Talán furcsa, hogy egy verssel kezdem, mert nagyon ritkán foglalkozom lírával. Ezt a szösszenetet feleségem édesanyjának halálakor írtam. Akkor már éveken át küzdöttünk az életéért. Hasztalanul. A kisebbik lányom az utolsó előtti nap rajzolt neki, arról, hogy hogyan fog az ölében mesét nézni, miután a Mama hazajött a kórházból. A rajzzal együtt hamvasztottuk el. A többit mondja el a vers.

Meghallgatatlan imák temetője


Kopár szürke ég előtt remegve fekszenek

A csonkán meredező sírkeresztek

A hideg szellőben némán susogván a múltat

Az imákat, melyek elkoptak a süket csendben

 

Az imákat:

 

Végtelenbe fulladó kába sóhajokat,

Hülő ágyak mellett térden rebegett fohászt,

Remegő ajkak közt szűrődő, porladt könyörgéseket,

A mélység gyomrából feltörő, szárnyszegett sikolyok seregét,

Némaságba dübbent, görcsbe ránduló szívek jajszavait,

 

A rettegő szemek mélyén ülő rettenetet,

A csöppnyi homlokot utoljára simogató kezeket,

A kérges tenyereket hasztalan szorongató ujjakat,

A búcsút intő, távolban szétfoszló reményt.

 

Sírok mélyén fekszenek az elfojtott vattaajkakkal rebegett hasztalan imák.

Isten süket fülei szárazon óvják a szenvedést.

 

Gyász,

Szürkeség,

Csend.

 

Bevégeztetett.

Komor Levente az Irodalmi Rádió szerzője. Történetek dörömbölnek a fejemben.Ki akarnak törni.Néha engedem. Valamikor régen születtem, talán Budapesten,…