Szohner Gabriella: Hosszan tűrő szerelem

 

Maricának aprócska gyermeki életéből nem hiányzott semmi. Volt anyukája, voltak nagyszülei, nagynénjei. Tatuka és Mamuka gyönyörű meséi, játékai, óvó szeretetük első unokájuk felé megszépítették a kicsi leány életét. Anyjával délutánig az oviban volt, a többiek pedig kitöltötték a napok maradék részét. Amikor este mind együtt voltak, ő odabújt Mamuka mellé a jó meleg dunna alá. Mamuka a talpacskáját, lába szárát simogatta, akkor Marica volt a világ legboldogabb gyereke.

Egy szép, tavaszi napsütéses napon idegen fiatalember érkezett a családhoz, egyenruhában feszengett szégyenlősen. A kislány anyukája mutatta be őt, a többieknek. A város laktanyájában szolgált, egy táncos esten ismerkedett meg a két fiatal. Zötyögve indult a bácsi és a kislány barátkozása. Egyszer, amikor hármasban mentek moziba, Marica hamar megunta a gyaloglást, a férfi nyakába kéredzkedett. Jó mókát eszelt ki, meg akarta ijeszteni a bácsit, gonoszkodón billegni kezdett a nyakában, a férfinak alaposan egyensúlyoznia kellett.

– Mit csinálsz Marica?- kérdezte ő nyugtalanul.

– Hát, csak énekelek magamban, meg táncolok – jött a válasz felülről.

– Lassabban hékás! Még lepottyansz hallod! – intette a férfi.

Hát, Karcsi bácsit ilyenformán nem lehetett megijeszteni, biztos kézzel, helyben tartotta őt.

-Csak anyut is ilyen erősen szeresse, ahogy engem tart a nyakában! – gondolta magában Marica.

A nyár abban az évben nagyon gyorsan elszaladt. Komoly dolgokkal foglalkozott Marica, új dolgokat tanult a felnőttektől.  A család építkezésbe fogott, bővítést terveztek.  A kislány jókat szórakozott. Tatukával, az udvaron, nagy gödörben taposták a sarat, vályog lesz belőle, abból építik majd a falakat. Csudára élvezte, ahogyan a térdéig érő sár cuppogott a lába nyomában. Olykor valami megszúrta a talpát kellemetlenül, Tatuka elmagyarázta, a törek a bűnös, a búzának a szakálla, az olyan szúrós. Aztán sár már nagyon jó lett. Taligába lapátolták majd deszkából készült formába rakták, hogy a sablont jól kitöltse, majd ebből kikocogtatták a sártéglákat, melyek sorai végigértek az árokparton. Miután kőkeményre aszalódtak, nagy halmokba rakták őket, így vártak arra, hogy házfalak lehessenek. Nemsokára egyenes gödröt ástak a ház falának folytatásaként, Tatuka elmondta, ez lesz az alapja annak a falnak, amit majd a vályogtéglákból raknak. Az építésbe Karcsi bácsi is segített, amikor kimenőt kapott a laktanyából, Marica nagy örömére. A felnőttek most elfoglaltak voltak, de a kislány nem unatkozott. Nézte őket, és arra gondolt, vajon mi tetszhet anyukájának Karcsi bácsin, mert szerinte nem volt sem szép, sem csinos. Hórihorgas volt, és végtelenül sovány.

A barackfa ágaira szerelt hintáján meg is beszélte ezt Fülessel, a legjobb barátjával.

-Nem is tudom, miért jön mindig ide, csak anyut bámulja örökké. Azért tudod, moziba jó elmenni vele, ha fáradt a lábam, a nyakába vesz – magyarázta sárga mackójának.

Marica egész délutánokat eltöltött a hintán. Ott fenn, a magasban elragadta a képzelete, ahogyan a szél a szoknyája alá kapott, és az kigömbölyödött, olyan volt, mint a mesekönyvben a királynőké. Azt szerette volna, ha ő is egy hercegkisasszony lenne, egy azok közül, akik Mamuka meséjében éjszaka mulatni járnak, és mindig széjjeltáncolják a cipellőjüket. Énekelni is nagyon szeretett hintázás közben. Akkoriban titokban hallgatott a család esténként a rádióban, valamilyen különös műsort, ahol az emberek küldözgettek egymásnak mindenféle üzeneteket, olyasmiket, hogy jól vannak, meg hogy éppen hol tartózkodnak. A zenék szépek voltak, hamar a fülébe illeszkedtek.

„Bárhogy lesz, úgy lesz” repült a kislány csilingelő hangja a hintáról. Szó, mi szó, tavasztól őszig a hinta volt az élete.

A ház toldaléka gyorsan felépült, előbb a falak álltak, majd tető került rá. A belső padlója hiányzott még. Az egyenessé varázsolást a lassan leszerelő Karcsi bácsinak kellett volna elvégeznie. Pesti gyerek volt az ártatlan, fogalma sem volt a vidéki élet fortélyairól, hiába akarta, nem sikerült túl jól sem az egyenes, sem a lapátolás. Amikor a kislány anyukája hazaért a munkából, nagy veszekedés tört ki kettőjük között. Maricának általában nem volt fura a felnőttek veszekedése, szinte minden napra jutott belőle, egyszer kisebb, másszor nagyobb, de hogy most anyukája és Karcsi bácsi veszekedtek, ez neki nagyon rosszul esett. Anyukája rögtön hozzá is fogott nagy erővel a szobapadlóhoz, mondván, majd ő megmutatja, hogyan kell csinálni az egyenest, és piszokul nem érdekli, hogy erre az estére éppen mozijegyük van. Karcsi bácsi meg tegye csak a mozijegyét ahová ő gondolja, ha arra sem képes, hogy elvégezze, amit rábíztak. Csúfosan összevesztek, anyja válogatás nélkül káromkodott, Karcsi bácsi szegény meg védekezett, ahogy csak tőle tellett. Marica piciny lelkébe beleégett a veszekedés több jelenete is. Nem értette anyukáját. Mi lehetett olyan rettenetesen idegesítő a ferde szobapadlóban? Hogy lehet az fontosabb a mozinál? Csak nézte az acsarkodó felnőtteket. Később meg már igazából haragudott, mert nem érték el a mozit. Sajnálta az egészet, de leginkább magát, mert vele nem foglalkozott egyikük sem, mintha ő, az ő vágyai nem is léteznének.  Akkor történt meg először, hogy akiket a legjobban szeretett, ilyen durván összeakaszkodtak.

Az ősz elejére aztán elkészült a bővítmény. A szobát nagyon egyszerűen rendezték be, egy ágy, egy szekrény, közepén asztal, székekkel. Egyik szép, szeptemberi délután, Maricát az ölébe vonta az anyukája, kérte, figyeljen rá, valami nagyon fontosat kell mondania. Nem nagyon csűrte-csavarta a dolgot, egyszerűen közölte, ők összeházasodtak Karcsi bácsival, itt fog élni velük, ezért is építettek. Mostantól ők ketten férj és feleség, és Maricának apunak kellene szólítania Karcsi bácsit.

– És akkor már tegezhetem is? – kérdezte lelkesen a kislány.

– Tegezheted, de szót is kell fogadnod neki. Meg kell próbálnod szeretni, úgy, mint engem, vagy bárki mást a családban – mondta még anyukája.

A kislány nem tudta, mi az, hogy „apu”. Azt tudta, hogy anyja is, nénjei is apunak hívták Tatukát. Hogy az “apuság” mit is fog jelenteni neki, arra nagyon kíváncsi volt.

– Olyan „apu” lesz, mint neked Tatuka? – kérdezte az anyját.

– Olyasmi – válaszolta az anyukája.

– Nem lehet olyan! – tiltakozott nyomban. – Tatuka mindig is itt volt, Karcsi bácsi meg még most kerül hozzánk. Ugye, hogy nem lesz olyan? Rossz lesz?  Milyen apu lesz Karcsi bácsi? – tett fel jó sok kérdést Marica, de ezekre akkor nem kapott választ.

– Meglátjuk – zárta rövidre anyja beszélgetést.

– Ha Karcsi bácsi olyan „apu” lesz, mint Tatuka, akkor nem lesz olyan rossz, nekem nem lesz nehéz a szót fogadás – nyugtatta meg Marica az anyukáját, majd egy mozdulattal lecsusszant az öléből. Az udvaron már várták a barátai, a sárga füles mackó, és a hintája.

– Karcsi bácsi az apukám lett. Hallod Füles? Én szeretem, ő is mindig kereste a kedvem. Nem fog rosszul esni apunak szólítani. Tudod, azt szeretném, ha soha többet nem veszekednének úgy, mint azon a mozis napon – mesélte hamarjában a macinak a piszkebokrok mögött. Füles nem szólt vissza. Marica ekkor alig múlt négy éves.

Apuval az ő szülei is megérkeztek, Marica nagyszülei lettek, pedig másik Mamukát és Tatukát egyáltalán nem szeretett volna, erről szó sem volt. Ráadásul az új rokonok látogatásai után gyakran hallotta anyját és újdonsült apját is kiabálni. Annyit kihámozott a szócsatából, hogy talán anyukája nem volt elég jó parti a pesti nagymamának, mert gyerekkel volt, meg nem volt elég művelt, meg a világ végén lakott, és még sok más kivetni valót is talált a menyében.  Apukája akkor nagyon sokat védekezett, mondván, nem érdekli, mit mondanak a szülei, ő a kislány anyukáját szereti, meg Maricát, és ez így is marad. Pont. Marica már-már azt hitte, ő van a boldogság útjában, de apja szavai megnyugtatták.  Olyanok voltak a szülei akkoriban, mint amikor a fűrész fogai elakadnak a fában. Azt sokszor látta a kislány, amikor Tatuka fűrészelte a tűzifát. Anyukája volt az egyik oldal, apukája a másik, ki nem mozdultak volna az álláspontjukból semmi pénzért. Amikor Tatuka megrántotta egyik oldalon a fűrészt, hogy kiszabaduljon a fából, az sikító hangot adott. Pont ilyenek voltak ők ketten.  Ha mozdult az egyik, reccsent és sikított a másik. Marica anyukája nagyon sokat sírt, hiába áradt felé apja türelmes szeretete, anyja egyre kevesebbet törődött velük. Örömtelen hónapok, rendszeres veszekedések jöttek és mentek, anyja bánatát nem lehetett orvosolni. Sok gyógyszert szedett, mégis egyre csak sírósabb, szomorúbb lett. Egy napon orvost kellett hívni hozzá. A kislány csak annyit értett, hogy kórházba kell mennie, és egy ideig ott is marad. Apja ezután ugyanúgy eljárt dolgozni, meg anyjához a kórházba, Mamuka meg gondoskodott róluk. Egyszer elvitték Maricát is a kórházba. Az udvaron érdekes emberek sétáltak, úgy mozogtak, mint a bohócok a filmeken, meg a cirkuszban. A kislány ekkor már iskolába járt. A tanító néni kérdezte is, mi történt a családban, s ő ennyit mondott, csak:

-Anyu kórházban van, idegösszeomlást kapott.

A felnőttek arról beszélgettek, hogy anyjának sokkolást csinálnak az orvosok, áramot vezetnek a fejébe, ettől talán elveszíti az emlékeit, amik miatt olyan sokat kellett sírnia. Maricának fogalma sem volt, mit jelent ez, csak naponta szomorította a felnőttek egyre növekvő nyugtalansága. Főleg az apjáé. Mamukát kérdezgette hát, mit kellene elfelejtenie az anyjának, hogy hazajöhessen hozzájuk.

-Az apádat!- lökte ki a szót Mamuka fülig vörösödve, dühösen, egészen kikelve magából.

Marica szeme könnybe lábadt a hirtelen választól. Tanácstalan volt, nem értette Mamukát.

-Miről beszélsz Mamuka? – hüledezett. Miért kell elfelejtenie apukámat?  El fognak válni?

– Dehogyis válnak el! – lobbant ismét Mamuka – az édesapádat kellene elfelejtenie végre.

Marica nem mert többet kérdezni. Bűnösnek érezte magát, hisz kihozta a sodrából Mamukát. Azon meg még jó ideig elmorfondírozott, hogy hány apja is lehet egy gyereknek. Este mama elmondta neki, hogy őt és anyukáját csúful elhagyta az „igazi” apukája, amikor ő még olyan picurka volt, mint egy mákszem. Anyukája ezt nem tudja feledni, emiatt sír, emiatt lett beteg. Marica megértette a történetet. Előbb bánatot érzett, majd elöntötte a pulykaméreg.

-Nekem már van apukám! – zárta le a későre nyúló beszélgetést határozottan. – Nem kell több!

Gyorsan teltek a hetek, egy napon a kislány jó híreket kapott, nemsokára hazajöhet a kórházból az anyukája.

– A doktor bácsi kéri, kíméljük őt, ne idegesítsük fel, nehogy újra ilyen rossz állapotba kerüljön – kérlelte a lányt félénken az apja.

– Én máskor sem akartam idegesíteni soha – védte magát a gyerek – meg te sem apu! Mi nem vagyunk rosszak! Tudom, mennyire szereted, mindig is a kedvét kerested!

– Megtesszük, amit tudunk, jó? – simította ki meghatottan homlokából a haját apukája.

– Megtesszük – egyezett bele a gyerek, de nem tudta mit kell majd tennie anyukájáért, akit a család nagy szeretettel fogadott haza.

Marica nem vett észre jelentős változást. A viták ott folytatódtak, ahol néhány hete véget értek. Esténként Marica a takarója alatt, a könnyeivel küszködve békességet, szeretetet, anyjának gyógyulást, apjának viszonzott szerelmet kért a Jézuskától.

Pár hónap múlva feltűnt a lánynak, milyen formás lett anyukája, szoknyája szorosan fogta körbe a derekát, csípője és feneke megtelt. Arca színessé, gömbölyűvé, nyugodttá vált, olykor lesütötte a szemét, mintha szégyellnie kellene valamit. Apukája meg pajkosan, rá jellemzően mosolygott. Sohasem nevetett hangosan, szívből, visszafogottság volt minden jókedvében. Marica kitalálta a sok apró jelből, hogy testvére lesz. Napról napra látta, milyen végtelenül gondtalan, szerető, és büszke az apukája. Hálás igyekezettel udvarolta körbe a feleségét. A következő tavasz egy szokatlanul meleg, márciusi vasárnapján aztán megszületett a várva várt büszkeség és boldogság, Marica öccse.

Anyja sokkal vidámabb volt, olykor nevetve böködte a férjét, amiért becsapta őt a gyerekkel.  Ő pedig csak somolygott a „becsapás” hallatán, és rögtön az anyja orvosára fogta a dolgot, mondván, csakis az ő javaslatára történt.

A fiúcska gyorsan növekedett, szép kis arcocskájában tengerkék szemek ültek, haja szőke csigákban omlott széjjel a hófehér pólyahuzaton, egész lényével egy békés puttóra hasonlított. Marica úgy hitte, tényleg a Jézuska küldte, hogy hármójuknak békességet, örvendezést, egyetértést, felejtést és jobbulást hozzon. Azon a tavaszon, közös gyermekük érkezésével apja kitartó szerelme kiteljesedett.  A kislány szülei már egy másféle életet alapoztak, húsvétra pedig egy szerelmes, reményteli, és bizakodó család született.

Ajánlás:

A legédesebb mostohának, aki megküzdött felesége múltjának démonaival, a kialakult betegségével és mindenféle családi intrikával. Amíg csak lehetett, ezért az egy asszonyért dobogott a szíve.

Szohner Gabriella az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban születtem 1955-ben. Itt tanultam, itt dolgoztam, jelenleg is itt élek. Öt…