A minap néztem végig egy közösségi portálra felrakott kis videót, mely régi emlékeket indított el bennem. Ebben a néhány filmkockában libák (valódi szárnyasok) kergettek meg gyerekeket, felnőtteket, sziszegve, a nyakukat nyújtogatva, igazi házőrző módjára. De hiszen anno, Rómát is ők védték meg, hogy ne kerüljön ellenséges kézre, hangos gágogásukkal ébresztve az őrséget. No de nem történelmi az emlékem, hanem saját gyermekkoromból való.

Annak idején – amikor ez a kis történet játszódik – még nem voltam iskolás. A falu határában – ahol laktunk – volt a családunknak egy tanyája. Valamikor egy jobb napokat látott épület volt a bekerített udvarán, vályogból és igazi nádtetővel. Fénykorában szoba konyha volt az épületben, de az idő vasfoga kikezdte a vályogot és le kellett bontani a szoba részt, nehogy rádőljön valakire. Így a tető is kurtább lett és eredeti funkciója is megváltozott az épületnek. Szerszámosnak használták a szüleim és nagyanyám. Itt tároltak mindenféle a munkákhoz szükséges kéziszerszámot.

Az épület mellett volt egy ól is, ami régebben malacok lakhelye volt, de azután beköltözve a faluba, már a malacok is ott nyertek elhelyezést. De hogy ne legyen azért teljesen kihasználatlan, a család 10 libát vásárolt melyből kettő gúnár volt.
Szépen legelésztek a tanya udvarán.

Azon a napon óvoda szünet volt. A család úgy döntött, hogy a halaszthatatlan mezőgazdasági munkák miatt a tanyán kell dolgozni, így bennünket gyerekeket is magukkal vittek. Apu többször figyelmeztetett, hogy ne menjek a libák közelébe. Különösen kerüljem el az egyik gúnárt, mert az roppant harcias.

Még a szülők a gyümölcsösben tevékenykedtek mi a tesómmal ugyanott játszottunk. Reggeli után viszont nekem meg kellett néznem a libákat. Szépek voltak és fehérek. Csak a két gúnárban volt szürkés árnyalat is. Előbb csak messziről néztem őket, majd kicsit közelebb lopakodtam. Nem történt semmi. A libák békésen legelésztek. Még egy lépés előre a libák felé, majd még egy. Még mindig nem történt semmi. Bátrabb lettem. Még közelebb merészkedtem és ekkor… Az egyik gúnár, a harciasabb felkapta a fejét. Előbb csak rám nézett, majd hosszan előre nyújtotta a nyakát és sziszegni kezdett. Lassan elindult felém. Na ennek a fele sem tréfa gondoltam és lassan araszolni kezdtem a tanyaépület felé. A gúnár, látva hátrálásomat, vérszemet kapott. Már a szárnyait is lengette és egyre gyorsabban közeledett. Szégyen a futás, de… Szaladni kezdtem. A gúnár utánam. Gyorsabb volt. Mikor utolért alaposan belecsípett a combomba és nem is engedte el. Én ordítva húztam magam után a libát az épület felé… Nem engedett el.

A kiabálásomra nagyanyám jött elő a gyümölcsösből és nagy léptekkel sietett felém. Mikor odaért hozzám elkapta a liba nyakát és arrébb dobta. Majd az újra támadó gúnárt a hirtelen felkapott seprűvel bírta jobb belátásra. A piros folt ott éktelenkedett a combomon, napokig.

Apám csak annyit mondott: majd megtanulod fiam, hogy ha valamit nem szabad azt nem szabad. Ha valamit megtiltunk az a te érdekedet szolgálja. Közben mosolygott és megsimogatta a fejem.

Többet nem próbálkoztam felderíteni, hogy milyen is a “liba-élet” testközelből. A mai napig kellő óvatossággal kezelem egy-egy liba “közeledését”.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…