A szerző bemutatkozása

Budapesten születtem, ott élek és dolgozom.
Középiskolai tanulmányaimat a budapesti Radnóti Miklós gimnáziumban folytattam. Minthogy humán tagozatos osztályba jártam, úgy képzeltem, hogy onnan az ELTE Bölcsész Kara a továbbvezető út. De nem így történt. Helyhiány miatt elutasították a felvételi kérelmem. A következő évben az ELTE Természettudományi Karán sikerrel felvételiztem kémiából és biológiából, így a tanulmányok befejezése után végül biológia-kémia szakos tanári diplomát kaptam.
Az azt követő évtizedeket az egészségügyben illetve az egészségügyi felsőoktatásban töltöttem. Tizenhat éven át kutatóbiológusként humán cytogenetikával foglalkoztam, ebből a témából doktoráltam, ezzel párhuzamosan pedig oktattam. Később már csak a felsőoktatási és vezetői tevékenység volt a feladatom.
Közben családom lett, egy lányom született még az egyetemi évek alatt, ma már unokáim is vannak. Az írás, a munka, a kutatás, a család mellett nem fért az életembe, de valahol mégis ott motozott bennem a régi álom: az irodalmi alkotás vágya.
2010-ben írtam egy történetet, benyújtottam egy pályázatra, és első díjat nyertem. Onnan kezdve szenvedélyesen kerestem a lehetőségeket, hogy megmérethessem magam. Így kerültem az Irodalmi Rádióhoz is, ahol több alkalommal is díjazták munkámat.
Egyéb pályázatokon 15 alkalommal értem el helyezést, és 3 alkalommal kaptam kiadói különdíjat.
Közben a Semmelweis Kiadó is felfigyelt az írásaimra, és lehetőséget kaptam arra, hogy önálló novelláskötetben publikáljak. Azóta három saját kötettel jelentem meg (Svédasztal, 2011, Újratervezés 2013, Salsa hajnalig 2016), valamint van egy társszerzős könyvem is (Polgár Vera-Táncos Laci Bácsi: Készen-lét 2014) Ezek a könyvek a Líra Könyvhálózat illetve a Semmelweis Kiadó könyvesboltjaiban kaphatóak.
Rendszeresen publikálok az Irodalmi Jelen, a Föveny c. folyóiratokban valamint megjelent írásom az Élet és Irodalom és a Századvég hasábjain is.
Harminchárom antológiában szerepelnek írásaim.
Nyitott szemmel járok a világban, megragadnak a percnyi villanások éppúgy, mint a mély érzelmekből feltörő, és írói fantáziával átszínezett, mások vagy magam által megélt, átélt történetek. Talán ezért is érzik magukhoz közel olvasóim a karaktereket, hiszen valójában minden történet rólunk szól, még akkor is, ha olykor szarkasztikus megfogalmazásban kerülnek papírra. Bántani sosem akarok senkit, csupán azt szeretném, ha elgondolkodnánk azon, hogyan lehetne másképp. Különös érzékenységgel fordulok a kirekesztettek, a gyerekek, az öregek, a gyengébbek felé, de éppen olyan szívesen írok könnyebb hangvételű, akár abszurdnak tűnő, humoros történeteket is.
Nagy öröm számomra, hogy több éve az Ünnepi Könyvhéten meghívott szerzőként lehetek jelen egy-egy kiadó pavilonjában, és találkozhatok az olvasókkal.
Szeretem az életet, és boldog vagyok, hogy megadatott számomra az, hogy természettudományos oktatói munkám mellett, benyithatok egy másik dimenzióba, ahol a magam teremtette világban szabadjára ereszthetem a fantáziám, és olykor hőseim bőrében korlátok nélkül lehetek az, aki vagyok.
Írni, olvasni, alkotni jó! Ebben a hármas egységben szeretnék tevékenykedni, ameddig lehet.

A műsorban elhangzó alkotások

Karácsony

Minden pszichológus pedofil, gondoltam. Azonnal belemarkol a gyerekkorba, és addig szorongatja a csenevész gyerektestem, míg a már felnőtt lelkem is belesajog, és verdes a régmúlt ragacsában, akár a légypapírra rászállt, ostoba rovar.

„Emlékszem, abban az évben korán jött a tél. Már novemberben kemény fagyok voltak, harapós volt a déli napsütés, és az éjszakai hideg kifényesítette a holdat. December közepén viszont megenyhült. Vastag hófelhők ültek a városon, és hódara szitált a házak között.
A Nagykörúton apró fenyőfák kerültek a kirakatokba, piros szalagokkal átkötött dobozkák imbolyogtak a felfüggesztett damilok végén, és a nem sok választékkal bíró üzletek sejtelmes ragyogásban kellették portékáikat a korai szürkületben. Az ötvenes évek közepén jártunk. Az államosítás jókedve nem kímélte a szüleimet sem, mindenükből kifosztották őket, csupán három széket, egy asztalt és egy ágyat hagytak meg az amúgy polgári módon berendezett lakásban. Barátok, rokonok és ismerősök adták kölcsönbe vagy ajándékul mindazokat a bútorokat, amelyek közé születtem, és amelyek között akkor éltem, éltünk. Engem nem zavart az idegen holmikból áradó, mások emlékeit őrző illatok elegye, a mások ízléséből fakadó színek és formák eklektikus világának különös univerzuma, de anyámat gyakran láttam, amint törölgeti a szemét, amikor nehézkesen kihúz egy-egy bedagadt fiókot, vagy éppen bezárni igyekszik egy megvetemedett szekrényajtót.
Apámnak nagy nehezen sikerült elhelyezkednie egy állami vállalatnál, képzettségéhez mérten méltatlanul alacsony munkakörbe, méltatlanul kevés fizetésért. Anyám munkába állásáról pedig szó sem lehetett. Ő, rossz káderként, maradt hátébé azaz háztartásbeli. Fényesítette a parkettát, járta a piacot, teregette a ruhákat, hurcolt az orvoshoz, reggelente elvitt az óvodába, majd délután értem jött. Hazafelé olykor tettünk egy kis kitérőt a Körútra, ahol mindketten sóváran bámultuk egy-egy üzlet ablakát. Szóval, így éltünk.
Azon a télen anyám egy divatosabb télikabátról ábrándozott, én pedig a sebbel-lobbal épülő szocializmus hevületében az ünnepek előtti hetekben megnyitott, új játéküzlet kirakata előtt cövekeltem le, ahányszor csak arra tévedtünk. Néhány percig megbabonázva álldogáltunk mindketten ott, aztán anyám sóhajtott, majd egy nagyerünk felszólítással elindultunk hazafelé. Bár útközben nem beszéltünk, annál is inkább, mert anyám, úgy tekerte nyakam köré a vastag sálat, hogy az egyúttal a számat is betakarja, ám mégis pontosan tudta, mi az a csoda, ami odavonz nap mint nap az üzlet elé, miért lapítom orrom a hideg üveglapra, miért kaparászom vékony ujjaimmal a tenyere mélyét míg felnézek rá, és reménykedőn keresem a tekintetét. A tengerzöld selyemruhába bújtatott baba a kirakat közepén uralkodott az egyszerű fakockák, búgócsigák, a piros és kék autók, a vöröskeresztes doktortáska és a számomra teljesen érdektelen többi játék felett. Démoni vörös hajjal, révedező kék tekintettel, hosszú pillákkal és szenvedélyes ajakkal kellette magát. Nem sejtettem, amit anyám első pillantásával felmért: az összeg, amelyet a mellette heverő papírlapocskára írtak, apám sovány fizetésének jelentős részét képezi, ennél fogva az a játék számunkra elérhetetlen. Talán a csodában hitt, vagy az angyalok jóságában bizakodott, mert engedte, hogy beleringassam magam abba a képzelet-szülte reménybe, hogy karácsonykor nem csak a fa, de az a baba is épségben átjut majd a kulcslyukon.
Ugye, én jó vagyok, kérdeztem, amikor otthon kibontott a sálból. Minden gyerek jó, felelte, és megsimította a fejem, csak mire felnőnek… Nem fejezte be a mondatot, és én csak jóval később értettem meg, mire gondolt.”

*
És ahogy beszéltem, kezdtem kapizsgálni, mire jó ez a fajta kutakodás a szétszálazott idő bolyhai között: egymásba hurkolódnak a gondolataim, öltik magukat sorra, akár a hímes abroszokba szőtt kacskaringók. Milyen érdekes, merengtem egy rövid ideig, azt gondoltam, azt a karácsonyt már régen elfeledtem… Aztán vettem egy mély lélegzetet, és folytattam:

„December huszonnegyedike mesebeli hangulattal köszöntött ránk. Tenyérnyi pelyhekben hullott a friss hó. Sokáig álltam az ablaknál belefeledkezve a lebegő pamacsok forgatagába. Órák alatt magasra nőtt az ablakpárkányon a hóréteg, délután már lábujjhegyen kellett pipiskednem, hogy lássam a járdát odalent. Apámat lestem, jön-e már, hiszen addig nem érkezik meg hozzánk sem angyal, sem kisjézus, amíg át nem ballagunk Ilonka nénémékhez, akiknél valamilyen csoda folytán ott állt már a csiptetőkbe ültetett gyertyákkal és festett üveggömbökkel feldíszített fa, és alatta néhány színes csomag.
Sosem értettem, hogy lehet az, hogy náluk már járt az angyal, hozzánk pedig csak este érkezik, noha csak két utca választja el őket tőlünk.
Ilonka néninek és Ernő bácsinak nem volt gyereke, mégis mindketten varázslatos módon értettek a nyelvemen, és a szívemig láttak. Azokat az ajándékokat szerettem a legjobban, amelyeket ők adtak nekem. Amikor megláttam a cipősdoboz méretű csomagot a többi közé rejtve, alig bírtam kivárni a vacsora végét, pedig beletelt egy kis időbe, mire végeztünk, mert Ernő bácsi megállíthatatlanul mesélte a háborús élményeit, amiből nem sokat értettem, és csak akkor világosodott meg bennem, hogy az mégsem olyan, mint amilyet az óvodában játszanak a fiúk, amikor megmutatta az egyik lábfejét, amelyről hiányoztak az ujjai. Elszörnyedve bámultam a csonkra, még az sem tűnt fel, hogy anyám csak akkor érkezett meg, amikor már a bejgli következett.
Aztán eljött a pillanat, amikor nénikém meggyújtotta a gyertyákat. Ernő bácsi két csillagszórót tartott egy gyertya lángjába, majd mindkét karját felemelte, és én szájtátva bámultam a felettem záporozó, vakítóan fehér szikrákat. Akkor úgy éreztem, valóban itt van köztünk egy angyal, talán a fa tetején ül, és onnan les bennünket. Szorosan fogtam anyám és apám kezét. Amikor az utolsó csillag is lehullt, Ilonka néni lehajolt, és kezébe vette azt a dobozt, amelyről megérkezésünk óta alig tudtam levenni a szemem. Éreztem, eljött a pillanat. Nehezen boldogultam a szalag szétbogozásával, végül letéptem a színes papírt, és néhány másodpercig csak tartottam a kezemben a lezárt dobozt. Végül apám noszogatására felnyitottam. Egy sárga, keményre tömött játékmackó feküdt benne vigyázzállásban. A lámpa fénye megtört a rám meredő, barna műanyagszemeken. Döbbenten néztem farkasszemet az ajándékkal. Anyám sápadt hangja rebbentett vissza a valóságba, hogy nemsokára indulunk haza, mert biztosan hozzánk is megérkezett már az angyalka. Ettől jobb kedvre derültem, és hevesebben vert a szívem. Kézen fogva húztam apámat és anyámat az ajtó felé, sietősen ráncigáltam magamra a hócipőmet, és csak apám figyelmességén múlt, hogy nem maradt Ilonka néniéknél a doboz, benne a mackóval, amelyet meg sem érintettem.
Odakint viharos hóesés fogadott, a jeges szél szúrósan csapódott az arcomba. Anyám és apám valamit pusmogott a fejem felett. Nem figyeltem rájuk, trappoltam a magas hóban, igyekeztem, hogy minél előbb otthon legyünk. Izgatott voltam, mert tudtam, vár rám még valami. Az Ilonka néniék ajándéka keltette csalódásom már messze mögöttem járt, helyébe lépett a reményteli gyermeki képzelgés; egy plafonig érő karácsonyfa sok apró gyertyával, színes gömbökkel, hosszú csúcsos dísszel, és a fa alatt csomagok, és a csomagok között egy doboz, és a dobozban ott lesz…
Hazaértünk. Anyám sokáig babrált a kulccsal, mire végre beléptünk a lakásba. A szoba ajtaja csukva volt, és én egy pillanatig a kulcslyukat fürkésztem, hátha megpillantok benne egy elpottyantott tűlevelet vagy egy vékonyka szálat a fehér angyalhajból, de a lyuk üres volt.
Apám óvatosan kinyitotta az ajtót, majd felkapcsolta a lámpát. A fa egy asztalkán állt, tetején ezüstszínű csúccsal. Megrezzent rajta az üveggyapot szerű angyalhaj, amikor futólépésben megindultam felé. Megálltam előtte, és szájtátva néztem a sok apró, finom vonalú díszt, amelyet a szüleim egy régmúlt világból, a saját gyerekkorukból őriztek meg. Bár a karácsonyfa nem volt éppen nagynak mondható, de én óriásnak láttam, éppen olyannak, amilyennek elképzeltem. Beletelt néhány perc, mire az ajándékokra tévedt a tekintetem. Három csomag feküdt az asztalkán, a fa tövében. Nem volt nehéz észrevenni a legnagyobbat. A dobozt. Újra a torkomban éreztem a szívem lüktetését, éppen úgy, mint nemrég Ilonka néniéknél. Senki nem nyúlt az ajándékokhoz. A szüleim zavartan toporogtak egymás mellett, végül én szólaltam meg: Bontsuk már ki az ajándékokat! Elsőnek apám nyújtotta át anyámnak az egyik csomagot. Lazán fogta át a zöld selyemszalag a puha papírba csomagolt meleg kesztyűt és sálat. Majd egyszer lesz hozzá egy új kabát is, motyogta szégyenlősen, míg megcsókolta anyám arcát. Apám egy nyakkendőt kapott anyámtól. Talán abban a reményben vette neki, hogy eljön majd az idő, amikor olyan munkát kap, amelyhez fehér ing és nyakkendő dukál. Az én dobozomhoz egyikük sem nyúlt. Én magam vettem el a fa alól, és kezdtem kibontogatni. Égett a fülem az izgalomtól. Leültem a földre, az egész felsőtestemmel ráhajoltam a dobozra, úgy tépdestem róla a színes papírt, én akartam elsőnek belepillantani. Amikor végre felnyitottam, Ilonka néniék mackójának szakasztott mása nézett a képembe. Volt még a dobozban meleg zokni meg néhány bugyi és egy tábla csokoládé is, de azok engem egyáltalán nem érdekeltek.
Kerestem anyám tekintetét, de ő lesütötte a szemét, és én láttam, amint egy könnycsepp végigszalad az arcán, és megáll a szája mellett futó apró ránc előtt.”
*
Évekkel később az első keresetemből vettem egy hasonló babát, és eltettem a születendő gyerekem részére. Két fiam lett. Már felnőttek. Sosem mutattam meg nekik, mi van a régi kofferben anyám hajdani kesztyűi és apám néhány nyakkendője között.
Az őszi lomtalanításkor kitettem a bőröndöt a kapuhoz a többi vacak mellé. Öreg cigányasszony őrizte a pincéből kitakarított, felesleges holmikat. Az erkélyről figyeltem, ahogy kinyitja a bőröndömet, beletúr, majd kiemeli a babát, forgatja, szakszerűen végigtapogatja, akár egy újszülöttet, aztán gyermeki módon magához öleli.

Az Ünnepi Könyvhéten 2013-ban.

 

 A gyerek

– És vele mi lesz? – Az öregasszony a gyerek felé bökött. – Őt kettévágjátok, elosztjátok, mint a szomszéd Bajorék a pohár készletet meg a kanalakat, fele-fele, mi? Aztán majd ti is összemarakodtok a vackaitokon, mint ezek – fejével a közös fal irányába intett – a csorba szélű tányérokon? A levesestálat Bajorné a földhöz csapta, azt kiabálta, ha már nem lehet kettévágni, hát akkor inkább ne legyen senkié – göcögte.
A fiatalasszony felhúzta a szemöldökét, közben duzzogva piszkálta a körme alját. – Nemtom – morogta maga elé –, majd eldönti a bíróság.
Hirtelen a gyerek felé fordult.
– Na, induljunk, már sötétedik!
– Nem köll mindjárt kiönteni a vizet – sutyorogta az öregasszony–, előfordul az ilyen minden családban, majd kibékültök. Nálunk is megtörtént egy s más, mégis együtt maradtunk apáddal – mondta, míg a kredenc fiókjában matatott.
A nő rántott egyet a vállán.
A gyerek az öregasszony macskáját simogatta. A szürke-fehér foltos állat az oldalán feküdt, aztán megnyújtózott, majd a hátára fordult, engedte, hogy a gyerek vékony ujjai megborzolják hasán a finom szőrszálakat. Ernyedten tartotta lábait a mennyezet felé, fejét hátraszegte, szemét résnyire összehúzva dorombolt. A meleg macskaszőrben olykor eltűntek a gyerek vékony ujjai, kutakodva érintgették az alatta megbújó bőrt és a borsszemnyi emlőbimbókat.
„Kettévágjátok?” rezgett a kérdés abban homlokba lógó hajjal fedett kisgyerek-koponyában. Zengett benne a nagyanyja hangja, mint az esti harangzúgás, végigcsavarodott a szó a vézna testén, és megrebbent a szíve. „Kettévágjátok?” hallotta újra és újra. A szó összezavarta a gondolatait
– Bújj bele! – szólt az asszony ingerülten, és tartotta kezében a kabátot.
A gyerek felállt, a macska pedig talpra ugrott, és besurrant az asztal alá. Nyoma veszett a homályos sötétben. A fiúcska bánatosan nézett utána, aztán lassan beszuszakolta karját a kabátujjba, engedte, hogy anyja belerázza a kinőtt télikabátjába, majd idegesen húzkodja össze rajta. Nehezen gombolódott a szűk kabát, a legalsó gombot pedig nem is tudta bedugni az asszony a kiszakadt gomblyukba.
Az öregasszony két kekszet nyomott a gyerek markába.
– Ezt edd meg az úton!– mondta, míg zörgette a papírzacskót. – Mást nem tudok most adni, a nyugdíjat csak holnap hozzák.
A gyerek leharapta az egyik keksz sarkát, aztán a maradékot a másikkal együtt zsebretette. A fűrészpor állagú morzsalék felszívta a nyálát, hármat is kellett nyelnie, hogy eltűnjön nyelvéről az összeragadt, ízetlen pép.
Az utcán már égtek a lámpák. A fagyos levegő csípte a gyerek arcát, még a szemgolyója is fázott a jeges széltől, egy-egy erősebb széllökéskor lecsukta a szemét. Arra gondolt, ha őt kettévágják, akkor vajon az egyik keze az apjáé lesz, a másik az anyjánál marad, meg a lába is? És az egyik fülével csak az apját hallja, a másikkal pedig az anyját? Meg a szeme is szét lesz gurítva, jobbra meg balra? A belső szerveire nem gondolt, nem is tudta igazán, milyen szervei vannak egy alig ötéves kisfiúnak, meg azt sem, hogy hol vannak azok. Csak azt érezte, hogy fáj a hasa. Az óvodában borsófőzelék volt az ebéd, attól mindig megfájdul a hasa. Most is. És aztán arra is gondolt, hogy ha őt megfelezik, akkor majd kinél fog fájni neki ott oldal felé, ahova most odaszorítja a kezét, csak úgy, a kabáton át? És az óvodába elviszi őt apa meg anya is, külön-külön? És ott ő játszani fog velük, magával? Vagy ők vele? És ők akkor ő lesz megint, és hagyja, hogy a nagycsoportból az a szemüveges fiú mindig elvegye tőlük a motort? De akkor ő ketten lesz, és a kettő együtt erősebb, mint az egy. De azoknak, aki ő, vagyis nekik, csak egy keze lesz, meg egy lába, úgy meg hogyan lehet a mászókán feljutni a csúszdáig? Ilyenek forogtak abban a rémült kisgyerek fejben, miközben nézte a cipője orrát, ahogy belemerül a sáros latyakba hol az egyik, hol a másik.
– Megetted az ebédet? – kérdezte az anyja.
Valahonnan a feje fölül jött a hang, de olyan távolról, mint ahonnan az a csontig hatoló szél kerekedhetett, amely arcába csapta a szúróssá dermedt, apró hószilánkokat.
– Ühüm – felelte a kicsi fiú szorosan összezárt szájjal.
Elvette kezét a hasáról, és a zsebébe nyúlt. Végigtapogatta a kekszeket, aztán egyiket kivette és átrakta a másik zsebébe. Megfelezte, ahogy majd őt is megfelezik a szülei, gondolta, mint azok a Bajorék, akiket nem is ismert, csak azt hallotta, amit a nagyanyja mesélt róluk délután. De kettévágták a gyereküket az biztos, erősödött meg benne a hit, hiszen látta, hogy a lépcsőházban csak egy darab piros kesztyű hevert a földön, éppen a nagyanyja szomszédjának ajtaja előtt. Miközben a kesztyűt az anyja felemelte, majd rátette a lépcsőházi ablak párkányára, azt mondta, hogy ez biztos a Bajorné gyerekéé. Most már tudta, hogy őt is így fogják elosztani egymás között. Szerette volna látni azt a Bajorné gyerekét, szerette volna megkérdezni tőle, milyen megfelezve lenni anya és apa között?
– Beszaladunk a Józsi bácsihoz a nagykésért – szólalt meg néhány perc múlva az anyja a felhők magasából. – Életlen volt már, nem lehet elvágni azzal semmit, nemhogy húst.
A gyerek megtorpant.
– Na, mi van? – hajolt az asszony a gyerek fölé. – Mér álltál meg? – kérdezte. –Azt ígérte, megélezi délutánra – tette hozzá.
– A dinnyét …, – kezdte volna a gyerek a mondókáját.
– Mi van a dinnyével? – emelte meg a hangját a nő. – Januárban nincs dinnye, te! – Rántott egy parányit a kisfiú karján. – Télen alma van, az is jó.
A gyerek bólogatott. Látta maga előtt a zöld héjú görögdinnyét, amint apja a nagykéssel kettéhasítja, herseg a vastag héj, fröcsög a piros lé, és kettéreped az óriás gyümölcs, kipotyogtatva magából néhány apró fekete magot. Őt is úgy fogja apa kettészelni, motozott benne a gondolat, éppen középen, és ő sírni fog, de belőle nem potyognak magok, mert ő csak egy gyerek. És ő nem fog hersegni, mert olyan vékony a bőre, hogy áttetszik rajta a finom kék rajzolat ott a csukló tájékán, és belőle nem fog kiesni semmi, neki a vére sem fog kifolyni, mert minden cseppje kell anyának, meg apának, pontosan fele-fele. Mert ha nem úgy lesz, akkor összeverekednek, akár azok a Bajorék a repedt tányérokon, és ő nem akarja, hogy miatta verekedjen apa és anya, mint tegnap este, akkor inkább csapják őt is a földhöz, mint azt a levesestálat, és ne legyen senkié!
Amikor beléptek a lakásba, a fiú apja éppen a gyerek ágyával bíbelődött. A matrac a szoba közepén hevert. A gyerek megdermedt, arra gondolt, hogy most készíti apja a kettévágott gyerekeknek a fekvőhelyet.
– Hol csámborogtatok ilyen sokáig? – dörrent rájuk a férfi.
– Anyámnál voltunk – felelte a nő.
– Elmondtad neki, mi?
– Nem – válaszolta az asszony.
Álltak a szobában, még a kabátot sem vették le magukról, nézték, amint a férfi illesztgeti a léceket.
– Ezt megélezte a Józsi bácsi – vette elő a nő a táska aljáról a kést egy kis idő múlva.
– Az jó – ütött egyet a kalapáccsal a gyerek apja az ágykeretre.
Nem leszek senkié, gondolta a gyerek. Aztán hangosan kibukott a szájából: „mint a levesestál.”
– Mit beszél ez? Miféle tálról? – fordult hátra az apja, az anyja pedig a fiú homlokára tette a kezét.
– Nem vagy te lázas? – nézett a gyerek szemébe fürkészőn az asszony, de az elrévedt valahova, túl a szétszedett gyerekágyon, túl a keskeny ablakon, a túl a hófelhők borította, csillagtalan fekete égbolton, és túl a kisgyerekkor képzelgős, nyúlós árnyakkal aláaknázott évein.
– Muszáj megcsinálni – fordult vissza a férfi az ágyhoz, fogai között tartva egy szöget –, különben nem bírja ki, hogy majd a másik is elférjen egyszer rajta, morogta.
– Add! Megfogom – hajolt a gyerek anyja a férfi szája felé –, még lenyeled, aztán veled is csak nekem lesz bajom.
Leguggolt ő is, és most éppen akkorák voltak, mint a gyerek.
A gyerek közelebb lépett a két felnőtthöz. Lehajtotta a fejét, és várt. Várta a késpenge hűvösét, a felezés pillanatát, ahogy a nagyanyja mondta, hogy ketté, és, hogy a Bajorék is megfeleztek mindent, ami az övék. Emlékezetében felvillant a lépcsőn heverő piros kesztyű, és hallotta az anyját, hogy az egy gyereké, de ő azt a gyereket sosem látta, a hangját sem hallotta az ajtó mögül. Úgy képzelte, hogy egy megfelezett gyerek még sírni sem tud rendesen, a hang is befelé folyik a torkából, akár a könnye. Úgy képzelte, hogy egy megfelezett gyerek olyan lehet, mint a Bajorné levesestálja; apró szilánkokra törött.
A férfi kiköpte a szöget. A kis vasdarab pattogott néhányat a parkettán, aztán megakadt a küszöb előtti hasadékban. Ott még rezgett egy parányit, aztán nem mozdult többet.
És abban a mélysötét csendben, ami akkor körbefolyta őket, a gyerek felemelte a fejét, és azt látta, hogy apja és anyja a szájuk mentén hirtelen összenőttek, és a szemük is lecsukódott. Ekkor arra gondolt, hogy talán mégsem lesz ő kettévágva, hiszen becsukott szemmel nem lehet gyereket felezni.

Szerzőtársakkal a 2017. évi Ünnepi Könyvhéten.

 

Bella

Álmában néha visszajár abba a világba, ahol egykor Bellának szólították. Abba a világba, ahol, ha Farkas esténként belépett a Kék tulipán ajtaján, a nők alig érzékelhető mozdulattal igazítottak a testtartásukon, hogy jobban domborodjon a mellük a pulóver alatt, a lábukat keresztbe rakták, még ha az asztal el is takarta, és egy parányit feljebb hajtották a szoknyájuk szélét. A férfiak eleinte tartottak tőle, és olyankor közelebb húzták magukhoz asszonyaikat.

Később megszokták, és nem jelentett már konkurenciát számukra a férfi, mert az nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen a pult felé tartott, megállt a kávéfőző gép előtt és csak annyit kérdezett, Bella? Hátul van, hangzott a sistergős gőz mögül a válasz. Fél óra még a zárásig, addig igyon valamit, úgy jobban telik az idő, de ha nem, hát nem, leülhet a legszélső asztalhoz, az mindig üres, nem szeretik a vendégek, közel a vécé, és hát a szagok meg a víz zubogása, tudja, hogy van ez…, de Bella szépen rendben tartja, mindig van papír, meg szappant is tesz a mosdó szélére, ha akar, bemehet, magának nem kell fizetnie.
Amikor nyár végén bezárt a húsfeldolgozó üzem, onnantól kezdve a férfi csak hétvégeken jött, Bella azt mondta, Pesten kapott munkát, mert ott két kézzel kapnak a jó szakember után, és majd megy ő is utána, albérlet másutt is van, és a piszok mindenütt egyforma, takarítani mindenhol lehet. De akkor már, ha Farkas belépett az ajtón, az asszonyok csak összenéztek. Nem igazgatták sem magukat sem a szoknya végét, a lábukat meg sem moccantották. Csak a kövér Kásáné kapott még tétován a frizurája felé, hogy simítson egyet a láthatatlan kócolódáson, de róla mindenki tudta, hogy annak bárki megteszi, mert a férje tíz éve kerekesszékből bámulja a tévét reggeltől estig, lefolyik a leves a szája széléről, és vinnyog, amikor Kásáné cseréli a pelenkát alatta. Farkas most is a kávéspult felé tartott, bár a járása bizonytalanabbá lett, elfogadta az ingyen konyakot, aztán a vécébe is bement, hogy könnyítsen magán. Később látták a vasútállomás környékén őgyelegni nap közben, pénzt kéregetett azoktól, akik csak átutazóban voltak arrafelé, és a restiben ütötték el az időt a csatlakozásig. A munkanélkülivé lett Farkas Gyula már nem volt kiszemelendő préda, jósvádájú városi ember, csupán a Bella kitartott szeretője. Amikor híre futott annak, hogy a Kásáékhoz valaki bement a mindig nyitott ajtón, és eltűnt a kredencfiókból a Kása előző napon kézbesített rokkantnyugdíja, mindenki Farkast gyanúsította, mert ugyan ki járkál nap közben az utcán, csak az, akinek nincs dolga semmi, hiszen akinek van, az már hajnalban útra kel, és csak késő délután kerül elő, az öregebbje meg mind behúzódik a viskójába, ha esik odakint. Akkor este Bella utoljára mosott fel a Kék tulipán-ban, másnap már nem mehetett oda dolgozni, azt mondta az új főnök, hogy enyveskezű, lopja a hipót meg a vécépapírt.
Ebben a világban, ahol most él, nem szólítják a nevén, csak úgy, hogy te, és ha felül a matracon, éppen az órákat látja. A mutatósat meg azt a másikat is, amelyiken csak úgy átfolyik az idő, egymás helyére ugranak a számok, rövidke pillanat, amíg vörösen megvillantják magukat, s már jön is a következő, három, kettő, egy. Visszatolják azt, ami még előttünk áll, míg a másik éppen ellenkezőleg, komótosan halad bele. Egymásban tekereg a múlt és a jövő végtelene, éppen úgy, ahogy a nappalok is szűk monotóniával megállíthatatlanul követik a hajnalt, hogy majd eltűnjenek az éjszakában.
Bella azt mondja, néha angyalok ereszkednek le közéjük, vékony cukorspárgán, vagy olyan láthatatlan zsinóron, amilyet a horgászok használnak. Damil, mondom én, és ő bólogat, igen az, damil, na, azon billegnek lefelé, és még mielőtt leérne a talpacskájuk, már ugranak is a hideg kőre, aztán huncutul kacarászva szerte futnak. Hozzászegődnek valakihez, kísérgetik őket, csak úgy kíváncsiságból, de főleg jóságból, hogy azok ne legyenek egyedül. Olyankor a népek azt hiszik, futóbolondot látnak az utcán, aki csak úgy magának beszél míg a kezével kalimpál erre-arra. Meg, hogy bezárt a diliház, azért ilyen sok az elmebeteg itt közöttünk. Ilyeneket beszél a Bella, míg nekitámasztja hátát a falnak. Néha mellém is letelepszik egy, böki meg a karom, úgy, mint te most. Üldögél a matracom szélén és bámul velem együtt. Próbálja követni a tekintetem, de aztán felhagy vele, mert én csak befelé nézek, magamba, ahol pedig sötét van, csillagtalan, mélyfekete éjszaka. Milyen hideg a talpad, gyere, dugd be a lábad ide a pokróc alá, elférsz, no, ne félj! Ez egy szélesebb matrac, mint ami volt eddig, bár az sem volt rossz, jó keményen tartott, ott van a falhoz támasztva, az a foltos, látod? Egyszerre kellett forduljunk az emberrel, hogy le ne guruljunk róla. Én szorosan a hátára tapadtam, ahogy átöleltem, a tarkójára pedig fújtam a meleget. Amikor elzsibbadt már a karunk, akkor fordultunk. Az oldalára feküdt, felhúzta a térdeit, én pedig beültem a hasa és a combja közé, aztán rám kulcsolta a kezét, azt a nagy lapát tenyerét ideszorította a mellemre, ni, úgy melegített. Jó volt. Kérsz kekszet? Van még a zacskó alján, meg egy fél kifli is megmaradt reggelről. Más nincs. Délig elég. Akkor elmegyek ebédért. Aznap gulyás volt, elég sűrű, sok nokedlivel, meg bukta. Hoztam neki is, de csak a levet szürcsölte, a húst meg a krumpli darabokat én ettem meg, pedig már nem is voltam éhes. Aztán ittunk ebből. Kannás, de jó. Ez itt a védőital. Délután hányni kezdett, nem nagy dolog az, olyankor tisztul az ember belül. Anyám mondta így gyerekkoromban, amikor a sok szeder elöl kijött. Igyál, no, mondom az emberemnek, mert még kiszáradsz, de az csak intett a kezével, hogy nem köll neki. A fejét nem is ingatta, csak okádott le mindent. Az ott, látod, az a piros sapkás szakállas szólt valakinek, hogy orvos kéne ide, mert már vér is jön belőle nem csak a bor meg a paprikás leveslé. Nem tudom, mikor vitték el, mert elbóbiskoltam. Azért ez a kannás cudarul el tud bánni az emberrel, no, nézd csak, alig van már valami az alján. Amikor kinyílt a szemem, már csak ez a pulóver feküdt itt mellettem, meg a szatyra. Azt nem engedte a szakállas elvinni. Azt mondta, odabenn a kórházban ellopják a cuccokat, mert lopnak mindent. Elfordítod a fejed, és már, sutty, ugrott minden, ami a tied. Azt kérded, kinek köll az? Annak, akinek még ennyi sincs, meg annak, aki a máséra vágyik. Mer’ ilyen is van. Nem egyformák az emberek. No, azt nem mondom, hogy húzd meg te is ezt a borocskát, hiszen jóformán gyerek vagy még, aztán nem bírsz fölállni, és itt ragadsz nekem.
Már nem olyan hideg a talpad, eredj, köll a hely, este a szakállas fekszik ide. Van jó meleg kabátja, ráteríti erre a paplankára, úgy alszunk, egymásnak háttal, mer’ hát hiába férfi az, mégsem az én emberem. Az majd visszajön egyszer, addig meg hadd feküdjön itt, ez mégiscsak jobb, mint az a vékony vacak, ami most van alatta. A szemünket már nem bántja a fény, a metró csattogását pedig hamar megszokja az ember.

Polgár Vera első négy kötete.

A kötetek megrendelhetők az alábbi linken a Semmelweis Kiadónál:
www.semmelweiskiado.hu

Polgár Vera legutóbbi alkotásai az Irodalmi Jelenben:
Viszontlátásra!
Téglák
Kék batyu

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…