Gyönyörű ősz volt, mikor először találkoztak.

A szomorú pillantások felismertek egymásban valami mindenek-felettit, sorsot a sorsban, s valami láthatatlan szál kezdte összefűzni teljes emberi valójukat.

A férfi nemrég özvegyült meg, lelke teljesen összeomlott, a talaj kezdett kicsúszni a lábai alól, menedéket keresett, barátot, társat, bárkit, akivel megoszthatná terheit.

Az élet különös játéka folytán a legelképzelhetetlenebb időpontokban és helyeken futottak össze, eleinte ritkábban, aztán, mintha így rendeltetett volna, mind gyakrabban.

“Még most is érzem a tea illatát- emlékszik vissza Júlia arra a március 21.-re, – ha behunyom a szemem, most is magam előtt látom, ahogy a mosolyával szorosan átölel.”

Különleges érzés fogta el őket, lázas, ám bátortalan kézfogással búcsúztak el.

Vágytak egymás társaságára, vagy csak, csak… hogy láthassák egymást, ha messziről is.

Júlia érezte, hogy vonzódik hozzá a férfi, ő is erős vonzalmat érzett és minden újabb találkozásra ünneplőbe öltöztette a szívét.

Minden nap ünneplőbe öltöztette, hiszen soha nem tudta, mikor látják viszont egymást, ünneplőbe, hiszen ezek voltak élete legszebb napjai. Istenem, hogy várta, hogy legalább egyszer, csak egyszer átöleljék egymást.

Várta, és egyre csak várta, s közben nem is sejtette, hogy a férfi még mindig, ennyi idő múltán is gyászol.

Júlia titokzatos, vonzó nő volt, azonban bölcs, úgy is mondhatnánk, elég érett gyümölcs volt már, így hát gondosan ügyelt arra, hogy viselkedése ne legyen se kihívó, se tolakodó, inkább csak türelmesen várt, Isten mentsen, hogy a férfi azt érezze, kihasználja az ő védtelen, sebzett lelkiállapotát.

Kedvességével, bájával, végtelen törődéssel és alázattal teli szeretettel próbálta begyógyítani a sebeit.

Júlia gyakran azért imádkozott, hogy tegyen egy aprócska csodát a Jóisten, járjon közben, hogy véletlenül összetalálkozhassanak, bárhol, bármikor, hiszen a szíve örökké készen állt.

Csak legalább egy szót válthassanak, hiszen a férfi hangja olyan volt számára, mint tavasz ébredésekor a madárdal, a csermely csendes csobogása, erdő mélyén a szomjazó szarvasoknak a hűs forrás.

Benne látta meg életében először Isten arcát, s a saját tükörképét. Végérvényesen beleszeretett.

Júlia gyakran elment arra a helyre, ahol először meglátták egymást, még a Tiszához is elutazott, egészen Szegedig, hogy vágyát, kívánságát, mint egy fohászt palackpostába zárva vízre bocsássa.

Teltek a napok, majd az évek, de Júlia nem ismerkedett másokkal, pedig a lelke kimondhatatlanul éhezett a szeretetre.

Elkötelezte magát, akár egy frontkatona menyasszonya, aki nem tudhatta, várakozása nem hiábavaló-e, hogy valaha élve viszontlátja-e kedvesét.

Elkötelezte magát, pedig gyakran gyászlepelként ült vállára a magány, mely erősen próbára tette a kitartását, a hűségét, a felbecsülhetetlen kincset, a szerelmét.

Életfájáról lassan hullani kezdtek a levelek.

Karácsony volt, mikor újra találkoztak. Micsoda karácsony! Teát ittak, ráérősen, szép csészéből, hosszasan beszélgettek.

Azon a napon sokkal mélyebben hatott Júliára az Úr Jézus születése, lelke megnyílt,s a világ minden színében pompázó virágokat hajtott, új színekbe öltözött minden gondolat.

A magány, az eltékozolt percek, és a sok fájdalom most mind köddé váltak… aztán együtt várták, ahogyan az óra éjfélből új esztendőre vált…

 

Később a tánciskolában találkoztak újra…és újra…

Minden találkozásig eltelt idő felért egy örökkévalósággal.

A magányosan, a magasztos, de annál fájdalmasabb, s még így is örömteli várakozással és vágyakozással eltöltött idő megtanította Júliát az egyik legfontosabb, felgyorsult világunkból kihalni látszó erényre, a hűségre.

Hűséges volt a férfihoz. Ígéretek nélkül is kitartott legigazabb, legmélyebb érzései mellett. Úgy szerette a férfit, ahogy embert csak szeretni lehet.

Édes-gyötrelmes, szenvedély dús szenvedés volt minden nélküle töltött nap.

Ébren, s álmában is, mindenben őt látta, a napsütésben, az éj sötétjében, a nyíló virágban, a madárdalban, a reggeli kávéban, az ünnepi gyertyában…

Ha csak rá gondolt, ki akart szakadni a mellkasa, lángokban égett, a szíve oly hevesen vert, már-már hallatszott, mint amikor a harangtorony elüti az utolsó órát.

Valóban, mintha az lenne az utolsó óra, mert a férfi hiányába szinte belehalt.

Nem mondta el az érzéseit, de magában tartani nem bírta már.

Rímekbe foglalta, papírra vetette a mindent átható szerelmet, minden érzését, a reménytelen reményt, a csodákba vetett végtelen hitét, ami erőt adott neki, hogy minden újabb reggelen újult lelkesedéssel tudjon rámosolyogni a világra, a világra, mely mit sem tudott szenvedéséről, félelmeiről, kételyeiről, szerelméről.

A teremben andalító zene szólt. Sután, botladozva sajátították el a tangó gyönyörű mozdulatait.

Forró volt a levegő, szinte égetett, elhamvadt az addig érzett összes bánatperc, amit egymás nélkül kellett tölteniük.

Igen, szerették egymást. A férfi is szerette őt, a maga módján.

Júlia még sohasem érezte magát ilyen boldognak, még sohasem érzett ilyen harmóniát, úgy érezte, ez maga a földi mennyország.

Aztán a férfi nem jött többé, s Júlia kedvtelenül járt a táncórákra.

Már nem töltötte el lelkesedéssel sem a zene, sem a társaság, lassan feladta a reményt, hogy valaha újra találkoznak.

A férfi egy másik tánciskolát választott, ahol újra korábbi táncpartnerével alkotott egy párt. Júlia soha többé nem akart táncolni, soha többé, senkit nem akart szeretni, pedig ez volt az élete, a tánc, és a szerelem.

Értelmetlenné váltak számára a mindennapok. Egy hullámvasúton érezte magát.

Minden energiáját felemésztette a harc, a tehetetlen düh és harag, az elhagyatottság és a csalódás okozta kimondhatatlan fájdalom elleni küzdelem. Angyalok és démonok vívtak csatát lelkében élete minden további percében.

Erőért és kitartásért fohászkodott, s hogy egyszer majd képes legyen megbocsátani, s hogy túlélje ezt a rémálmot, az átkozott érzést, mintha egy félig elszívott cigaretta lenne…

Kereste a válaszokat, kereste magában a hibákat, nem értett semmit, szenvedett a teste, gyötrődött a lelke, végtelenül csalódott volt, bizalmatlanná vált, bezárkózott.

Isten házában lelt némi megnyugvást.

 

Ünnep volt. A szónak minden, és legnemesebb értelmében. Júlia csendes imára hajtotta fejét, arcát két kezébe temette.

Hálaadás volt ez, hála azokért a mindennapi apró csodákért, amik értelmet adnak az emberi létnek, fohász bocsánatért, az elhibázott döntések miatt, a meggondolatlan szavakért, a bántásokért, az eltékozolt pillanatokért, melyeken akár a boldogság múlhatott volna, a mulasztásokért, amikor nem tett meg mindent azokért, akiket olyan nagyon szeretett.

Kérés volt ez, olyan tiszta látásért, amire megkövült szív nem, csak nyitott, őszinte szív képes. Kért hát tiszta szívet.

Arcát összekulcsolt kezeibe temette, könnyeitől homályossá vált minden, vérzett, és némán kiáltott a lelke, valami csodáért.

A padsorok közt néma csend. Belső utazásra indult, különleges útra.

Pillanatok alatt peregtek le élete filmkockái, a múlt, a félelmekkel, szorongással tarkított jelen, s az eljövendő zarándokút képei.

Már nagyon messze járt, amikor ujjaival egymás után kétszer megérintette valaki, mintha csak mély álomból próbálná kelteni. Felnézett. A mellette ülő férfi még mindig imádkozott, arcát két kezébe temetve. Már ő is messze járhatott. Ő nem érinthette meg.

Csak a Szentlélek szólhatott így hozzá. Talán csak annyit akart mondani: “Ébredj!”

 

Ez a szerelem egyszerre volt a pokol és a mennyország, a megvalósult álom, s csupán egy káprázatos délibáb.

Kis szobája végtelen csendjében, a hallgatag homályban Júlia álmai és vágyai lomhán lopakodtak, arcára bánat barázdát vont a lét minden öröme és fájdalma.

Egyszer hálni járt csupán testébe a lélek, máskor szédítő magasságokba repítette a képzelet. Nem vágyott vagyont, se kincseket, csak együtt töltött boldog éveket, nem vágyott mást, csak fárasztó nap után a férfi gyengéd karjaiban elrévedni.

Vad háborúk dúltak benne. Már hosszú ideje nem látta őt. A férfit messzire szólította új élete. Júlia porcelán szíve apró darabokra tört, s az örök várakozástól egyre fakultak reményei, amik addig mindvégig életben tartották őt, végül lelke összeroskadt a beteljesületlen szerelem súlya alatt.

Korábban szívesen rajzolt, csak úgy, a lelke legmélyebb, rejtett zugából felszínre hozott kristálytiszta érzések vezették kezeit, amik megelevenítették portrérajzait.

Csupán néhányat készített, s csakis azokról, akik a legközelebb álltak szívéhez. Az egyik képet már csak angyalként csodálhatja egy drága arc.

Igen, korábban sok minden lelkesítette őt, a természet csodái, a naplemente, vagy akár egy séta az esőben.

Szeretett egyedül lenni a gondolataival, hosszú órákon át, szerette elcsendesedve tervezgetni a jövőt.

Júlia szívében most a lelkesedés helyét átvette a keserédes magány okozta szomorúság, belefáradt az állandó szeretésbe. Már a versírás sem okozott örömet számára.

Mielőtt azonban végleg feladta volna az álmodozást, egy hang odabent súgott neki valamit. Soha, senkinek nem beszélt erről, ez az ő legféltettebb titka maradt, csak úgy, mint a férfi, a múzsája, aki a csodálatos gondolatait ihlette.

Júlia úgy érezte, még nem teljesítette be a küldetését ezen a földön.

Elutazott Rómába, hogy valóra válthassa egyik álmát.

Minden évben megajándékozta magát a születésnapján, s annak a nevezetes születésnapnak az évében ez volt az ajándék. Róma!

Mennyire vágyta már, hogy egyszer ott állhasson a Szent Péter téren, amit eddig csak képeken látott, s amit egyszer egy művészettörténet órán alkalma volt megrajzolni.

Elutazott Rómába, hogy első, s talán utolsó önálló verseskötetét megszenteltesse, mielőtt elküldi élete egyetlen, igaz és örök szerelmének, búcsúajándék gyanánt, a könyv első oldalán ezekkel a sorokkal: „Isten véled, Kedvesem, világomnak világa, légy síromon koszorú, szerelemnek virága!”

Készen állt, hogy végleg elengedje őt a szívéből, remélve az ő boldogságát, készen állt rábízni magát az Úristen akaratára, készen állt vállalni akár a magányt is.

 

Gyönyörű ősz volt.

A Szent Péter téren mindegyik utcakő egy-egy különleges élettörténetről mesélt, a szeretet illatában úszott minden. Alkonyodott.

A közeli csendes, szűk utcácska caffetteriája egy pohár borra, s esti kávéra hívogatott.

Júlia kezében a kereszt, -amit évek óta mindig magánál tartott,- s a könyv, amikor egyszerre a világ összes nyelvén, a világ egyetlen nyelvén megszólaltak a harangok.

Arcán legördülő könnycseppjeit és a kávéját kortyolva még csendesen, lehajtott fejjel elmondott egy imát.

Váratlanul különös, ismerős érzés fogta el, torka elszorult, szíve hevesen kalapálni kezdett, ezt érzete mindig, amikor találkoztak.

Felemelte tekintetét, s ott állt, ő, a férfi. Elcsukló hangon ennyit mondott:

Messzire kellett mennem, hogy megtaláljam magam, nagy utat tettem meg, hogy újra rád találjak. Drága Júliám!

Bocsásd meg nekem az elveszett időt!

Légy a részem, légy egészem, tőled, s veled szépüljön a világ!

Papp Tünde Judit az Irodalmi Rádió szerzője. Nyíregyházán élek.A gimnáziumi éveim alatt, Ady Endre, József Attila és Juhász…