Régóta tudom, hogy nem én írom a verset.

Valaki tollba mondja nekem, én meg

leírom, aztán megdicsérnek,

és megkérdezik, hogyan jutott

eszembe ez a szép hasonlat.

Csak úgy jött, mondom, nem is

kellett rajta gondolkodnom.

Jött, mint ködben a vonat,

sötétben a fény, Jött, mint a

hajnali zivatar villámaival

és szélsöprűivel. Én meg csak leírtam.

mint a kopogó jégeső

a palatetőn, vagy mint a halak tátogása,

hangtalanul. Most itt van a papíromon,

ami nem is papír, csak egy képernyő,

és nem is toll, csak billentyűzet.

Lehet, hogy én sem vagyok,

csak valaki, aki súg, de nem látható,

mint a hajnali derengésben az őz futása.

Majd azt mondja egy vájt fülű:

Miféle iromány ez? Se nem vers,

se nem próza,

nincs benne izgalom, feszültség,

gyomláld ki gyorsan a közhelyeket,

és nem marad a lapodon semmi.

Én meg azt mondom:

valaki, aki a lelkemet irányítja,

súgott nekem valamit,

kötelességem volt leírni, mert

nem jön hiába a ködből a vonat,

a jégeső sem kopog céltalanul,

és nem múlhat el a hajnali őz futása.

Le kell írni, mert aki súgja, aki nincs,

mégis itt van, valahol bennem

és körülöttem, és mondani akar

valamit a világnak. Valami fontosat,

aminek én csak eszköze vagyok.

Boldog semmi kis eszköze.

Szűcs-Gáspár Borbála az Irodalmi Rádió szerzője. Az irodalom egész életemnek fontos és nélkülözhetetlen része volt, hiszen tanárként évtizedeken…