arra kell vigyázni, hogy az sohase aludjon ki, mert az az ember, aki sötétségben él, az előbb-utóbb megkeseredik. Beteg lesz a lelke, és a teste is azután. S akkor már a legjobb lámpagyújtogatók sem segíthetnek rajta!

Látod, kis unokám – mondta végül mosolyogva Ottó bácsi – nagy teher van a mi vállainkon, mert idejében szüksége van mindenkinek a fényre, sosem késhetünk el vele! Ezért kell mindennap végigmennünk a sötét utcákon, hogy ne legyen a városban szomorú ember, és olyan, akit nem szeretnek.

Ottó bácsi ekkor sokatmondón közelebb hajolt unokájához, és suttogva annyit mondott még: – S végezetül elárulok egy nagy titkot! Ha még mosolygunk is a munkánk mellé, akkor a lámpának még nagyobb fénye lesz!

A kislány ezek után soha egy délutánt el nem mulasztott, mindig ott bandukolt a nagypapája oldalán, utcáról utcára, és mosolygott az emberekre, hogy a lámpák jobban ragyogjanak.

Teltek napok, hetek, és hónapok. Tél lett. Hideg tél, de mégsem volt fagyos a szívnek. Annácska számára talán a legmelegebb tél volt az, bár hó borított mindent, és zúzmarás volt a háztető. A kislány akkor értette meg, amit annak idején a nagypapája a padon ülve elmondott neki.

Szent időszak volt, a felnőttek azt mondták, azon a napon született meg Jézus Krisztus, a mi Urunk. Ottó bácsi szerint a világnak akkor kellett a legfényesebbnek lenni. Megfogta hát a hosszú póznáját, és elindultak ők ketten, hogy világosságot gyújtsanak az embereknek.

Üresek voltak az utcák, mi több, teljesen kopár volt a város. Annácska nem értette hová tűnt mindenki. Aztán az első kandeláber alá érkeztek, amit a nagypapája azonnal meggyújtott. Volt azonban valami a mozdulatában. Valami ünnepi, valami tiszteletteljes, talán több is, mint máskor. Annácska legalábbis úgy látta. Szólni sem mert, nehogy elrontsa ezt a varázslatot, csak nézte a mozdulatot, és a fellobbanó fényt.

Csakhamar nagy világosság támadt, és beterítette a falakat, a köveket, és a házak ablakát is. A kislány benézett azokon az ablakokon, és meglátta az embereket, akik máskor az utcákat járták. Ott voltak mindannyian az ablakok mögött, a házakba. A lámpafény beragyogta az arcukat, ott volt szemük csillogásában, mosolyukban, mindabban, ahogy egymásra néztek, ahogy egymáshoz szóltak.

Aztán továbbmentek, meggyújtották a következő lámpát, majd az utána lévőt, és így tovább. Sorra mindet. Amikor az összes lámpát meggyújtották, egy pillanatra megálltak, és végignéztek munkájukon. A kislány csodálatosnak találta mindezt, majd odalépett a nagypapájához, és megölelte őt. Az utolsó lámpa is fellobbant hát.

Volt azonban egy lámpa, amiről az öreg munkás sohasem beszélt az unokájának, mert úgy gondolta, hogy az gyerek még hozzá. Ez a lámpa mindtől különbözött. Ezt a lámpát csak egyszer lehetett meggyújtani. Lehetett vele takarékoskodni, de amikor a kanóc elégett, úgy hunyt ki a fénye is örökre, mert senki nem tudta újra meggyújtani többé. Még a legjobb lámpagyújtogató sem. Ottó bácsi sem.

Talán kellett volna erről beszélnie a nagypapának, talán nem. A kislány esetleg nem értette volna még meg, mert fiatal volt, akire minden lámpa fényesen ragyogott még.

Mégis úgy esett, hogy az öreg lámpagyújtogató egyszer beteg lett. Nem vitte magával a kislányt, maga sem ment többé az utcákra. A póznája ott árválkodott gyámoltalanul a sarokban, mint a késő ősszel itt ragadt fecske az eresz alatt. A kislány csak állt a tehetetlen öregember ágya mellett, és nézegette a doktort, aki nagy gonddal vizsgálta. Nem szerette a kislány azt a doktort, mert mindig csak a fejét ingatta, és nagyokat sóhajtott, amikor a nagypapája mellől felállt.

Egyszer Annácska úgy döntött, hogy tesz valamit, és utána szaladt ennek a doktornak.

– Doktor bácsi! Várjon meg!

Az orvos lassú mozdulattal fordult meg, és a kipirosodott arcú gyermekre nézett.

– Tessék kislány!

– Doktor bácsi! Gyógyítsa meg a nagypapámat! Tetszik tudni ő a lámpagyújtogató, ami a legfontosabb munka a világon! Mi lesz az emberekkel, ha nem gyulladnak majd ki a fények többet? Sokan-sokan szomorúvá válnak!

Az orvos állt ott egy pillanatig megrendülve, szavak nélkül. Majd erőt vett magán, lehajolt a kislányhoz, és így szólt:

–  Tudod kislány, a te nagypapád, mindig lámpagyújtogató marad. Sok embernek fog majd ezentúl is örömet okozni. Lehet, hogy itt marad veled, és együtt járjátok majd tovább az utcákat. Az is lehet viszont, hogy felmegy az égbe, ahol sokkal több, és szebb munkája lesz majd. Ha így történik, akkor minden éjszaka láthatod, ahogyan sorra járja az égboltot, és meggyújtja a maga lámpásait. Talán még integethetsz is majd neki!

Ennyit mondott az orvos csupán, majd felállt a kislány mellől, letörölt valamit a szeméről, és elballagott.

Harmadnapon igaza lett az orvosnak. Annácska nagypapája rálépett arra a hosszú, távoli útra, amiről az a fehér köpenyes ember beszélt. A póznáját azonban otthon hagyta. Annácska megijedt, mert nem tudta, hogy ott távol, miként fog majd e nélkül dolgozni.

Azon a napon mindenki szomorú volt, a kislánynak is hiányzott a nagypapája, szerette volna őt megölelni, de Ottó bácsi nem volt sehol sem. Annácska ekkor visszaemlékezett az orvos szavaira, és elhatározta, hogy este felnéz az égre, hogy meglássa, hogy a doktor valóságot mondott-e.

De a doktornak igaza volt megint. Az éj sötét volt, mint a gyászlepel. Majd hirtelen egy különleges fényű csillag jelent meg rajta. Nem is csillag volt az talán, inkább maga a fény.

– Szia, nagypapa! Hát mégis csak eljöttél? – rebegte a kislány meghatottan.

Aztán nem is szólt többet, mert szava halk volt, és az a csillag oly távolinak tűnt, így csak nézte az égboltot tovább. Idővel a csillag mellett egy újabb gyulladt ki, majd még egy, és így tovább, miként az égi lámpagyújtogató sorra haladt útján, hogy nekünk, embereknek jobb legyen, és sose maradjunk sötétségben.

Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz…