AMIKOR A NAP KÖNNYEZIK

November elején a nagyobb gyerekek már nem bírták a bezártságot. Egész nap a mosókonyhából kialakított óvóhelyen csücsülni, vigyázni a kicsikre, amíg az anyák valami ebédet készítenek – hát dögunalmas volt. Az apák bezzeg már reggel eltűntek, lementek Pestre, a városba a hírekért. Ha hazajöttek, akkor a felnőttek félre vonultak és ott tárgyalták a látottakat-hallottakat. Halkan vitatkoztak a várható eseményekről, keresve a bizonytalan válaszokat a bizonytalan jövő kérdéseire.

De most, most még a nap is kisütött! Igaz, bágyadtan próbálkozott a Budai hegyek felhőin áttörni… Hát lehet ilyenkor bent kuksolni, csendben lenni, hogy ebéd után a kicsik végre el tudjanak aludni? Szinte mindenki a Házmester Öcsire nézett, aki bár még csak hetedikes volt, de a többiek szemében ő volt a kapitány. Bólintására szépen egyenként kilógtak a kertbe. A hét- nyolc gyerek, fiúk- lányok vegyesen, szó nélkül a titkos helyükön, a kert túlsó végében a fássufninál gyülekezett össze.

Mit is játszanak, ha már így elszabadultak a felnőttek figyelő tekintete elől? Hát rabló- pandúrt! Azzal a gyereksereg széjjel spriccelt a kissé elvadult őszi kertben. De mozdulatlanul guggolni és várni, hogy a hunyó megtaláljon, hát azért ez mégiscsak csípős november! Így aztán pillanatok alatt máris fogócskáztak: a lányok sikongatva nevettek és próbáltak elfutni a fiúk elől.

Hirtelen egy pillanatra csend lett és ekkor valami ismeretlen fémes, csikorgó, dübörgő hangra lettek figyelmesek. Mi lehet az? Rohantak előre a kert első végébe, a garázsok fölötti részhez, ahonnan a lejtős útat jól be lehetett látni. A fém korlátba kapaszkodtak, hogy kihajolva jobban megnézhessék ezeket a rendületlenül, hosszú sorban jövő fém monstrumokat. Az orosz tankok csak jöttek és jöttek, megállás nélkül. Egyszerre valamelyik gyerek elkezdte kiabálni:

-Ruszki igytyi domoj! Ruszkik menjetek haza!

Mindenki kiabált és öklét rázva ugrált a kerítés mögött. Ki kezdte el? Nem tudni. A többség talán nem is tudta mit jelentenek ezek a szavak, csak felkapták és ordítva, ugrálva ismételték.

Ekkor rohanva feltűnt Szilágyi bácsi, a házmester, aki kétségbeesve húzta, kit hol ért ott rángatta, lökdöste be a gyerekeket a házba, közben állandóan kiabálva:

-Fussatok! Tűnés az óvóhelyre! Be a házba!

Ő ugyanis észrevette már, hogy egyik-másik tank a tornyát a gyerekek felé fordítja.

Bár volt, aki morgolódott, hogy elrontja a játékukat, de rémülete azonnal átragadt a legtöbb gyerekre. Mindenki hallott róla, hogy csak most nyáron, 11 évvel a világháború vége után tért haza a szibériai fogságból. Ha valaki, ő igazán tudta, hogy a világ legerősebb hadserege van itt az országban – amit gyermeki öklök rázásával nem lehet elűzni. Ezek pedig itt, az ő utcájukon akarnak feljutni a Szabadság-hegyi rádióadóhoz…

Talán éppen az utolsó gyerek esett be a mosókonyha-óvóhelyre, amikor egy nagy detonáció rázta meg az épületet. Mindenki, még a méltatlankodók is megdermedtek. A bénult csendben csak a tankok fémes csikorgását lehetett tisztán hallani. Órák múlva az egyetlen otthon tartózkodó férfi, a katonaviselt házmester merészkedett ki megnézni, mi is történt. A fássufni! A fássufni, ahol még az előbb bújócskáztak, az lett ripityára lőve. Jobbára füstölgött még, néha a szél apró lángnyelveket kapott fel. A novemberi szürkületben eleredő csöndes eső siratta az elveszett szabadságot.

Soós Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig nyitott szemmel járok-kelek a világban. Érdeklődéssel figyelem a házak homlokzatát, elgondolkodom,…