A szerző bemutatkozása

1. Származás, gyerekkor:

Szerencsés vagyok, mert korai gyerekkoromban megismertem az élet mindenféle gazdagságát, aztán elvált szülők gyermekeként, egyedülálló anya gyerekeként megtanultam az élet mindenféle nehézségét, amivel nekem kellett leginkább megbirkóznom az anyámat és a két húgomat védve.
A szüleim válása előtt – bár a Rákosi időben nőttünk fel a Svábhegyen, Budán – megtapasztalhattam, milyen is lenne, ha a külső körülmények engednék, egy polgári családban felnőni, egy történelmi család leszármazottjának lenni, értelmiségi családban a tudás milyen fantasztikus gazdagságát tudtam a puttonyomba, az útitarisznyámba észrevétlenül begyűjteni.
A szülők génjei, érdeklődési körük, hobbijuk, a gyerekeik számára teremtett körülmények alapvetően határozzák meg a gyermekek adottságait, tehetségüket, hogy mit visznek tovább a saját életükben, és hogyan tudnak ezzel az útravalóval élni.

Anyám erdélyi kisnemesi, történelmi családból a házassága révén tudott a románok megszállta kincses Erdélyből kimenekülni. Nagyon tehetséges zongorista volt, de a háború közbeszólt és nagyanyám a sikeres Zeneakadémiai meghallgatás után, amikor Ungár Imre professzor úr véleménye szerint a nagyon tehetséges, muzikális, kifejezetten Bach és Mozart műveinek előadására predesztinált szép fiatal lányt visszavitte Erdélybe, nem merte egyedül itthagyni 1943-ban a háborús Budapesten.
Ez anyám örök fájdalma volt, de zeneszeretete és ismerete egy a Rákosi időben szokatlan, de a két világháború között teljesen normális, megszokott társasági életet igényelt. Nálunk kisgyerekkoromban rendszeresen volt un. ”szalon”, ahová neves művészek, főleg zenészek (Báthy Anna néni, Réti Jóska bácsi, Litassy Gyuri bácsi, Somogyi Erzsi, Lánczy Margit és az értelmiségi élet több meghatározó személyisége vett részt, akiknek a nevére már nem emlékszem)
Miért fontos ez egy 4-6 éves gyereknek?
Mert így korán megtanultam, hogy egy ilyen estre, “vendégségre” hogyan kell készülni… Takarítani, rendet rakni, a lakást átrendezni, sütni-főzni, teríteni, az eszközöket előkészíteni, fogadni a vendégeket. Ez meghatározó élmény volt, a szervezés, az előkészületek, a nagy létszámú vendégsereg igényeire figyelni, a társalgást irányítani. Később ezek a “tudások” önkéntelenül, természetesen lettek tulajdonságaimmá, és később szállodai és éttermi vezetőként ösztönösen használva tudtam fiatalon is sikeres vezető lenni itthon és külföldön a szakmámban.

De van még egy dolog, ami meghatározó és az írói életemre is nagy hatással volt és van, ami szintén anyámnak köszönhető. Nem tudom hogyan csinálta, de kiharcolta apámnál, hogy annak ellenére, hogy Budán, egy nagy kertes társasházban éltünk, mégis minden nyarat, a teljes nyarakat mindketten, majd mindhárman vidéken töltöttük: Mezőkeresztesen, Erdőkertesen, Balatonbogláron, Erdélyben, Mátrafüreden. Itt nem pesti leánkákként voltunk kezelve, nem. Mindent ugyanúgy kellett csinálnunk, mint az ott élő korunkbéli fiatal lányoknak. Nincs olyan tevékenység, amiben mi ne vettük volna részt, az akkori falusi élet még őrizte a tradíciókat, a hagyományokat megtartották. Ezért nagyon hálás vagyok, mert óriási tudásanyagot, ismeretanyagot jelentett. Számomra a falusi élet minden eseménye valós élmény.

Ahhoz, hogy anyám ezeket megtehesse, kellett apám tehetsége, szorgalma, hogy az anyagi hátteret biztosítani tudja. Az, hogy jogtanácsos, majd később önálló ügyvédi irodája legyen a Rákosi időkben, amikor minden szakma képviselőit szakközösségekbe, szövetkezetekbe kényszerítették, mutatja, milyen rendkívüli tekintély volt a szakmájában. Neki is többféle tehetsége volt, remekül rajzolt, Hollósi Simon hívta, maradjon nála a müncheni festőiskolájában, mert nagyon tehetséges. De ő inkább hazajött és a jogi pályára ment, ahol remek beszédkészségét, logikáját, érvelőkészségét ki tudta bontakoztatni. Az ő révén anyám ”szalonjának” vendégei voltak olyan neves szakemberek, akiknek a nevével Galgóczy Erzsébet Vidravas c. regényében találkoztam újra.
Tehát mindkét szülőmtől remek géneket örököltem: az íráskészséget, a történeteim logikus felépítését biztosan apámtól, aki később a kisebbik húgomat olyan maga kitalálta mesékkel altatta el, amik a mai napig is őt jelentik számomra.

DE miért mondtam, hogy szerencsés vagyok, hogy elvált szülők gyereke vagyok?

Természetesen egy 10-12 éves gyereket nagyon megvisel a szülők válása, az ilyenkor szokásos veszekedések, vádaskodások, de amikor anyám egyik napról a másikra egyedül maradt 3 kislányával, akkor egészségileg és idegileg is teljesen kiborult. Mivel nem volt itt Magyarországon senki rokona, sem olyan, aki nőiségében, anyaságában szülőként támasza lehetett volna – engem választott ki, hogy minden gondját-baját, húgaim nevelésének kérdéseit, a háztartás gondjait, az elhagyott feleség sérelmeit megbeszélje.
Így nagyon korán felnőtt lettem. Amíg osztálytársaim felhőtlenül nevetgélhettek kislányos butaságokon, én azon kellett törjem a fejem, hogyan osszuk be azt a pici fizetést, amit anyám, akinek nem volt szakmája, papírja semmiről, mint adminisztrátor kapott. Nekem nem volt tinédzser korom. Ezért olyan szakmát kellett választanom az iparművészeti gimi helyett, hogy már középiskolás koromban munkámmal és az érte kapott jövedelmemmel segíteni tudjam a családot, két húgomat. Én rögtön felnőtt lettem, felnőtt kellett legyek, az anyám “férje”, a férfi a családban, aki tanácsokat tud adni az élet produkálta helyzetekben. Ennek az lett a következménye, hogy hiába álltam mindig és mindenben mellette, hiába tanácsoltam, segítettem a korai munkába állásommal, föladva álmaimat, hogy iparművész legyek, szemében, benne én a “férje” lettem, akit gyűlölt, mert lelépett és őt, Erdély szépét egy másik nőért ott tudott hagyni.
Ez a koraérettség tett alkalmassá arra is, hogy tanítsak. Mindig minden szakmámban tanulva is tanítottam, később tanárként is különböző szintű iskolákban, tanfolyamokon, játékosan, a felnőtteket is, mindig élvezetesen, egyéni módon.

Talán furcsa ezeket egy művészportréban elmondani, de ezek az élmények adják kimeríthetetlen forrását az írásaimnak. És ez fontos, mert szerintem kétféle író van: az egyiknek remek fantáziája van – ez a húgom például, a másik pedig nyitott szemmel járva, gazdag, változatos élete és környezete történéseiből merít – ez vagyok én.
Az életem történéseinek a gyökereim felfedezésén túl az egyik első meghatározó élménye az 1956-os forradalom átélése.
Erre legyen egy élő példa a következő írásom, ami az Apostróf Kiadó 2018. évi Ünnepi Könyvhétre megjelent kötetében is szerepel.

AMIKOR A NAP KÖNNYEZIK

November elején a nagyobb gyerekek már nem bírták a bezártságot. Egész nap a mosókonyhából kialakított óvóhelyen csücsülni, vigyázni a kicsikre, amíg az anyák valami ebédet készítenek – hát dögunalmas volt. Az apák bezzeg már reggel eltűntek, lementek Pestre, a városba a hírekért. Ha hazajöttek, akkor a felnőttek félre vonultak és ott tárgyalták a látottakat-hallottakat. Halkan vitatkoztak a várható eseményekről, keresve a bizonytalan válaszokat a bizonytalan jövő kérdéseire.

De most, most még a nap is kisütött! Igaz, bágyadtan próbálkozott a budai hegyek felhőin áttörni… Hát lehet ilyenkor bent kuksolni, csendben lenni, hogy ebéd után a kicsik végre el tudjanak aludni? Szinte mindenki a Házmester Öcsire nézett, aki bár még csak hetedikes volt, de a többiek szemében ő volt a kapitány. Bólintására szépen egyenként kilógtak a kertbe. A hét-nyolc gyerek, fiúk-lányok vegyesen, szó nélkül a titkos helyükön, a kert túlsó végében a fássufninál gyülekezett össze.
Mit is játszanak, ha már így elszabadultak a felnőttek figyelő tekintete elől? Hát rabló-pandúrt! Azzal a gyereksereg széjjel spriccelt a kissé elvadult őszi kertben. De mozdulatlanul guggolni és várni, hogy a hunyó megtaláljon, hát azért ez mégiscsak csípős november! Így aztán pillanatok alatt máris fogócskáztak: a lányok sikongatva nevettek és próbáltak elfutni a fiúk elől.
Hirtelen egy pillanatra csend lett és ekkor valami ismeretlen fémes, csikorgó, dübörgő hangra lettek figyelmesek. Mi lehet az? Rohantak előre a kert első végébe, a garázsok fölötti részhez, ahonnan a lejtős utat jól be lehetett látni. A fém korlátba kapaszkodtak, hogy kihajolva jobban megnézhessék ezeket a rendületlenül, hosszú sorban jövő fém monstrumokat. Az orosz tankok csak jöttek és jöttek, megállás nélkül. Egyszerre valamelyik gyerek elkezdte kiabálni:
– Ruszki igytyi domoj! Ruszkik menjetek haza!
Mindenki kiabált és öklét rázva ugrált a kerítés mögött. Ki kezdte el? Nem tudni. A többség talán nem is tudta mit jelentenek ezek a szavak, csak felkapták és ordítva, ugrálva ismételték.
Ekkor rohanva feltűnt Szilágyi bácsi, a házmester, aki kétségbeesve húzta, kit hol ért ott rángatta, lökdöste be a gyerekeket a házba, közben állandóan kiabálva:
– Fussatok! Tűnés az óvóhelyre! Be a házba!
Ő ugyanis észrevette már, hogy egyik-másik tank a tornyát a gyerekek felé fordítja.
Bár volt, aki morgolódott, hogy elrontja a játékukat, de rémülete azonnal átragadt a legtöbb gyerekre. Mindenki hallott róla, hogy csak most nyáron, 11 évvel a világháború vége után tért haza a szibériai fogságból. Ha valaki, ő igazán tudta, hogy a világ legerősebb hadserege van itt az országban – amit gyermeki öklök rázásával nem lehet elűzni. Ezek pedig itt, az ő utcájukon akarnak feljutni a Szabadság-hegyi rádióadóhoz…

Talán éppen az utolsó gyerek esett be a mosókonyha-óvóhelyre, amikor egy nagy detonáció rázta meg az épületet. Mindenki, még a méltatlankodók is megdermedtek. A bénult csendben csak a tankok fémes csikorgását lehetett tisztán hallani. Órák múlva az egyetlen otthon tartózkodó férfi, a katonaviselt házmester merészkedett ki megnézni, mi is történt. A fássufni! A fássufni, ahol még az előbb bújócskáztak, az lett ripityára lőve. Jobbára füstölgött még, néha a szél apró lángnyelveket kapott fel. A novemberi szürkületben eleredő csöndes eső siratta az elveszett szabadságot.

2. A zene

Az élet olyan, mint egy szőnyeg vagy egy szőttes, mindkettőben vannak a mintát meghatározó szálak, színek. Nekem az életemen áthúzódó, meghatározó szín a zene. Mivel éppen akkor tört anyám élete ketté és kerültünk a már jelzett színvonalról a legnagyobb nyomorba, a nincstelenségbe – nem tanulhattam hangszereket, így maradt az éneklés. Olyan szerencsém volt, hogy a Vendel utcai, volt Ranolder Gimnáziumba járhattam, ahol Andor Ilona volt az énektanár, ő Bartók Béla, de inkább Kodály Zoltán tanítványa volt. Ő elsőként hozott létre egy gyerekkórust, amivel rendszeresen jártunk a Rádióba énekelni, a Zeneakadémián minden művet, amiben gyerekkórus szerepel, mi mutattunk be. Így nemcsak a Zeneakadémián való szereplés volt nagy élmény – és adott rutint a közszerepléshez -, de élmény volt a találkozás Réti Jóska bácsival is, akivel “együtt énekelhettem” pl. Carl Orff Carmina Buranajában és a Holdban is.

Kinőve Andor Ilona kórusát középiskolásként különböző egyházi kis vegyeskórusokban énekeltem: gregoriánokat, spirituálékat, ami akkor még nem volt annyira közismert. Később lehetőségem volt a pesti Ferences Kórusban megismerkedni Bach passióival, a Magnificattal, a Karácsonyi óratóriummal, Beethoven Missa Solemnisével, Liszt Christus oratóriumával, Esterházy Harmonia Caelestisével, stb… Természetes volt számomra, hogy pár évvel később más élethelyzetben a Lutheránia 110 éves kórusához csatlakozva újra énekelhettem a János passiót, a minden vasárnapi kantátákat, részt vehettem a Bach-héten, ami az idén éppen most zajlik a Deák téren.
A zenét, a kórusban vagy zenekarban játszást nagyon fontosnak tartom, és sajnálom, hogy Kodály országában a kórus kultúrát igy elsorvasztották.

Miért is fontos az éneklés, a zene?
Egy együttesben zenélni önkéntelenül megköveteli, hogy a másikra, akár a mellettem álló, velem azonos szólamban éneklő vagy játszó társamra figyeljek, vagy az összhatás, a harmónia miatt a többi szólamra, zenészre is figyeljek, vagy a vezetőre, a karnagyra, a karmesterre.
Ez fegyelemre, alázatra nevel, és a vezető elismerésére. Arról nem is szólva, hogy a zene a lélek tápláléka. Zenével minden érzelmet ki lehet fejezni és minden lelkiállapotban segít.
Németh Lászlót idézem: “Aki Bachhal és Beethovennel beszélget, a földön már nem lesz baráttalan (barát nélküli) Forgassa ki mindenből az élet: amíg zene van, birodalma van.”

Úgy gondolom a zene önmagában is ajándék, de a közönség szeretete, a siker, az elismerés egy szinte euforikus örömöt adhat. Még ebbe is belekóstolhattam kicsit a kórusszereplésekkel. Elmondhatom, hogy nem lehettem olyan élethelyzetben, hogy ez ne adott volna erőt, hiszen a zene, az emberi hang gyógyító erőt hordoz.
A zene felemeli a lelket. Ez adott ihletet

A SZABADSÁG MUZSIKÁJA cimű írásom megértéséhez hallgassuk meg a Lutheránia előadásában Bach János passiójának nyitókórusát.
YouTube: J.S.Bach: János passió, Lutheránia énekkar 2017.
(0.31′-től kb. 6,21′-ig)

A SZABADSÁG MUZSIKÁJA

Van az úgy néha, hogy a külvilág fontos eseményei összecsengenek a belső világunkban végbemenő nagy élményekkel. Laurával 1971 nagyszombatján történt meg ez, ami életének későbbi folyására annyira meghatározó lett.

Januárban, amikor már feladta, hogy valaha is találkozik a régen várt és keresett férfival, akivel szívesen megosztaná a jövő életét, akkor váratlanul megtörtént a csoda. Egy zeneszerető társaságban összefutott a nagy Ő-vel. Az estre érkezése után a meghívottakat szemügyre véve feltűnt neki a szemüveges, értelmes arcú, magas férfi és láttára végig futott rajta, hátha…
Laura az est végén belepirult, amikor a megnézett férfi, János hozzá lépett és kedvesen meghívta egy kávéra. Olyan elmélyülten beszélgettek, mintha mindig ismerték volna egymást. A hétvégi kávézgatásokat koncertek, kiállítások látogatása követte.
János végre nagyszombaton elvitte Laurát ebédelni és a hangulatos hűvösvölgyi kisvendéglő után felmentek hozzá, hogy bemutassa az édesanyjának, akivel együtt lakott.
Mindketten meg voltak illetődve, de János édesanyja láthatóan örvendett és titokban egyetértett fia választásával és hamar visszavonult, magukra hagyva a fiatalokat, akik először lehettek ilyen meghitten együtt.
Laura az élménytől elvarázsolva, a föld felett lebegve hamarosan távozott, a belvárosban a koncert előtti kóruspróbára sietett. A János passiót készültek előadni. Az akkori kultúrpolitika csak a pesti Ferenceseknek és a Deák téri evangélikus templomban engedélyezte J. S. Bach nagy egyházi műveinek előadását. Az idei siker és a feltűnően nagy érdeklődés miatt a Szent Anna templom vezetőségének egyetértésével egy újabb előadást, “ismétlést” szerveztek nagyszombatra. A sehol nem hirdetett, vagy plakátokon nem olvasható János passió híre futótűzként terjedt és a hívők, valamint a Bach zenéjét szeretők egész Budapestről nagy tömegben gyülekeztek a híresen jó akusztikájú helyre. Már egy órával a tervezett kezdés előtt megtelt a Szent Anna.

Mindenki izgatottan készült a Passióra, a zsúfolt templomban a levegő szinte vibrált a feszültségtől, amikor pontosan 6 órakor a szerzetes karnagy intésére felcsendültek a nyitókórus hangjai. A középső tétel közben hirtelen minden lámpa, csillár, fényforrás kialudt. Csak az öreg kántor orgonáján égett a szokásos gyertya. Ennek sejtelmes fényében legalább a mellette álló karnagy kézmozdulatait lehetett halványan látni.
Egy pillanatra mindenkin végigfutott a hideg, de a szerzetes változatlanul, megállás nélkül folytatta a vezénylést és a kórus engedelmesen és nagy fegyelemmel énekelte végig a tételt és a kezdő dallamok visszatérésével, ismétlésével befejezte a nyitókórust.
Miután az utolsó akkord is elhangzott, olyan csönd lett a templomban, hogy a gyertya sercegését is meg lehetett hallani. Majd a sötétségben – egy templomban teljesen szokatlanul – a hallgatóság egy emberként állt fel és hosszú percekig tartó vastapssal ismerte el a kórus teljesítményét. Mindenki tudta, hogy a fény nem véletlenül, műszaki hiba miatt aludt ki. Ez szabotázs volt.
A templomi környeíetben szokatlan váratlanul felcsattanó, szűnni nem akaró vastaps a soronkívüli Bach passió előadása miatti eljárás elleni tiltakozás volt. Félelmetes és egyben felemelő volt a tömeg spontán reakciója. Végül jó tíz percnyi sötétség és vastaps után felgyulladtak a lámpák, csillárok. Szinte érezni lehetett a hallgatóság megkönnyebbülését. A karnagy intett és újra, elölről kezdve “folytatódott” a koncert, mintha mi sem történt volna.
A kórus, a zenekar és a gyülekezet Jézus halálát énekelte, hallgatta a bach-i zenében, de ez alkalommal mindenki megérezhette a feltámadás lehetőségét.

Laura a nap eseményeinek felemelő élményeivel karolt a hallgatósággal kisodródó Jánosba, hogy a közös élmény után együtt menjenek haza.

3. Az írásról

Nem említettem, de talán az elején mondottakból sejthető, hogy anyám sokat mesélt az Erdélyben töltött gyerekkoráról, és a trianoni tragédiáról. Mindent megmutatott a térképen is. Hamarabb ismertem a térképet, mint a betűket. Természetesen volt egy nagy könyvtárunk, benne a teljes Tolnai Világlexikon, amit szinte rongyosra forgattunk. Az is természetes volt, hogy minden jeles ünnepre, Karácsony, Húsvét, születés- és/vagy névnapra mindig könyveket, értékes albumokat kaptunk. A nagyobbik húgommal faltuk a könyveket, lámpaoltás után a paplan alatt zseblámpával napok alatt olvastunk ki egy-egy kötetet. Nagy kollekciónk volt az iskolai jutalomkönyvekből is…

Mik voltak ezek az olvasmányok?.
Kezdődött Zelk Zoltán Az eltűnt egér rejtélyével, az Öreg néne őzikéjével, majd a Kököjszi és Bobojszával, amit Dienes Vali nénitől (Granny-től) kaptunk és a háború előtti első kiadás volt. A fia, “G” bácsi (DZSI) és apám kollégák és barátok voltak. Az ő két fiával nőttünk fel, a szomszédban az Orgona utcában laktak. Nagy angol barátok voltak, tőle kaptunk egy-két színes, szép kiállítású angol gyerekkönyvet, pl. az Ali baba és a 40 rablót, Aladdin és a csodalámpást.
Később sok novellát olvastam Gárdonyitól, Mikszáth, Móra, Móricz Zsigmondtól. A mai napig nem tudom magam rászánni, hogy újra egy Tömörkényt elolvassak, mert rögtön szívdobogást kapok, mert olyan feszültség van bennük. És jól fejlett igazságérzetem berzenkedik, hogy mi történik majd főhőssel.
Természetesen a halina kötésű, Erdélyi Szépmíves Céh kötetei, a Nyírők mind megvoltak anyám könyvtárában és hamar megtanultuk a székely humort és azt az iszonyú szegénységet, amiről Nyírő ir.
A világirodalom nagy műveit is végig olvastam: Thomas Mann, Klaus Mann, Romain Roland, Hemingway, Steinbeck, Dreisler, Maupassant, Zola, Balzac és Poe mellett egy időben Stephan Zweigeket olvastam németül, ahogy Erich Kaestnert és Dürrenmattot is eredetiben olvastam – utánozva a jóval későbben megismert erdélyi nagymamámat, aki 80 éves koráig vezette a Fürdőtelepi patikát Szovátán. Az ő élete is “kész regény”, amit meg is írtam egy kisregényben, és az ARCKÉP CSEREPEKBEN c. írásommal, amiben emléket állítok neki. első díjat nyertem az Életmese pályázaton.
Így el is érkeztünk a történelemhez, kedvenc témámhoz. Már általános iskolás koromban felfedeztem magamnak a történelmet és tudatosan kerestem az összefüggéseket, kiváltó okokat a sorsfordító történelmi események között és mögött. Ezzel párhuzamosan rengeteg önéletrajzot, híres emberek, vezetők visszaemlékezéseit olvastam, vagy életrajzokat, mert nagyon érdekelt az ember, aki cselekvője vagy az, aki az események mögött állva irányította azokat, vagy azokat a szép zenéket, festményeket elkészítette.

Mostanában az foglalkoztat, hogy hogyan torzulhat el egy-egy tehetséges ember, művész személyisége. Nem kell túl messzire mennem, mert mint említettem két húgommal ugyanazon körülmények között nőttünk föl, mégis mindkettő – pedig anyagilag sokkal szerencsésebb viszonyok között éltek és élnek, mégis teli vannak gyűlölettel a szüleink iránt és mivel én mindig anyám támasza, tanácsadója voltam, így irányomban is.
A keresztyén hit, Jézus tanításai, példája nekem mindig, minden helyzetben segített. A megbocsájtás adományáért azonban meg kell dolgozni, meg kell tanulni, mert életmentő lehet. Tudniillik a gyűlölet, irigység megmérgezi azt, aki vele él és nem tud felülemelkedni és megbocsájtani.

Nekem nagy belső békém van, mert ki tudtam és el tudtam mondani még Anyámnak a halála előtt, hogy nem haragszom rá, megbocsájtottam, mindent amit ellenem tett. Persze nem értette. De ilyenkor nem is ez a fontos, hanem, hogy bennem ne legyen harag, vád, nehéz teher.
Anyámtól nemcsak a háztartást, rendezvény-szervezést tanultam meg, hanem a túlélés művészetét is. A soha ne add fel! mentalitást és a székely talpraesettséget, találékonyságot, ötletességet. Az életem sokszor összetört vagy kényszerített az újrakezdésre. Ha amolyan “sima” életem lett volna, érzelmekkel és anyagiakkal kipárnázva, akkor nem tudtam volna olyan élethelyzetekből is talpra állni, amibe más belehalt volna.

Erről álljon itt egy példa a HOL IS VAN A MUNKA-HELYEM című írásom, ezen keresztül szeretném bemutatni mit is tanultam és hogyan alkalmaztam azt.

HOL IS VAN A – MUNKA – HELYEM?

A férjem vénlány nővére, mint egy anyóspótlék, teljesen rátelepedett az életünkre, már-már majdnem tönkre tette a házasságunkat, amikor egy váratlan esemény szokatlan módon avatkozott bele a viszonyunkba. Egy reggel a munkahelyemre érve, szóltak, hogy az igazgatóhelyettes hívat. Belépve az irodájába nem sokat tétovázott és közölte: vagy azonnal beadom a felmondásomat és önként távozom, vagy fegyelmi elé állít. Mindenképpen a jövőben jó lesz, ha óvatosan közlekedem, vigyázok a fiamra és a házunkra – ki tudja mi történhet…
Az évek alatt megismertem milyen rámenős, kegyetlen főnök és a kollégáktól is tudtam a piszkos dolgairól. Próbáltam is tenni ellene mint a munkástanács dolgozók által megválasztott vezetője, de hiába volt a rendszerváltás, vidéken a volt nomenklatúra erősen tartotta a pozícióit. Minden harcom a tisztességes munkáért hiábavaló volt. Íme itt az eredmény: mehetek és még reszkethetek is a családom épségéért.
Teljesen fejbeverten mentem vissza az irodámba, nem is emlékszem hogyan vettem búcsút a megdöbbent kollégáimtól. Hazafelé vezetés közben lázasan járt az agyam: mihez kezdjek fővárosi értelmiségi nő létemre egy poros vidéki kisvárosban egy rokkant férjjel és egy 3 éves kisgyerekkel? Hogyan, miből fogunk megélni? – kiáltottam fel az Istenhez. Nemsokára jött a válasz: Kaptál képességeket – használd!
Mire hazaértem, kész is volt a tervem: gazdálkodni fogunk! Lelkesedésem „megfertőzte” a fiúkat és elfogadták az ötletet. Férjem rokkantnyugdíjából éppen telik a kötelező befizetésekre, én kenyeret fogok sütni és a kertben a gyümölcsfák közé veteményes kertet fogunk telepíteni.
Így is lett. Hármasban mentünk el a malomba, ahol egy nagy zsák kenyérlisztet, a piacon vetőburgonyát, eper és virágpalántákat, a Vetőmagboltban zöldségmagokat vettünk az utolsó fizetésemből. A következő napok lázas munkában teltek. Mialatt kisfiammal lelkesen ástunk, ültettünk, öntöztünk, jelöltük ki a növények helyét, addig férjem fúrt-faragott a műhelyben. Minden ágyás csinos kis táblát kapott, rajta festve és írva a növények neve. Keze alól egy kis műremek is kikerült: a kicsi talicskával Gergő is tudott segíteni a kerti munkákban. Együtt lestük a kibújó levélkéket, a szárba szökkenő növényeket, locsoltunk, gazoltunk. Közben nagyokat nevettünk, hogy ha a Jóisten kikönyököl egy felhőn, akkor csak egy nagy popót lát, két gumikesztyűs kezet és egy nagy szalmakalapot, ahogyan én a kissámlin csücsülve szorgoskodom az ágyások között.
A legnehezebb azonban a kenyérsütés volt. Gyakorlatban ki kellett tapasztalnom, hogyan lehet a legeredményesebben felfuttatni az élesztőt, később a kovászt és megfelelő hőmérsékleten megkeleszteni a bedagasztott tésztát. Sikerült! Rendszeresen hetente kétszer két vekni kenyeret sütöttem. Az első még meleg veknit büszkén vittük el este a fiatal felnőttek bibliaórájára, ahol a lelkész megáldotta és szétosztotta. Felemelő, emlékezetes élmény volt.
A következő héten megpakoltam a füleskosarat és kisfiammal lesétáltunk a városvégében lakó barátnőmhöz, aki miután a városi házukban inflagranti kapta a férjét a titkárnőjével, azonnal kiköltözött a nyaralójukba. Évek óta egyedül élt itt rokkantnyugdíjából, ami mellett nyulakat tenyésztett a kertben és a hatalmas diófa termését árulta. Ez sem volt egy fényes életszínvonal… Amikor meglátta a teli kosarat, sírva fakadt és arcát a konyharuhába tekert kenyérbe temette. Ezután sétáink rendszeresek lettek a nagy kertben, ahol amíg Kata, barátnőm kisunokája és Gergő vidáman játszogatott a barátságos németjuhásszal, addig mi eladásra törtük a diót vagy vágtuk a zöldet a nyulaknak. A füleskosárban a frissen sült kenyér mellett mindig volt éppen akkor termett zöldség, gyümölcs, később a nyáron eltett lekvár, befőtt.
A sovány, homokos föld meghálálta a gondoskodást: annyi uborka, zöldborsó, lóbab termett, hogy el tudtam adni a fölösleget. A gyümölcsfák kora tavasztól a nyár végéig bőven termettek, alig győztem befőzni őket. Volt aki a meggyeimért sárga vagy őszibarackot adott, a szilvákért körtét, birsalmát kaptam. A kanadai mogyorófa és a diók annyit termettek, hogy a szomszédok, volt kollégáim sorba álltak, hogy nekik is jusson.
Sógornőm először kárörvendően figyelte, hogyan állom meg a helyem a nehéz, nekem szokatlan körülmények között. Amikor látta, milyen jól boldogulok, sőt boldog vagyok, és hogy az öccse is elfelejtve rokkantságát milyen örömmel teszi hasznossá magát és hogy a mi kis hármasunk immár megbonthatatlan, lassan megbékélt és nem akart állandóan kioktatni és az öccsét ellenem fordítani.
Lassan egy év is eltelt mióta munkahely-nélküli lettem, de a kenyérlisztes zsákom csak nem akart kiürülni, még elég sokáig futotta a heti két veknire.

4. Terveim, a jövő feladatai, témái

Bár anyám a válása után remek mintája lehetett volna a “gyerekeit egyedül nevelő anya”, a “mártír anya” szerepének, de ez is csak hasznomra van, mert jövő terveim egyike a “Mérgező szülők”-ről írni egy regényt, aminek vázlata, “plotja” már megvan. Két teljesen különböző társadalmi körből származó anya, hogyan mérgezik meg a gyerekeik életét és egy súlyos élethelyzetre hogyan adnak különböző választ. Ezt szeretném három nő egybefonódó sorsán keresztül bemutatni.
Befejezésként elmondhatom – akár hitvallásként is -, hogy mindennek van jó oldala és mindenből lehet tanulni. Mert akik Istent szeretik, minden javukra van.

Ez Soós Katalin “életmeséje”.

Az Irodalmi Rádió szerkesztősége 2018-ban elkészítette az első válogatást Soós Katalin írásaiból Félpohár aszú gyertyafényben címmel Netkötet Programjának keretén belül. A kötetben további rövidprózai alkotások olvashatók ide kattintva: Félpohár aszú gyertyafényben

Zsoldos Árpád és Adrienn vagyunk, férj és feleség.Miskolci házaspárként vezetjük és szerkesztjük az Irodalmi Rádiót. Életünk és hivatásunk,…