Gyűlölöm a hazugságot

 

Mi is a hazugság? Talán a realitások, az embernek az életről alkotott valóságképének a cáfolata, letagadása, megtagadása, vagy egyszerűen elutasítása. Hazudni csak tudatosan, szándékosan lehet. Véletlen hazugság, mint ilyen, nem létezik, azt a mindennapokban tévedésnek nevezzük.

„Tévedni emberi dolog” – szoktuk mondani, azonban hazudni már nem is annyira emberi, mint inkább ördögi. El is képzelem magamban, amint itt a Földön a többmillió, akarom mondani a többmilliárd ember között megannyi ördögöcske sündörög, kínálja Lucifer számos (vagy inkább számtalan?) portékáját. Szex, kábítószer, ígéretek tárháza, gazdagság, siker… mintha csak a Faust-ot olvasnám Goethe-től, amit számtalan változatban vitt alkotott meg sok-sok költő, író, zeneszerző, általában a művészvilág.

…és mi lett szegény Margitokkal és névrokonaival? Szegény Margitok, szép Ilonkák, Szent Erzsébetek, Máriák? Judithok, Melindák és megannyi névrokonuk. Bosszúvágy, cselszövés, intrika, csábítás, megtagadás és gyávaság, elhagyás és cserbenhagyás. Mindezt mi okozta? A hazugság, melyet sok esetben nem a hazug szavak kimondója, hanem azok „megírója” tervezett el. Goethe gondolatai között sem Faust a vétkes, Melinda esetében sem feltétlenül a semmit sem észlelő Bánk vagy a szédelgő ritter a hibás, hanem maga az okozatot előidéző körülmények, azaz maga a kor és az azt működtető államgépezet.

Eladó az egész világ! – ahogyan Mephisto énekli Gounod művében, vagy ahogyan Mozart Don Giovannijában elszakítják egymástól az esküvőjére készülő szerelmes párt. Van egyáltalán, ami miatt megéri? Pénz, hatalom, pillanatnyi boldogság vagy örömérzet; ezért bármire hajlandó az ember?

Úgy gondolom, egy elszegényedő világban az ember sok mindenre hajlandó. Sokan hajlandóak a szerepjátszásra, a füllentésre, a színészkedésre, mert első ízben azt gondolják, hogy játék az egész, és még boldoggá is teszi azt, akinek „játszik”. De amikor fény derül arra, hogy az egész színjátszás konkrét érdekeket szolgál, annak van alárendelve, még a legbensőbb, legszemélyesebb érzések is, olyanná válik, mint amit Marcus Aurelius vagy Dante megfogalmazott. És itt következik a tényleges színjátszás, amelyet csak igazi színészek és tudatos politikusok tudnak igazán „átérezni”, az előbbi mesterségéből eredően, az utóbbi sok esetben tudat alatt. Úgy mosolyogni, hogy igazából legbelül zokog az ember. Eljátszani azt, ami igazából meg sem történt, és letagadni azt, ami a valóság.

Mert ugye a „fecseg a felszín és hallgat a mély”. Sokszor nem mondható ki az igazság, hagyni kell, hogy a naiv ember valóságképe legyen az uralkodó. Valóban hagyni kell? Amikor azonban az emberek nem hisznek az eléjük állított és általuk tapasztalt valóságképnek, mert az élesen ütközik a mindennapokban megtapasztalt realitásokkal, akkor következik be a változás. Ha a változás egyben fejlődés is, úgy erre az ütközésre, az emberi tudatban bekövetkező kognitív disszonanciára szükség van. Önmagában azonban az, hogy szükség van valamire, nem jelenti azt, hogy ezt az belső ellentmondásból eredő ütközést – ami köznyelvi értelemben hazugságot, valótlanságot jelent – szeretni is kell.

A valótlanság élménye sok esetben hazugságként csapódik le bennünk. Hogy mikor? Ezt a határvonalat nehéz meghúzni. Egyénkén, saját bőrünkön tapasztalva sokszor elfogadjuk a hazugságokat is, mivel úgy gondoljuk, egy fecske nem csinál nyarat. Amikor azonban a társadalom többsége kinyilvánítja, hogy nem kíván azonosulni egyes kinyilatkoztatásokkal, sőt, ki meri mondani, hogy egyes jelenségekkel, nyilatkozatokkal, történésekkel nem tud azonosulni, kvázi kijelenti, hogy „a király meztelen”, az már egyértelmű jelzés, hogy a társadalom észleli a valótlanságot, az ütközést, és nem kér a hazugságokból.

Nem mellesleg: lényeges filozófiai és etikai kérdés. Van szükség a hazugságra? Ha csípőből tüzel az ember, azt kell, hogy mondja: nincs. Ellenben a fejlődés mozgatórugójaként, az emberi reakciók kiváltójaként közelítjük meg a kérdést, azt kell, hogy mondjuk: szükség lehet rá…… és a szükség nagy úr. A nagy urak között pedig csak az erőviszonyok döntik el azt, hogy az idő és a pénz melyikük malmára hajtja a vizet. Az erőviszonyokat pedig mindig az dönti el, hogy ki mögött áll nagyobb ördög vagy – jaj Istenem, rosszul fejeztem ki magam – tanácsadó. Merthogy Mikszáth is megmondta már: az Isten lehajol néha a szegény emberekhez, de az ördög mindig haptákban áll a nagyurak háta mögött”…

Mi pedig csak kis porszemek vagyunk. A kis porszemeknek pedig meg kell legyen adatva az a jog, hogy gyűlöljék a hazugságot, ami eszköz esetleg arra is, hogy megleljünk egy igazságosabb világot.

Mindezt átlátva: gyűlölöm a hazugságot. El tudom képzelni, hogy a célja lehet jó is egy adott élethelyzetben (mint például a kegyes hazugság), de miközben az idő – és nem a szekér – halad, tönkretesz megannyi értéket, életet, megöli a boldogságot, a humánumot és a szépséget. Vegetálni egy ideig lehet, akár a hazugság talaján is. Ennek azonban áldozatul esik megannyi élet, egy-egy generáció.

Miben bizakodhatunk? Talán abban, amit Vörösmarty Mihály a Szózat–ban megénekelt… még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor…. Lehetnék akár optimistább is, de a hivatkozott sorok örökérvényűek. Vörösmarty sorai a hitet próbálják erősíteni. Mert mi marad nekünk, alternatívákban gondolkodó emberek számára, ha nem a hitünk? Valamiben hinni kell, miben hihetünk hát? Nem én mondom ki először, sokan megtették már a történelem nehéz időszakaiban előttem is: amikor azt érezzük, hogy nehezebb, vészterhesebb idők jönnek, sokszor nem bízhatunk másban, mint saját emberségünkben. Hisz Csokonait is megcsalta már a Remény.

RMB – 2014. december

 

Burik Mária Rozália (szerzői név: Rosamaria B.) Magyar jogász költő. Budapesttől nem messze, a Dunakanyarban, Zebegényben született. Szülei…