Telelkünknek

Két lélek áll egymás mellett,
nézd!
Beteljesült ősi kellett.
Kész!
Testek által, testek helyett
is.
Tartsd kezed hát
nyiss!

Köztük sűrű semmitlen lég
száll.
Valaki most: “éppen elég”-
szól.
(Unokáknak lesz örökség,
új.)
Üdén mosoly’g akár a jég
Fújj!

Eszünk dobbant egyközösen,
szép-
mint a régi Örök Ősben
épp!
Ne kérd okát, én sem, ő sem.
Gyer’
lelkek közé sietősen
el!

Sok lélek áll rajt’ egymáson?
Mind!
Melegem van és oly fázom
kint.
Ám lélekben örök nyáron,
rég,
lélekbenső langyos árnyon
ég.

Kezet adunk-kezet kapunk
lám.
Nem csukjuk be többé arcunk
már.
S testünk nem lesz ósdi, megunt,
biz’
Vérünkben is lélekvagyunk,
bízz!”

Egy lélek van-vagyunk közös,
nem?
Hiába nincs ugyanaz ős
sem!
Mindenkinek lelki ötös
jár,
habár én kék, te zöld. Vörös?
Jer.

Nem gyűlöljük Senkinket sem,
m’ért?
Mindannyiuk-bár lelket nem
kért:
“Benn nyüzsögnek a fejemben.
Itt.”
“Ki ő, aki ide engem
hozott?”

Ölelés és puszink nincsen.
Kell?
Csak ne öltözz ördögien
fel.
Zsemlét, tudást ádok ingyen,
fogd,
nem lesz rajta kezeinken
folt.

Tisztogatjuk az összes koszt
meg.
Töltögetünk minden kozmoszt
meg!
Csókjuk a jót, csókjuk a rosszt
meg,
önegymástól öröm sem foszt
meg.

Állunk mint nyáj, várva-várva-
mit?
Olvad a nincs, pusztul már ma-
itt.
Kéz a kézben indulásra
fel,
ki-ki saját mennyországba
el.

Mennyei vagy pokollélek
nincs,
hisz mindenki téged éllek-
kincs.
Röpül is hát dicső ének
így.
Gyere-lelkek istenének.
Higgy.