Egy régi történet

 

Már régen történt. Akkor, amikor még különlegesen nagy szó volt egy új autó tulajdonosának lenni, hiszen a szocialista országokból érkezőkre éveket kellett várni, s bár hoztak már be nyugatról is járműveket, ám kifizetésükhöz valutára volt szükség, amit akkoriban nem, vagy csak nagyon tekervényes úton-módon lehetet beszerezni. Nekem jó sorsom úgy hozta, hogy boldog tulajdonosa lettem egy csillogó-villogó vadonatúj japán kisautónak.

Az épp akkortájt átadott egyik pláza (ez is újdonság volt még akkoriban) parkolójában igyekeztem autóm felé, amikor a mellettem parkoló Wartburg szép lassan elkezdett kitolatni. Ám vezetője – rosszul mérve fel a két jármű közötti távolságot – kikanyarodáskor a szemem előtt meghúzta az én féltett, dédelgetett kedvencemet. Talán érthető volt a haragom. Megpaskoltam a Wartburg tetejét, ezzel jelezve, hogy álljon meg, szálljon ki és rendezzük a káreseményt. A sofőr megállt, leállította a motort és kinyitotta az ajtót. Ősz, öreg, aggastyán kecmergett elő az autóból, majd szó nélkül odacsoszogott, lehajolt, hogy szemügyre vegye a sérülést, de nem tudta elég közelről megnézni. Az ő öreg alkatrészei úgy látszik már nem engedték számára e bonyolult mutatványt a hajlongást. Így hát felegyenesedett, megfordult majd karakánul elém állt és remegő, rekedtes hangon így szólt: ”És most mit kíván az úr?” Szemében félelem, arcán idegesség látszott, ami bizonyos szempontból érthetőnek is tűnt. Hibás volt egy „rongálásban” s számot kellett adnia egy majd kétméteres, sportos megjelenésű fiatalembernek, aki szemmel láthatóan dühös, ki tudja mire képes, milyen indulatok dúlnak benne, és mik lehetnek a szándékai?

Végignéztem rajta, s az anyósülésen, csukott ajtó mögött remegve kuporgó nénin és elpárolgott minden haragom. Ez az idős bácsi a szemmel láthatóan óvott, féltett, de már igencsak koros autójával kétségkívül kicsit meghúzta az én vadonatúj autóm lökhárítóját. De legyünk tárgyilagosak! A sérülés nem volt komoly. Városi használatnál megesik az ilyen, azt is mondhatnám mindennapos, s talán még javítani sem érdemes egy ilyen apró sérülést, lévén, hogy esztétikailag nem számottevő, az autó értékét tulajdonképpen nem befolyásolja, közlekedésbiztonsági szempontból pedig semmilyen jelentőséggel nem bír. Persze néhány száz, esetleg néhány ezer forintot kaphatnék kártérítésként a bácsitól, de egészen biztos, hogy nekik nagyobb szükségük van arra a pénzre, mint nekem, aki épp egy vadonatúj autóba készülök beszállni…..

Semmit bátyám – válaszoltam. Semmit nem kívánok. Csak annyit, hogy máskor jobban vigyázzon, hazafelé pedig hajtson óvatosan. A bácsi szemmel láthatóan megkönnyebbült, elköszönt, bekászálódott a vezetőülésre, és komótosan elhajtott.

Én is beültem s közben olyan boldogság-féle érzés fogott el. Jó volt tudni, hogy segítettem ezeknek a kis öregeknek. Arisztotelész jutott eszembe, aki hogy is mondta? Az igazi boldogság, az erkölcsi jó. S nekem most két embert egészen biztosan sikerült – ha rövid időre is – boldoggá tenni. A bácsit, aki megúszta az esetet és saját magamat.

S az idő visszaigazolta a döntésemet. Azóta már rég elfelejtetem, hogy pontosan mikor történt az eset, a helyszín is csak úgy halványan dereng, arra sem emlékszem, hogy eladáskor volt e jelentősége a sérülésnek, sőt igazság szerint már azt sem tudom, hogy mikor, kinek, mennyiért adtam el később a jól szolgálatot tett, szeretett kisautót. De a bácsi arca, hálás tekintette és a történet azóta is megmaradt bennem.

 

Gyarmati Gábor

Gyarmati Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Történelmünk fénylő csillaga, az utolsó, eltiport forradalom idején, vérzivataros időszakban születtem. S…