Szohner Gabriella:  Angyalok gyermeke

Nagy szegénység köszöntött a fiatal családra azon a tavaszon. Alig egy éve esküdtek örök hűséget egymásnak, a nászúton Márti teherbe esett, mire pedig megérkezett az újabb tavasz, a kiságyban egy tejföl szőke hajú, kék szemű kisleány nyitogatta ártatlan szemecskéit. Minden spórolt pénzüket a szükséges kelengyére költötték. Akkor már csak a férje fizetése mellett az ő gyes-es forintocskái maradtak, ami bizony csak a megélhetésre volt elegendő. Még az volt a szerencséjük, hogy fedél volt a fejük felett, Józsi szüleinél laktak, itt kaptak egy szobát. Itt élt még a nagypapa is, Márti anyósának édesapja. A négy generáció jól belakta a házat. A konyha és fürdőszoba közös használatban maradt, egy fedél alatt éltek, azzal a szülői kikötéssel, hogy szigorúan külön háztartásban kell lenniük. Így Márti sütött, főzött saját maguknak, vezette kettőjük, majd hármójuk háztartását. Minden nehézség ellenére jól összhangba tudták terelni a mindennapokat, ha akadtak is apróbb súrlódások, hamar túlestek rajta.

Odakünn rügybe borultak a barkafák, szirmaikat bontogatták a jácintok, húsos zöld levelüket hizlalták a tulipánok. Tavaszi illatokat hoztak a böjti szelek, ünnep közeledett, húsvét ünnepe. Mártit nagyon bántotta, hogy nem tudják méltó módon megünnepelni, úgy, mint régen, otthon, a szülőháznál. Kiszámított költségvetésükből nem futotta ajándékokra, locsolókra, vendégségre.

A húsvét vallásos része a fiatalasszonyt kevésbé foglalkoztatta, otthonról nem hozott ilyen gyökereket. Anyósék sem voltak templomba járó emberek, ezért is volt olyan furcsa a fiatalasszonynak, amikor a pici születése után néhány héttel anyósa azzal a kéréssel, vagy inkább követeléssel állt elé, hogy a pici lányt meg kell keresztelni.

-A gyermeket minél hamarabb Istennek kell adni – mondta anyós-mama.

A fiatalasszony először azt hitte vicces kedvében van ez az asszony, de azt is gondolta, tán ő van egy másik bolygón.

-Még el sem felejtettem Józsi hülyeségét, tessék engem hagyni ezzel! – válaszolt türelmetlenül Márti.

Józsi ugyanis, öntörvényűen eldöntötte, hogy belép a pártba, mert szerinte, neki a mozgalomban van a helye. Márti akkor tiltakozni sem tudott, bénította a tudat, mert eszébe jutottak olvasmányai a válogatott kínzásokról, a kommunisták családjait érő inzultusokról, zsarolásokról. Akkor úgy gondolta, gyerekestül belehal a kínba. Úgy kúszott elméjébe a rettegés, ahogyan a nagyvadak settenkednek áldozataik felé. Mi lesz, ha megváltozik a rendszer? Mi lesz, ha Józsit is, meg őket is börtönbe hurcolják, és esetleg meg is kínozzák? Miért olyan jó kommunistának lenni? Megannyi kérdést tett fel a férjének, remegő hangon, idegesen.

-Itt nem változik mag a rendszer, nyugodj meg! – békítgette Józsi.

Márti rettegése ellenére néhány hét múlva már büszkén mutogatta a piros könyvecskéjét. Volt hát Józsinak szép piros tagsági könyve, Mártinak folyton visszatérő gyomorgörcse, anyukának pedig lett komoly terve, hogy a kicsit megkeresztelik, ha a fene fenét eszik is. Az első óhajtása után szorgalmasan, néhány napos szünetekkel jelezte, hogy áll éppen a dolog, amit tervez.

-Józsi nem fogja megtudni- mondta egy napon nyugtatóan.

– Már beszéltem a pappal – mondta máskor.

-Már tudom az időpontot! – lelkendezett a következő alkalomkor.

Márti előbb gyengéden, majd egyre elszántabban tiltakozott, mindhiába. Folyamatosan ugyanazt a rémületet érezte, amit néhány hónapja, amikor Józsi jelentette be a saját döntését.

-Mindent elvesznek tőlem!- kiabálta anyósa felé egy reggel, egészen kikelve magából. Itt senkit nem érdekel, hogy én mit gondolok! Az uram pártkatona lett, a gyerekemet meg Istennek adja a nagyanyja! Azt hiszik ez így teljesen rendben van? Térjenek már észre! Megbolondítnak egészen!

-Neked nem kell tudni róla- válaszolta csendesen az anyósa. – Csak készíts ruhát a gyereknek, amikor szólok, a többit majd elintézem. Ez a mi családunkban hagyomány.

– Anyukáék hagyománya a gyerek egész elkövetkező életét meghatározza! Ez azért komoly dolog!  Nem szerencsés a mai időkben kereszténynek lenni. Meg egyáltalán mi az, hogy nem kell tudnom róla, ha máris tudom?  Mitől kell jobban félnem mostantól? A párttól, aki nem tűri Istent, vagy az Istentől, akinek a hatalmát meg nem is ismerjük? Melyik ujjamat harapjam, ha mindkettő fáj?

Anyós-mamát cseppet sem izgatta Márti kiborulása. Nem is beszélt minderről attól kezdve, pláne nem Józsi otthonlétekor, tudta ő pontosan, mikor, mit szabad mondania. Egy vasárnap délelőtt, amikor Józsi dolgozott, anyós-mama ünneplő ruhát kért a babának, gondosan felöltöztette, kocsiba tette és indulni készült.

-Elviszem sétálni- mondta.

Márti nem hitt neki. A fiatalasszony érezte, most lesz az a szertartás, amivel az ő dédelgetett kincsét Isten kegyelmébe ajánlják, szentelt vizet öntenek a fejére, és ezzel egész életére isteni jegyet kap. A kislánya Istené lesz. Kifosztottnak érezte magát. Férje oldaláról a párt riogatta, a lánya oldaláról pedig a felfoghatatlan isteni hatalom. Rendszerek jönnek és mennek, ő meg mindkettőjüket elveszítheti. Záporoztak a könnyei, olyan vigasztalhatatlanul sírt, mint még sohasem azelőtt. A férje el is zavarja otthonról, ha megtudja. Nemsokára aztán megérkezett anyósa a picivel, aki a jó levegőtől álomba szenderedett. Márti csak nézte, nézte a gyermeket, vadul zakatoló szívvel valami másságot, valami változást keresett rajta. Nem látott semmit.

Mindennek jó néhány hete már. Márti megszokta a gondolatot, hogy a gyermekét angyalok karjaiba tette az anyósa. Nem is nagyon tehetett mást, az élet ment tovább. Ezekben a napokban sokkal inkább az izgatta, mivel lephetné meg saját családját, szüleit, akik elég messze laktak tőlük. Aztán valami kósza gondolat ütött szöget a fejébe, arra gondolt, hazautaznak pár órácskára, meglepik az ő szüleit. Este megbeszélte a férjével is, Józsinak is tetszett a gondolat.

-Felrakjuk a babakocsit a vonatra, és kiruccanunk egy kicsit – lelkendezett Márti. Ágica elég nagy már az utazáshoz, anyáéknak meg ajándék lesz. Más ajándékra most úgysem telik.

Miután egyeztették a tervüket az anyós-mamával, és ő sem volt ellene, Márti húsvét vasárnapján gyönyörűen felöltöztette a kicsit, büszkén tette a zárt kocsiba. Elindultak az állomás felé. Ebéd előtt meg is érkeztek a másik nagyihoz, ahol nagy volt az ámulat, mindenki örvendezett, régen látták egymást. Az idő hamar elszaladt, délután a fiatalok szedelőzködtek, hosszú búcsúzkodás után indultak visszafelé a vonathoz. Ugyanúgy tettek, mint odafelé. Az akkor még nem összecsukható, mély babakocsit felrakták a peronra, Ágica, a sétától mélyen elaludt. Márti szerette volna felvenni, és magához ölelni a kicsit, de Józsi megállította a mozdulatban.

-Ne keltsd fel! Olyan jól alszik. Nem lesz semmi baja, majd figyeljük!

Márti hallgatott a férjére, a kocsi a peronon maradt az alvó gyerekkel, ők beültek a fülkébe. Fáradtak voltak, csendben várakoztak az indulásra.

 

Uriel és Zadkiel arkangyalok egy felhőfodor szélén ücsörögtek, onnan figyelték a lenti nyüzsgő életet.

-Alig-alig van ünnep a szívükben. Látod? Én meg hogy elfáradtam!- szólt Uriel. Annyian jöttek-mentek ma, nem volt könnyű mindenkit szemmel tartani. Kár, hogy hideg a lelkük. Elmegyek egy kis frissítőért. Hozzak neked is Zadkiel?

-Kedves vagy Uriel, de én nem kérek, és ha jót akarsz, te se menj sehová. Nemsokára dolgod lesz.

-Ne már Zadkiel! Ki az a könnyelmű?

Zadkiel angyalszárnyával a vonat felé mutatott, amiben Mártiék várakoztak.

-Látod?- kérdezte Zadkiel. – Nézd! Kinn hagyták a gyereket a peronon. Kocsival együtt. A vonat már elindult. Az vagon ajtója nyitva. Nemsokára kanyarhoz ér a szerelvény. Uriel csinálj valamit, a babakocsi előre-hátra görög! Ó Uram!

-Szerinted észrevesznek bármiféle jelet?- kérdezte nyugtalanul Uriel.

-Az asszonykával próbálkozz, de siess, siess, mindjárt a kanyarba ér a vonat! Segítek Uriel, de igyekezz!

 

A kocsiban a fiatal pár egy nagy döccenésre lett figyelmes, a szerelvény lassan elindult. Márti, aki rezzenéstelenül ült a helyén, valami furcsa, ismeretlen nyugtalanságot érzett. Ahogy gyorsított a vonat, egyre inkább szorította a torkát, a gyomrát valami, bőrén,  milliónyi hangya apró lábainak mocorgását érezte, egész lénye egy fájó görcsbe rándult, gondolataiba bekúszott csöppnyi lánya, akit kinn hagytak a peronon.

-Behozom én Ágicát!- mondta a férjének, aki egykedvűen, egy szemrebbenéssel helyeselt.

Mártit belül nagyon sürgette valami. Gyorsan kilépett a peronra, karjaiba nyalábolta a takaróba csavart gyereket. Amint az üléshez visszaért, a vonat megérkezett a kanyarba, az egész szerelvény megdőlt. Márti a gyerekkel a karján belehuppant az ülésbe. Egy szempillantásnyi idő sem telt el, a házaspár egy babakocsit látott az ablakon át, amint az nagy ívben repült a levegőben, majd jó messzire zuhant egy elhanyagolt, elburjánzott patakpartra, többször is megpördülve a földre érkezése előtt. Az ő kocsijuk volt. Márti eszelősen szorította magához a csecsemőt, Józsi szája szólásra nyílt, de nem jött ki hang a torkán, csak bámulta a feleségét, aki iszonyattal, ijedten ölelte a közben felsíró lányát.

-Jézus ma feltámadt. Ő segített- mormolta Márti.

Nem volt egészen magánál, azt sem tudta, honnan érkeztek a kimondott szavak. Józsi fejéből kiszöktek a gondolatok, semmit nem értett az egészből, csak bámult a semmibe.

 

 

-Huh!- törölte le izzadt homlokát hófehér szárnyaival Uriel.

-Nem sok hiányzott!- pihegett Zadkiel. A kicsinyen rajta van az Úr jele! Az ő gyermeke. Az anyján is ott van. Csak nagyon halovány. Meg nagyon fél. Vigyázz rájuk, terelgesd őket Uriel!

-Már minden rendben van. Látom a jeleket Zadkiel. Ígérem, rajtuk tartom a szemem. Most viszont valóban ránk fér egy frissítő. Tudod mit? Ma ünnep van. Hozok kettőt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…