Fáradtan nézett ma is le
a szikár, kiaszott Földre.
Szemeit mélán legeltette,
s bámult a hideg rögökre.

Emberek odalent vadul éltek,
kábán, bambán haldokoltak.
Életükből hiányzott az öröm,
kevesen voltak, kik mást nem okoltak.

Naponta harc és fájdalmas küzdelem…
A Nap látott minden rútságot.
Érezte: szíve megtelt közönnyel,
s elege lett ebből a világból.

Kérte Istent, hagyja meg neki
a mennyet, s az égi honokat.
Nyomort látott iszonyú sokat,
s már nem álmodott álmokat.

Az Úr szelíden fogadta a Napot,
kérését nem hagyta szó nélkül,
csendes mosollyal vigasztalta,
s az égitest végülis megbékült.

Nem hagyhatod őket magukra!
Kell a fényed, az ölelésed.
Nélküled a világ megfagyna,
oszlasd naponta a szürkeséget!

Sugaraid szikrázva égjenek,
ragyogjanak áldott, szent fénnyel,
ne hagyd az embert, a keserűt
alig járt ösvényen a sötéttel!

A Nap azóta pirkadatkor
könnyeit hullajtja a Földre,
szomorúan néz a világra,
s a világon minden üldözöttre.

Hajnalban gyémántként peregnek
harmatcseppek a Nap szeméből,
hajnalban zokogva sír, mint én,
s nem lát szépet a sok szeméttől.

Aztán újra imádkozik,
Istenhez fordul kedvesen,
hevíti szeretettel az embert,
és szolgál tovább becsületesen.