Nádasi Katalin:
Az őrzők szigetén

Ez a harmadik indián mese, igaz mese, ezért aztán inkább felnőtteknek szól, bár igen jó volna, ha gyermekek is időben átélhetnék e történet szépségét. Kecsua indiánok egy kis csoportjának csodálatos életfelfogásáról, életmódjáról szól, amely negyed századdal ezelőtt még így volt igaz, ahogy elmesélem, de lehet, hogy ma már csak színjáték a turisták kedvéért.
A majd’ négyezer méter magasságban fekvő tengernyi Titicaca (Titikaka) tó, amely Peru és Bolívia határán található, számos kis szigetet ölel körül, s valamennyi különleges, egyedi világot őriz. Taquile-nek (Takilének) hívják közülük azt, amelyikről ez a történet szól, s amelyet magamban mindig csak “Az őrzők szigetének” nevezek.
Az 1530-as években Dél-Amerikában spanyol hódítók óriási területeket foglaltak el, köztük ezt a kis szigetet is, amely ezután négy évszázadon át, a helytől távol élő idegenek birtoka volt. A mindössze 8,5 km2 alapterületű szigetet, amelynek legmagasabb pontja 4300 m körül van, és a legközelebbi kikötővárostól 4 órányi hajóút választja el, kecsua indiánok lakják. A szigetlakók – egy közös elhatározás nyomán – két évtizeden át gyűjtögették szerény filléreiket, mire a közösségnek összegyűlt annyi pénze, hogy az 1950- es években, visszavásárolhatta az idegenektől szeretett szigetét és elkezdhette, vagy sokkal inkább visszaállíthatta, az indiánok életének ősi rendjét. E rend alapja az, hogy a családok összefognak, s eltekintve néhány olyasmitől, amit a sziget természeti adottságai miatt nem lehet helyben előállítani (pl. a lámpába való petróleum, a só vagy egyes gyümölcsféleségek), az élethez szükséges valamennyi dolgot megteremtik, illetve megtermelik maguknak. A szigeten nem léteznek a civilizáció vívmányai, úthálózatuk csak gyalogos közlekedésre való, nincs villany, gáz, vezetékes víz, telefon, tv, informatika és más újkori boszorkányság. Csak emberek vannak, tiszta arcú, nyílt tekintetű, természettől jó eszű és jóakaratú, szüntelenül és örömmel tevékenykedő, gyönyörű mosolyú emberek. Emberek, akik derűsen élnek földpadlós, szerény házaikban, őseik tudásával fordítják termőre földjeiket, melyek a szükséges élelemmel hálálják meg a gondoskodást. Törődéssel, mondhatni szeretettel nevelt állataik az élelmen túl megadják a ruházkodáshoz szükséges alapanyagok nagy részét is. Máig saját készítésű öltözékben járnak, melyet nem csak mesteri tudással elkészítenek, hanem gondolat- és érzelemviláguk, hagyományaik páratlan szépségű színeivel, formáival és ősi jelrendszereivel díszítik is. Textíliáik oly különleges szépségűek, hogy a világörökség részévé nyilvánították őket.
Az 1998-ban 1800 lelket számláló kis falunak polgármestere van, s közös dolgaikat, a “részvényesek közgyűléséhez” hasonlatos fórumon, együtt döntik el. Különös látvány, ahogy az ilyen közgyűlések résztvevőinek, életerős felnőtt férfiaknak, megbeszélés közben megállás nélkül pörög az orsójuk, fonják a fonalat! Életvitelükhöz csak annyi pénz szükségeltetik, amennyiből a már említett, helyben elő nem állítható néhány cikket megvásárolhatják. Egyetlen amerikai kereskedővel szerződtek, az általuk készített csodálatos textíliák, szőttesek értékesítésére, amelyek bevételéből telik a megvásárlandó anyagokra és élelmiszerekre. A lakosságnak további pénzforrást jelent a turizmus. A világ utazói számára hallatlan vonzerő a szép fekvésű sziget romantikája és az indián közösség, sokak által egzotikusan primitívnek tartott életformája. Önállóságuk visszaszerzése után több példa volt rá, hogy egy-egy szárazföldi beruházó, próbált helyet venni, szállodát építeni, turista paradicsomot, cirkuszi látványosságot csinálni a szigetből, de ők nem engedték. Senki ne jöjjön ide, hogy a turizmusból húzzon hasznot – mondták -, nálunk minden család két vendéget tud elhelyezni, van tehát hely azok számára, akik igazán kíváncsiak ránk. Minden házban, minden szállásért és ellátásért ugyanazt az árat kell fizetni, és csak annyit kérnek, amennyi pénzből az a pár, helyben elő nem állítható cikk, mindenki számára beszerezhető. Egyáltalán nem törekszenek arra, hogy a világon mindenütt divatos és reklámozott, ötcsillagos luxust biztosítsák a turistáknak, azt akarják nyújtani, és azt őrizgetik gondosan, ami az ő legigazibb, saját életük. Arra is figyelnek, hogy a látogatók fogadásában minden családra sor kerüljön, hogy a terhekben és a javakban egyaránt részesüljenek valamennyien.
A tóparti városok hajósai között évekig óriási versengés folyt a turisták odaszállításáért. Kiszolgáltatottak voltak a szigetlakók, mert ha akarták, ha nem, a sok utasszállító döntötte a szigetre a kíváncsiak garmadáját, és világos volt, hogy ennek valamennyi ember- és környezetromboló következménye “beköltözik” majd az életükbe. Ezért kiharcolták, hogy csak nekik legyen joguk a szigetre idegeneket szállítani. Ehhez vásároltak öt hajót, és ma csak annyian mehetnek oda, ahányan biztosítják a megélhetéshez valót, de nem terhelik túl a környezetet, nem dúlják föl a helyiek szeretett életformáját, s gondolkodásukat nem fertőzik, nem szennyezik az értelmetlen gazdagodás újkori és valódi primitivizmusával.
Honvágyhoz hasonló fájdalom, amit a létezésnek ez az Isten-közeli formája kivált belőlem. Természetesen nem egyszerűen a technikai vívmányok, a „civilizáció” hiánya tölt el csodálattal, hanem az az élet- és gondolkodásmód, amely mégiscsak e lehetőségeknek nem a hiányából, hanem tudatos elutasításából, kizárásából fakad. Ők nem tanulatlanok, van saját iskolájuk, s jól ismerik a “fejlettek”, a szárazföldiek összes lehetőségeit, volna mód a szigetükön is létrehozni ezeket – de eszük ágában sincs! Nem adják oda magukat az értük is mohón kinyúló globalizációnak, mert tudják, hogy elveszíthetik benne a lelküket és az arcukat! Az ő életük még igazi élet, mert arról, és csak arról szól, ami lényeges: előteremteni a megmaradáshoz, a szép megmaradáshoz valót. Egy lépéssel, egy fikarcnyival sem többet, mint ami szükséges. És végképp semmit a haszonért. Ezért marad idejük arra, hogy jól gondolkodjanak, hogy ne lehessen álságos, gazdagságot ígérő szemfényvesztéssel, mézesmadzagokkal vonzani és becsapni őket. Ezért nem feledkeznek meg soha arról, hogy amit kaptak ettől a bolygótól, az élőhelyüktől, azt megbecsüljék, s úgy bánjanak vele, mint tartozással, melyet ugyanolyan állapotban kell utódaikra hagyni, ahogyan ők kapták elődeiktől. Úgy hiszem, a természettel ilyen állandó, testközeli kapcsolatban élőknek, nyilvánvaló hazugság ez a mai, örökös fogyasztásra ösztönző, sőt kényszerítő piacgazdaság, amelynek hasznát egészen biztosan ugyanaz a néhány tucat multimilliomos vágja zsebre, a világ bármely táját tekintsük is. De a sebek, melyek a fékezhetetlen haszonvágy következményeként egyre fekélyesednek e kizsigerelt glóbuszon, az összeharácsolt temérdek ásvány, erdő, növény, állat, a halálig szennyezett levegő és környezet, s a jó pénzért megvásárolható emberi agy és tehetség – legelőször a legszegényebbek életét fogja elpusztítani. S ez már nem gondja a haszonra törőknek. Ez a “művelt világ” azért félelmetes, mert bevonul a vadonba, megmutatja a színes üveggyöngyöt, leönti az érintetlen népek torkán az alkoholt, körülrakja őket csillogó, tarka, vásári és értéktelen vackainak kápráztató sokaságával, és elhiteti velük, hogy nem élhetnek nélkülük. Így teszi őket rabszolgává a saját földjükön – észrevétlenül! Velünk, akik a törzsekben élő népeknél állítólag tudósabbak vagyunk, ugyanígy elhiteti, hogy nem lehet élni informatika, olajkutak, űrhajó vagy epilátor, dezodor és műköröm híján. És mi is elhisszük és megvesszük, és gürcölünk látástól vakulásig, hogy a még újabbat, a még “intelligensebbet”, a legmenőbbet megszerezhessük mindenből, hiszen ezek nélkül nem számítunk. (S csak kevesen tudjuk, hogy ebben a globalizálódó világban, nem biztos, hogy számít, ha nem számítunk!) Eszünkbe sem jut, a meglévőt kíméletesen használni, a zoknit megstoppolni, a cipőt megtalpaltatni, ezekre mind kevés az idő, inkább vegyél újat, sugallja mindenhonnan a tömegkommunikáció! Hogy e világméretű pazarlásnak mi az ára, hogy mennyit zsarolunk ki fölöslegesen a föld korántsem korlátlan kincseiből, hogy hány milliárd tonnányi szeméttel terheljük túl a környezetünket (azaz saját magunkat!) – ezen, nem érünk rá gondolkodni. Engedjük, hogy az életünket olyan mértékig fölgyorsítsák, amikor már nem vagyunk képesek a dolgokat végiggondolni, mérlegelni, töprengeni, hogy helyes vagy helytelen, amire hirtelen rá akarnak beszélni minket. Az informatika és a mobiltelefon odáig pörgeti használói életét, hogy az éjjel és a nappal minden perce már egyetlen versenyhelyzet, és az nyer, aki a leggyorsabban lép. Ilyen körülmények között, szinte csak véletlenül lehet jól dönteni. Az embereknek annyi időt sem hagynak, hogy végiggondolják: kinek is jó ez valójában? Mire is megy ki ez az egész? S mindez nagyon is tudatos manipuláció. A piacnak, azaz a világ néhány tucat multinacionális cégének előre kiszámított, nagyon jól megtervezett manipulációja, amelyben csak ügyesen rángatott bábok vagyunk. Ha hagyjuk. És hagyjuk!! Azt szoktam mondani, hogy talán, ha az atombomba ledobására nem lehetett volna telefonon utasítást adni, vagy tutajon és lovas kocsin kellett volna Hirosimáig szállítani, útközben a gondolkodásra lett volna elég idő, és akkor bizonyára sohasem történt volna meg ez a borzalom. Tudom, milyen sok a kérdés, az ellentmondás, hiszen mi lenne a technika, a tudomány, az orvoslás, és ezer más eredményei nélkül? Mégis, “civilizálatlanul” kulturális élményeinket talán nem bevásárlóközpontok tucatáruiból, elhülyítő, lélek- és tudatölő gépjátékaiból, kábítószer keltette víziókból, hanem saját múltunk szépséges, ősi világából merítenénk, amely merítkezésre, ma már nincs se erő, se idő (vagy nem is keresünk, mert rég elrontották ízlésünket!), s végül belátjuk a szorongató valóságot: egyedül nem lehet “kiiratkozni” a világból.
Mindezt a már sokszor végiggondolt keserűséget ennek a kicsi, fizikai-lelki értelemben egyaránt szép és egészséges szigetnek és népének megismerése idézte föl bennem, s mint Peruval kapcsolatban már annyiszor, megint ébredezik bennem a halvány remény, hogy talán, talán lehetne mégis minden másképp… Ebben a monitorok és klipek idegbajos vibrálásától zaklatott világban, hogyne érezném a zsigereimben, dolgos lakóid szüntelen tevékenykedésének békés ritmusát, az áldást, amit a közös célért együttesen végzett munka jelent, az alkonyattal érkező mély és nyugodt álmot, hiszen pirkadatkor a nappal ébredünk, vetünk, és később majd aratunk. A gyermekeinknek, magunknak s az állatainknak. Aztán majd kötünk és szövünk, eleink titkos jelrendszerét saját szép álmainkkal váltogatva, hogy viseletünk senkiével össze nem téveszthető legyen! S amikor újból eljön a szürkület, orsónkat pörgetve, tennivalóinkról beszélgetve még teszünk egy sétát, s úgy hajtjuk ismét álomra fejünket, hogy tisztában vagyunk vele, mit végeztünk ma, tegnap és tegnapelőtt, tudjuk, mi lesz a dolgunk holnap és holnapután, ezért biztosak vagyunk abban, hogy kik vagyunk. S a lélek nyugodt, mert évszázadok óta ugyanazok vagyunk. Küszöbünkön kívül tartottunk minden kísértést és megmaradtunk.
Óvjon benneteket minden jó szellem és hatalom, s veletek együtt minden nemzetséget, amely így képes megőrizni lényegét!
Megrendülten fedeztem föl, hogy az utóbbi másfél évtizedben, pontosan azt próbáltam megvalósítani a saját életemben, amit ez a nép a maga kis szigetén. Kilépni az értelmetlen rohanásból, beérni a szükségessel, megtermelni házilag, amit csak lehet, törődni a hozzám tartozókkal, rámosolyogni az emberekre, gondját viselni az állatoknak, megcsodálni a virágokat, Napot-Holdat köszönteni, néha elénekelni egy dalt, és olykor-olykor elmondani egy mesét. És nem hiszem, hogy ez kevés. Ennyi éppen egy életre elég, “Az őrzők szigetén.”
A déli féltekén élő kecsua indiánok életcsodája, óhatatlanul felidézett bennem egy rég megismert gyönyörű imát, az északi, sziú indiánok imáját, hiszen e kis sziget lakói létükkel szinte valóra váltják a benne foglaltakat:
„Ó nagy Szellem, akinek hangját hallom a szélben, s akinek lehelete életet ad az egész világnak, hallgass meg engem!
Odalépek eléd, én, sok gyermeked közül egy. Kicsi vagyok és gyönge. Szükségem van a te erődre és bölcsességedre.
Engedd, hogy szépségben járjak, s hogy szemem mindig meglássa a bíborvörös naplementét. Engedd, hogy kezem tisztelettel érintse a dolgokat, amiket te alkottál, hogy fülem meghallja hangodat.
Ajándékozz meg bölcsességgel, hogy amit népemnek tanítottál, s azt a tanítást, amit beleírtál minden falevélbe, elrejtettél minden sziklába, megismerjem.
Nem azért keresem az erőt, hogy föléje kerüljek testvéreimnek, hanem hogy le tudjam küzdeni legnagyobb ellenségemet, önmagamat.
Tégy készségessé engem, hogy tiszta kézzel és nyílt pillantással léphessek eléd, hogy lelkem, ha életem elveszti színét, mint a lemenő nap, szégyenkezés nélkül mehessen eléd.”

Mit gondolsz, Útitársam a harmadik évezred elején: Szépségben járunk? Tisztelettel érintjük a dolgokat? Tiszta a kezünk és nyílt a pillantásunk? Legyőztük legnagyobb ellenségünket, önmagunkat? Tudjuk, hogy kik vagyunk? Nyugodtak lehetünk?
Mit gondolsz, mondd?!!

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…