Mint korhadt fa, a megöregedésről…

Sugározza fényt a fakó-ködös fénytelenségem,
Ez a büdös élet, nem lett szép… ez képtelenségem.
Aki mégis állítja, annak a gondolata téves hallucináció,
A nagy-nagy semmiből valami jót, miért csinálni… mi ebben a ráció?

Kis
fényszem
megfakul,
régi emlék.
Mozdulatlanság.

Bennem pihen valami fókusz,
mint fa odújában a kicsi mókus.
*

Nézelődök, de az életfámtól nem látom az életerdőmet,
Az életerdőm oly sűrű, hogy nem látom benne a nincs jövőmet!
Életerdőmet már, sok-sok vihar elverte, mégis tán’ él még,
Enyém, majd’ az erdő legöregebb fája… csüng a keserűség…

Az
erdő –
magától
nőnek a fák.
Keserű kéreg.

Én szerelmes vagyok még,
de már nem úgy, mint rég.
*

Erdőm fénykorában alatta gombásztak a kirándulók,
Fűben heverve, ott röfögtek a vaddisznó kismalacok.
Tavasszal voltak ott sötét árnyak és vadhajtások,
Erdőm büszkeségét nem tudták utánozni mások.

Fák
között
kettesben
sétálni jó.
Sok kiránduló.

Friss, illatos természet,
messze jár enyészet.
Mint lelkem –
ha szerettem.
*

Ahogy múlik az idő, semmi sem a régi.
Kár is volna múltat, könnyekkel visszasírni…
Éjsötétben a holdvilág kutakodott a lombozatomban,
Nappal meg napsütés volt… napoztam, ez vigasztalt magányomban.

Lomb
alatt
fut az idő.
Erdőben él
a remény. Van még?

Szomorúság, ha majd elér,
Hozzám a boldogság akkor is betér.
*

Ahogy öreg-magányomban járkálok sánta lúdtalpamon,
Érzem, hogy az öreg fa korhadt, nincsen már mosoly arcomon.
Hmm… viharvert, elöregedett fa vagyok,
Jobb, ha békében, semmit nem akarok…

Az
öreg
fa alatt
játszadozó
gyermekkor oly szép.

Ha idős leszek, vidám leszek?
Fám alatt játszanak a gyermekek!

Vecsés, 2017. szeptember 22. – Mórahalom, 2018. január 25. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, a 10 szavasokat és az apevákat szerző-, és poéta társam Farkas Tekla!