„Ne háborúzz!”

az Irodalmi Rádió pályázata és antológiája

az I. világháború befejezésének századik évfordulójára

2018. október 27-én a Miskolci Egyetemi Könyvtárral közös szervezésben került bemutatásra a 204 oldalas antológia, valamint ezen az alkalmon hirdettük ki a pályázat végeredményét is.

A vers kategória helyezettjei:

  1. helyezett: Bárdosi Attila: A háború
  2. helyezett: Ökördi Péter: Ebéd – Harmadik fogás
  3. helyezett: Rózsa Iván: Csak egy napra!

A próza kategória helyezettjei:

  1. helyezett: Guti Csaba: Szilánkosra tört évek
  2. helyezett: Hegedűs Gábor: A rézmozsár
    helyezett: Rocskó György: Háború, meg béke
  3. helyezett: Pelesz Alexandra: Betonpaplan

A képzőművészeti kategória nyertese és a borítón látható alkotás készítője: Bartók Andrásné Gyöngyvér

A kötet borítója

A kötetbe bekerült alkotások és sikeresen szerepelt alkotók teljes listája:

Albert Ferenc – gufi: A Beszkidekben
Andor-Horváth Zsófia: De Anya, én akkor…
Baranya Imre: Utószó
Bárdosi Attila: A háború
Bartók Andrásné Gyöngyvér: Anonim fájdalom…
Bartók Andrásné Gyöngyvér: Hadiözvegy
Benedek Erzsébet: Az aradiak emlékére
Bognár Marcsi: Mosolyország
Buday Anikó: Mikor ártatlanok halnak
Buglyó Juliánna: Sajgó sóhajok
Deák Mária: Legenda
Fábián Krisztina: Háború
Farkas Ilona: Ne háborúzz!
Fekete Zoltán: Doberdói hegyek alatt
Guti Csaba: Szilánkosra tört évek
Gy. Szita Zsuzsa: Karácsonyi emlék…
Hegedűs Gábor: A rézmozsár
Héthelyi Krisztina: Testvérháború
Holélczi Zsuzsa: Családunk és a háború
Hutás Mihály: Ne háborúzz!

Az alkotások felolvasásában közreműködtek

Juhos Viktor: Örökös háború
Kiss Pálma Virág: Paktum
Komor Levente: A felkelő nap gyermeke
Kondora Beáta: Csata a Széljárta erdőben
Kovács Éva: Jézuska voltam
Kozma Barnáné: Béke a lelkemben
Kühne Katalin: Térdre borulnék
Mary Grossl: Visszaemlékezés
Máté Réka: Részlet egy katona naplójából
Mester Györgyi: Frontkarácsony
Ökördi Péter: Ebéd – Harmadik fogás
Pánti Irén: A lövészárkok poétája
Patkós Dániel: Ne háborúzz!
Pelesz Alexandra: Betonpaplan
Péntek Kamilla: Árpa apó
Reichenbach József: Bennünk folyó vér
Rocskó György: Háború, meg Béke
Rosa Maria B.: Élni akarok, ne háborúzz!
Rózsa Iván: Csak egy napra!
Sági Béla: Miért háborúzunk?!
Salánki Anikó: Dédike és az első háború
Schlakker Anna: Egy levél Isonzóból
Sepsi Sándor: Élj, ne háborúzz!
Soós Katalin: Ne háborúzz!

A kötet szerkesztői és a rendezvény házigazdái

Szabó-Kasornya Ágnes: Te győztél
Szakáli Anna: A várőrség
Szohner Gabriella: Hidak
Szűcs Ilona: A hazáért
Tamásfalvi Hanna: Háború van odabent
Tóth Zoltán: Az akarat
Tóthné Palotai Ágota: Ne háborúzzatok!
Váradiné László Mária: 1956. – A pincében
Varga Lajos: Béke poraikra
Vincze Teodóra: Múltból jövő

Az első helyezett vers:

Bárdosi Attila: A háború

Te vagy minden idők
Legnagyobb találmánya
Te vagy a bölcsek köve
Egyszerre vagy dal és lárma
Hősi ének és sirató
A mindenható és mindenre ható
A galacsinnal teli panaszfal
A végső földi zenekar
Melyet teljesség igényével
Dirigál
A halál
Benned nincs logika, ritmus
A hangnem benned önmagát
Modulálja
Ami éltet, az a virtus
A holnapot megölöd máma
Igéd harsogja trombita
Íjhúr, pengevillanás
Amiből megszületsz, az a vita
Pontot tesz rá kénszagú robbanás
Turkálsz benne és bennem
Elveszed eszét és eszem
Kitéped belét és belem
Egyszerre flörtölsz vele és velem…
Rímeid sora végtelen
Ha árok mélyén kúszok-mászok
Kilopod tüdőmből levegőm
A megtizedelt számok
Ereiből vért csapolsz vérmezőn
Fölhúzod testem rémfára
Szánalmat belőle kiégeted
És a parázsban szunnyadó kíméletet
Húgyommal keverve fullasztod sárba
Melleket dekorálsz csillaggal
De füstben sárgának megfullad fénye
Keresztre feszítve jelképed
Kőből van, mintha nem is élne
Nem érez szégyent szemérme
A terített asztal roskad
A lakoma féktelen
Nyárson forog az értelem
Tüzét táplálja biblia, korán és tóra
Míg utolsót nem üt toronyban az óra
Mely égig tör és néha ledől
Mely jogot ad maroknak késre
Zuhanó félelemnek
Hogy a húst cafatokra tépje
Öleknek, melyből megszületnek
Akik ölnek és akiket megölnek
Hisz igényt tart a szenvedő élőre
A holtra, a rothadóra, a tengerbe szórtra
A gyávára, hősre
Utódra, ősre
Keringőre és a haláltáncra
A néma és a teli pofára
A tegnapra, holnapra és a mára
A semmire és az egész világra
A kiszívott velőre
A letépet szemfedőre
A vérfoltos lepedőre
És a meghajtott főre
Hogy a fej kosárba hulljon
És nyakunkon
Táblán ne legyen más
Csak egy megfejthetetlen rovás
Melynek széttört titkait
Ki kereste, megmászta Sinait

De mi lenne veled
Ha egyszer elvenném jó kedved

És trombita szóra nem üvöltene senki hurrát
És az árkot nem ugraná senki át
És holnapom helyett dicsérném a mám
És senki nem verné be, ha szólna a szám
És eltűnne mondatból egy-két szó
Mely emberhez nem való, nem méltó
A gyilkos és áldozat
Ellenség és barát
Fehér és fekete
A fölszentelt jobbok és hóhérok keze
Melyek csillagot varrnak mellekre

De tudom, hogy ez csak puszta szójáték
Mert nem lesz ott senki
Ki esernyőt tartana fölém
Ha beomlik fölöttem a födém
És mint kivert kutya, esőben bőrig áznék.

A második helyezett vers:

Ökördi Péter: Ebéd – Harmadik fogás

Szűköl a Föld, s a vérszemű Napra jaj zaja hullik,
szőr csupaszon könnyeznek a fák tört levelekre,
illata vesztve, dús színe hagyva dől a virág
és hír se a csönd már.

Gyűlik a könny és nyomor az ára

izzad a fegyver
bősz harag robban más kapujára,
más aranyáért, más ízű tájra
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
ház fala roppan, ablaka jajdul,
reccsen a bútor gyomra kifordul
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
híd esze bomlik vízbe ugorva
víz rohan, őrült, gátja kinyitva
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
ember volt roncsok égre merednek,
végtagok-csontok hegyet emelnek
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
láng ül a felhőn, tűz a kezekben,
Föld szíve dobban Nap szíve ellen
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
más aranyáért, más ízű tájra,
reszket a láb az éhség cibálja
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
szájból az ételt puska zabálja
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
pusztulás nyalja a tányért simára
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
szájból az ételt puska zabálja,
hízik az éhség életet rágva
– gyűlik a könny és nyomor az ára –
MEGÁLLJ!!!

Puska fazékból, lőszer a tálba,
bomba kenyérrel éhség halálra.

A harmadik helyezett vers:

Rózsa Iván: Csak egy napra!
Gyóni Géza: Csak egy éjszakára… című verse alapján

Csak egy napra küldd ide, Istenem, őket:
A hazudozó politikusokat, a demokrácia-exportőröket;
Csak egy napra…
Ide, Irakba, a tömeggyilkos elnököket, miniszterelnököket;
A káoszból még nagyobb zűrzavart teremtő üzletelőket;
A kínzást normálisnak felfogó, kettős mércés lélek-ölőket:
Csak egy napig rohadjanak a börtönükben,
rögtön szétcincálnák őket…

Csak egy napra küldd ide, Istenem, őket:
Az ál-naivan „arab tavaszt” ünneplőket;
Csak egy napra…
Ide, Szíriába, a firkász semmirekellőket;
Ugráljanak a golyók elől a romok közt, hisz itt lőnek;
Itt halnak tavasszal, nyáron, ősszel, télen; itt ölnek:
Nem csak katonákat, férfiakat; gyermekeket, nőket…

Csak egy napra küldd ide, Istenem, őket:
A mások vérén, életén élősködőket;
Csak egy napra…
Ide, fekete Afrikába, a radioaktív hulladékot itt eltemetőket;
A polgárháborúkban mindkét oldalra
fegyvert szállító „kereskedőket”;
Nekik is van családjuk, a gyerekeik tán szeretik is őket:
Csak a gyerekeiket küldd ide, tudják meg, ki az apjuk, s felnőnek…
Csak egy napra küldd ide, Istenem, őket:
Kik sorsukra akarják hagyni a lélekvesztőket;
Csak egy napra…
Ide, a Földközi-tengerre, egy csónakba velük,
a „kereszténységet” féltőket;
Kik háborúk, éhség elől menekülnek,
befogadják az ájtatos szenteskedőket;
Itt aztán küzdhetnek a túlélésért, a fejük főhet:
A végén még a cápák közé hajítják őket…

Csak egy napra küldd ide, Istenem, őket:
Az embereket idegen hordával riogató néphülyítőket;
Csak egy napra…
Ide, a Balkánra, hol bő két évtizede még lőttek;
Most béke honol, ha nem ugrasztják össze megint a családfőket;
Ide, hol szerintük menekülthad ostromolja Európát
s határainkat védőket:
Csak egy napig éljenek táborokban;
felejtsenek kaviárt, pezsgőt s egyebeket…

Csak egy napra küldd oda, Istenem, őket:
A hatalmukat, pénzüket perverz módon féltőket;
Csak egy napra…
A világ forrongó pontjaira, a frontvonalra, a cselszövőket;
Hol égett emberhús-szag terjeng, hol minden túlélt pillanat jól jöhet;
Hol kar szakad, bél kifordul, hol nem tisztelnek álszent szájhősö-ket:
Csak egy napra küldd oda, Istenem, őket…

Hogy féltenék mocskos kis életüket:
Hisz nekik is csak egy van, mint neked;
Hogy imádkozna mind…
Fohászkodna Istenhez, emberhez; mint egy pincsi, mint egy öleb;
Mint egy kis féreg, pondró; ki nagy volt, s kicsi lett:
Már ők is kiáltanák: soha többé háborút, soha többet!
Csak egy napot kérek, Istenem, Tőled…

A rendezvényen résztvevő sikeresen szerepelt versírók fotói:

 

Az első helyezett prózai alkotás:

Guti Csaba: Szilánkosra tört évek

Szép nyári nap volt. Meleg, szikrázó. Olyan, amiben csak boldog lehet az ember. Volt ugyan a levegőben valami fanyar, valami, amiről régóta beszéltek az emberek, de úgy éreztem, hogy az tőlem messze van. Tőlem, falusi asszonytól, aki csak a családjának élt, és a munkának.
Aztán egy csapásra megváltozott minden. Valahol távol eldördült egy lövés, és milliók sorsa megpecsételődött. Az a fanyar dolog okozta mindezt, ami régóta csavarta már az emberek orrát. Megbolydult erre a világ. Hamarosan hírek kergették egymást. Mi a férjemmel, csak arról hallottunk, amit a szekérről lekiabáltak nekünk az utazók, amikor a földet túrtuk az utak mellett. Vagy arról, amivel a fizetséget toldották meg az asszonyok, amikor tojást árultam nekik a vásárba. Én féltem azoktól a szavaktól, és valahogy úgy éreztem, hogy nem lehetnek igazak, mert amiről azok a beszédek szóltak, azt az Isten nem engedné.
De rosszul gondoltam. Talán mert nem is értettem az egészet. A lényeg, hogy nem lett igazam, mert a háborút kikiáltották! De akkor már nekem is fontos lett ez az egész, és a férjemmel bekérezkedtünk este egy családhoz, hogy hallgathassuk a városban járt emberek híreit. Alig hittem a szavakat. Hihetetlen volt, ahogy a háborút éltették. Nagy emberek ragadták meg a tömeget, és a háború dicsőségéről beszéltek. Kalapok röppentek a magasba, fiatal lányok visítottak az utcákon. Megint csak nem értettem semmit. Én úgy tudtam, hogy a háború halállal jár, vérrel jár, gyásszal jár. Mégis oly sokan üdvözölték akkor az eljöttét! Némán a férjemre néztem, akinek a szemében a saját érzéseimet láttam tükröződni. Mikor eleget hallgattuk a híreket, felálltunk, megköszöntük a szíves látást, és elindultunk hazafelé. Soha olyan szótlan nem volt még nekünk az éjszaka. A csönd ráült a mellkasunkra, és összenyomta a lelkeket. Csak a szívünk koppanása hallatszott, ahogy odabent a nagy ürességben kalapált.
Másnap a férjem elment dolgozni. Vele ment a nyolcéves fiunk is, én meg otthon maradtam az asszonyi gondokkal, meg a kétéves lányunkkal, mert bizony a lelkecském nagyon gyönge teremtés volt születésétől kezdve, és igen hamar megbetegedett. Tettük a dolgunk. Férjem a földön, a poros rögök között kereste meg a kenyeret, én meg elláttam a házat, meg csirkét neveltem, és a lányka homlokát borogattam, ha annak felszökött a láza. Valahogy mégsem úgy ment a munka, mint máskor. Szüntelenül az utat lestük, a kaput néztük, mikor toppan be rajta egy ismeretlen ember, hogy a rossz hírt elhozza nekünk. Úgy voltunk, mint amikor az ember a vihar előtt a felhőket kémleli. A nagy, sötét felhőket, amik villámmal járnak, és lecsapnak oda, ahová épp ők akarnak. Nos, mi épp így nézegettünk akkor körbe a világon, magunk körül.
Sokáig nem történt semmi, napok teltek el, talán hetek. Aztán megérkeztek a mi falucskánk fölé is a magunk fellegei, amik eltakarták előlünk a Napot. Az erős férjeinknek, fiainknak megjött a behívó. A férjem letette a munkát, és némán elindult, hogy felszerelkezzen. Vissza már katonaruhában jött. Nagyon jól állt neki az egyenruha, fess ember volt az uram. Jó volt végignéznem rajta. Csak a szeme nem csillogott úgy, mint ahogy a paraszti gúnyában tette azt korábban. Tompa volt az, és szomorú.
Egymásra néztünk, és én tudtam, hogy csak búcsúzni jött vissza. Megölelt, megcsókolt, ugyanígy a gyermekeit is, majd elindult a házból kifele. Én még csak ki sem kísérhettem, nem hagyhattam ott a lányunk, mert annak megint lángolt a homloka. Férjem azt mondta, jobb is így, ha maradok, mert nem olyanoknak való a búcsúzás, akik viszontlátják egymást. Persze tudta azt az uram, hogy őszre nem lehet még itthon, talán inkább csak a könnyektől félt, amik elárulták volna, mit is érez valójában. Ezért marasztalta a gyerekeket is otthon. Az ajtó nyikorogva zárult be utána, mintha csak jajdult volna egy nagyot. A fiunk lelkesen az ablakhoz sietett, és nézte a sok szépen felöltözött katonát, akik a széles úton vonultak előttünk. Az ő szemében mindez más volt. Büszke volt az apjára, aki a többi katona mellett masírozott, és egy hosszú puska húzta a vállát. Mindent, csak sokkal később értett meg. Néha én is felpillantottam, és a menetet néztem, de nem tudtam sokáig rajta tartani a szemem. Az jutott eszembe, miközben a kislányunkat borogattam, hogy milyen védtelenek lettünk mi, itthon maradt asszonyok és gyerekek, mert ezek az erős férfiak most mind itt hagytak bennünket. Ilyenekre gondoltam, és ettől csak nagyon sokára lett este. Az első igazi este, egymagunkban. A falu kongott, mint a temetőkert éjjel.
Másnap azonnal ránk szakadtak a gondok. Mi, asszonyok lettünk a családfők, de ugyanúgy anyáknak is megmaradtunk. Nehéz idők jöttek számunkra is, nemcsak a férfiakra, akik odakint a fronton harcoltak. Nehezen éltünk meg, mindenki kitartott abból, amit félretett, de valójában felhalmozni senki nem tudott. Én sem hagytam tovább tojni a tyúkokat, hamarosan levágtam őket, és azt ettük, amíg mindez el nem kopott. Telt-múlt az idő, beleköhögött a naptárba az ősz, és mi magyar asszonyok nem azokat a híreket kaptuk, amit ígértek nekünk. A villámháború nem sikerült, az egésznek még korántsem volt vége. Mindenhonnan az szólt mégis, hogy a fronton lévőket támogatni kell, hogy megnyerjék nekünk a háborút.
Hamarosan drágaság lett, és mindent csak egy darab cetliért lehetett megkapni. Mi nők, el kellett mennünk dolgozni, hogy a gyermekeinket el tudjuk tartani, és hogy támogassuk a háborút. Mi, akik a régi világban oly kevésre voltunk jók, most szenet lapátoltunk, lőszert töltöttünk meg, vagy akár repülőgép alkatrészeket hegesztettünk össze. Az új világban, jók kellett, hogy legyünk mindenre. Én szenet vagoníroztam. Kemény volt a munka, és piszkos. A folyamatosan felszálló szénpor éreztem, hogy lassan megült a tüdőmben. Mégis, ha bármi mást ajánlottak volna helyette, én csakis ezt vállaltam volna el újra, mert ez volt közel, és ezt tudtam éjjel is csinálni. Ugyanis nekem akkor kellett dolgoznom, hogy a kislányomat gondozni tudjam nappal. Aggódtam miatta. Sehogy sem lett jobb színe, és jött a tél. Mifelénk a januári hideg mindig keményen beleharapott a csontokba. Sokat is éheztünk akkoriban, de próbáltam előteremteni a gyerekeimnek a mindennapi betevőt. Sokszor a magamét adtam oda. De nincs mit panaszkodjak! Egy anya így jár el. Ezt tudja mindenki, akinek gyereke van. A fiam szemében akkor köszönt vissza, hogy mit is jelent egy gyereknek a háború, amikor először húztam be rájuk az ajtót, és hagytam hátra őket egyedül a sötét szobában, a pislákoló tűznél. Azelőtt a fiú, csak a kalandokat látta a háborúban, és ha meglátott egy pisztoly alakú ágat, azt hunyorogva ráfogta egy távoli, láthatatlan ellenségre, és mélyen a szeme közé lőtt. Az első ilyen este után azonban soha nem hajolt le egy ilyen ágért sem. Azon az első estén egy kicsit felnőtt ő is. Nagy segítségemre volt azután. Mellette a szobácska soha nem hűlt ki, a tűzifa nem kopott el, és a húga el lett látva, a maga ereje szerint. Ez erőt adott nekem. Ez, és a remény, hogy egyszer csak vége lesz az egésznek, újra teljes család leszünk, és élhetünk úgy, ahogyan eddig éltünk. Minden nap erre kértem az Urat, hogy ez így legyen.
A harcok azonban csak folytatódtak tovább, én tudtam ebből, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerették volna a magyar urak. Mélyen benne voltunk a háborúban. Mi, itthon maradottak olvastuk a postát, a híreket, és amit lehetett belőle, azt továbbadtuk a másiknak, hogy mindenki tudjon valamit a maga emberéről. Én is kaptam levelet az uramtól. Nem voltak szomorúak azok a sorok, mintha nem is lenne körülötte semmi baj. Nem írt sűrűn, de én ismertem az uramat. Sosem hazudott jól, és sosem hazudott szívesen, de azért mindig teleírta a lapokat, és próbálta elhitetni velünk, hogy jól van.
Aztán másféle leveleket is osztottak a faluban. Először a szomszéd asszonyom kapott egy ilyet. Szomorú volt az a levél, és kegyetlen. Egy pillanat alatt összeroppantotta azt az erős lelkű nőt. Az állt abban a levélben, hogy a férje hőssé vált a harcmezőn, mert a haza védelmezése közben utolérte a halál. Amikor azt a zokogó nőt figyeltem, arra gondoltam, hogy az a hős valahol jeltelenül fekszik véresen egy temetetlen sírban, és a családja még megemlékezni sem tud róla ott sohasem. Megnéztem magamnak azt a levelet távolról, és azt kértem az Úrtól, hogy én soha ne kapjak olyat. Ezért is imádkoztam azontúl. Imádkoztam folyton, amikor csak eszembe jutott, és hadartam a szent szavakat egymás után. Ennyit tudtam tenni a családomért azonkívül, hogy elláttam a gyerekeimet, és eljártam szenet lapátolni, hogy a férjemnek a fronton ennyivel is jobb legyen.
Egy nap aztán hazajött a férjem. No, nem lett vége a háborúnak, csak egy hét eltávozást kapott, mert régóta harcolt, és család várta idehaza. Nagyon örültem, amikor megláttam. Hogy nem ugyanaz az ember már, mint aki elment korábban, azt akkor észre sem vettem. Segítettem neki levetkőzni, mert az egykor daliás ember mérhetetlenül fáradt volt. Arca beesett volt, mint a keszegnek, a katonaruha lógott rajta, borostája deresedni látszott. Hogy nem beszélt sokat, azt megértettem, mert olyat látott és halott, amit elmondani nem lehetett. Csak ült szótlanul, és meredt maga elé. Akkor vettem észre a háttérben a fiunkat, aki olyan szemekkel nézett az apjára, mintha csak egy idegent látott volna. Az apjára, akit korábban még hősnek könyvelt el magában, amikor az katonaként elvonult. Napok múltával egy kicsit javult minden, a férjem sokat pihent, és ez egy kis színt hozott az arcára. Aztán újra mennie kellett, mert a vonat már ott fütyült az állomáson. Nekünk ismét nem maradt más hátra, csak az üres ház, és a várakozás. A vigasztalan, kegyetlen várakozás. A férjem többször is hazajött, míg tartott a háború, de mindig úgy láttam, hogy az utolsó találkozásunk óta a harcok egy darabot lezabáltak a lelkéből. Egy ízben nagyon sokáig maradt oda. Ősz vége volt már, és rebesgették, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, de mégis sokan szomorúak voltak, mert a harcokat elvesztettük. Én már nagyon fáradt voltam. Alig bírtam a munkát és az anyaságot egyszerre. Tüzelőnk nem sok maradt, a kisszoba sokszor fűtetlenül vacogott. Enni is alig volt mit. A kislányom újra beteg volt. Nagyon beteg. Éreztem, hogy nem tudok már rajta segíteni. Ezúttal azért szóltam az Istenhez, hogy a férjem még egyszer életben találhassa. Hívattam a doktort, de annak sok dolga volt, mert a hazatérő hadirokkantak lefoglalták minden idejét. Valamint az éhségtől, nyomortól járványok mocskolták be a házakat, és azokat is kezelnie kellett. Hajnalban ért csak oda hozzánk, de akkor már nem volt mit tenni. A gyönge kis test örökre elszenderült. Már zokogni is fáradt voltam, csak leborultam mellé és elájultam. Amikor magamhoz tértem, elküldtem a fiút a papért, és eltemettük a kislányomat. Méltón, ahogy akkor lehetett. Azután sem hagyhattam el magamat, mert nem maradtam egyedül. Emiatt vagyok még mindig életben. Máskülönben lefeküdtem volna az apró fejfa alá, és fel sem kelek többé.
A háborúnak hamarosan vége lett, de a vért nagyon lassan itták be a földek, és a gyászleplek soha nem koptak le az arcokról. Mégis vége lett. A bakák lassan hazaszállingóztak a frontról. Nagyon sokan azonban örökre kint maradtak. Én csak vártam, és néztem, ahogy a falubeli férfiak hazatalálnak a családjukhoz. Irigy voltam. Aztán, néhány hét után hazajött az én emberem is. Soha nem láttam ennyire törtnek, ennyire roskatagnak. Mintha az öregapját küldte volna maga helyett, ő pedig ott maradt volna helyette az árnyékvilágban. Mégis az én emberem volt. Így is! És én nagyon boldog voltam, hogy hazajött hozzánk. Emlékszek, egyszerűen benyitott, és az ajtó mellett körbenézett a házon. Tekintete lassú volt, teste bódult a fáradtságtól, a kimerültségtől. Még szólni sem volt ereje, csak nézett, közben kapaszkodott az ajtófélfába. Nekem sem jött meg a szavam, nem tudtam, hogy mondjam el a lányunkat. Odaléptem, és megfogtam a kezét, mely olyan kérges volt, hogy szinte belevágott az enyémbe. Vezetni kezdtem. Lassan baktattunk, a lépéseink beleütődtek a hajnalba. Pár lépés volt az egész, de mégis olyannak tűnt, mintha a világból mennénk kifelé. Aztán egy apró hant mellett megálltunk, amin egy kis fakereszt volt. Nem mondtam akkor se semmit, csak álltunk ott és vártunk. Mikor eleget álltunk ott, egymásra néztünk. Mindkettőnk szemében ott hullámzott egy vaskos könny. Megöleltük egymást, és akkor azok a könnycseppek kizuhantak. Zokogni kezdtünk. Minden bánatunk, fájdalmunk, és félelmünk benne volt azokban a könnyekben, amit évek alatt tett velünk a háború. Csak sokára engedtünk el egymást. Amikor már a föld átnedvesedett a talpunk alatt.
Aztán valami meleget éreztünk. A Nap óvatosan kitekintett borús fátylai mögül. Arca vörös lett, ahogy a földre lenézett. Sok dolga lesz – gondolta, és felszárította az első könnycseppeket.

A rendezvényen résztvevő sikeresen szerepelt prózaírók fotói:

      

Gratulálunk minden sikeresen szerepelt és helyezett, az antológiába bekerült alkotónak!

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…