Én is

Én is kaptam
ágyút, sebet
ötvenhatban.

Én is éltem
ötven-hatos
dicsvér évben.

Tarta bitó
engem is, itt.
De hát így jó.

Űztem Gerőt,
Haza-tudtom
adja erőt.

Ölém Kádárt,
tankra, trónra
ahogy ráállt.

Szóltam: “Szabad!”
Hallám közben
a te szavad,

te is ugye
kiáltottad
ezt épp. Ugye?

Én is láttam
szovjet harcost.
Agyon… lőttem.

Igen, halott.
Álljak most is…
Álljak most itt…
mennynek előtt?

És a hóhér
engem is várt.
“Drága Honér’!”

Én is élek.
Sírt nem ások
a Nagy Imréknek.

Inkább:
létbe hozom
vissza őket.
Nem ez dolgunk?

Vagy tán lőjek,
kötél szilárd,
de eltörlek.

Vagy van kötél,
de ők hazám,
s így is mind él.

Én is élek
időn is túl.
Magyar lélek.

(És a szovjet?
Kérdjük tőle:
most már jobb lett?)