2016 elejétől kezdve az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 60. évfordulója alkalmából több Belgiumba emigrált magyarral ültem le beszélgetni azzal a céllal, hogy kötetekbe rendezve megjelentessem a velük készült interjúkat. Az első könyv Ötvenhatosok Belgiumban címmel meg is született Orémusz József és a Keszei testvérek élettörténetével.

Nem szerencselovagok ők, akik új lehetőségek után vágyakoztak, „csupán” forradalmárok, akik menekülni kényszerültek hazájukból, mert ott szabadon akartak élni. A könyv készítése közben döbbentem rá, hogy ők a magyar és az európai történelem két fontos időszakának is kivételes tanúi: nemcsak az ötvenhatos nemzedék legfiatalabb tagjai, hanem a második világháborúról emlékekkel bíró legfiatalabb nemzedék tagjai is. Olyan emberek tehát, akik után nincsen több kortanú…

Néhol vidám, néhol szomorú, de mindenképpen tanulságos és megindító történeteket ismerhetünk meg az ötvenes évek Magyarországáról, a forradalmi eseményekről és arról, hogy milyen volt fiatal felnőttként mindent újrakezdeni egy idegen országban azzal a tudattal, hogy talán soha nem lehet visszatérni.

Orémusz József, aki a pannonhalmi bencésektől elállamosított iskolából kihullva vált az állami oktatási rendszer korántsem megbecsült diákjává, 1956 végén menekült ki az országból, miután részt vett a Forradalom eseményeiben. Belgiumban új családra, új barátokra és új hazára lelt. „Engem mindig szerettek mindenhol” – vallja büszkén. Ma is tevékenyen részt vesz a brüsszeli magyar közösség egyik legfontosabb találkozóhelye, a Magyar Ház életében, a Házat kezelő egyesület igazgatótanácsának tagja. II. Albert belga király elektrotechnikusi munkája elismeréséül a Koronarend Arany Pálma fokozatával tüntette ki.

Keszei Imre és bátyja, István sorsa 1956-ban egy életre egybeforrt. Székesfehérváron nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szülővárosukban viszonylag békés keretek között zajlott le a magyar nemzet szabadságban eltöltött másfél hete. A Forradalom leverése után még négy hónapig várták, hogy az ország sorsa talán mégiscsak jobbra fordul, és csak akkor hagyták el a hazát, amikor már minden remény szertefoszlott. „Menekülni, az egy hivatás is” – vallja Imre, aki Belgiumban új életet kezdve diplomát szerzett, önálló vállalkozást indított és családot alapított, szülőhazáját azonban sohasem felejtette el. 1998-ban 1956-os emlékérmet kapott Magyarország köztársasági elnökétől.

Szerettem volna Keszei Imre 1984-ben elhunyt költő bátyját is – versein és levelein keresztül – megszólaltatni. Imre elbeszélésével párhuzamosan megjelenik tehát István véleménye is, mintha hozzáfűzéseket tenne öccse történeteihez. Nagyszerű írói élményként éltem meg a két fivér gondolatait és érzéseit – időt és teret áttörve – párbeszédbe fűzni.

Keszei István mindvégig megmaradt ízig-vérig magyar költőnek, ahogy ezt mások mellett Csoóri Sándor is elmondta róla. Bár felőrölte az emigráns lét és a honvágy, versein és levelein keresztül közöttünk lüktet mindaz, amit élőszóban már nem tud elmondani.

Orémusz Józsefet és Keszei Imrét Magyarország köztársasági elnöke 2017-ben Magyar Arany Érdemkereszttel tüntette ki.

Részletek a könyvből:

Orémusz József:

Kaptunk a táborban mindenféle szert, fogkefétől kezdve ezt-azt. A hangszóró egész nap szólt: aki Kanadába akar menni, jelentkezzen az A vagy B Irodában meg hasonlók. Akkor kérdezem a mosonmagyaróvári fiúktól, hogy ők mit csinálnak, mert hát én is oda megyek, ahova ők, de ők se tudták. Aztán valaki azt javasolta, hogy menjünk Belgiumba: 58-ban ott lesz a világkiállítás, biztos lesz munka. Közel vagyunk a tengerhez, ha az oroszok jönnek, nekünk még mindig lesz időnk fölülni egy hajóra és továbblépünk. Ez mindenkinek tetszett és elmentünk a belga irodára. Újra felvették az adatainkat: szülők, végzettség, mit tudsz, mit nem tudsz… Orvosi vizsgálat is volt. Rá két napra, november 18-án visszavittek minket a nagyboldogasszonyi lágerba, délután pedig vonatra szálltunk és elindultunk az új hazába, Belgiumba. Hatszázötvenen voltunk a szerelvényen. Az út két napig tartott, mert mindig csak akkor mehettünk, amikor üres volt a vágány. Egy éjszakát meg is álltunk, ki volt világítva a peron, le se szállhattunk a vonatról, rendőrök álltak végig a szerelvény két oldalán. A Vöröskereszt az ablakon keresztül adott be szendvicseket, meleg levest és italt. Mire kiértünk Spába , nekem egy jókora zacskó tele lett ennivalóval, mert hát minden megálláskor hozták és kíváncsiak voltunk, meg az ember nem akarta nem elfogadni.

November 19-én este érkeztünk Spába, és ott szinte elölről kezdődött minden: magyar tolmácsok – akik még 45-ben jöttek ki – segítségével újabb adatfelvétel. Nem hoztunk magunkkal semmiféle diplomát és sokan hazudtak arról, hogy milyen végzettségük van. Volt, akinek bejött, volt, akinek nem. Minden ujjunkról ujjlenyomatot vettek és több szögből lefényképeztek. Kaptunk egy ideiglenes igazolványt és így már kimehettünk a városba sétálni. Hideg volt ugye, és egyszer csak fut egy idősebb néni utánam, megállít és rám dob egy télikabátot. Ez volt az első télikabátom Belgiumban, mert csak egy nyári világosszürke öltönnyel indultam útnak, amire ráhúztam egy tréningfelsőt.

Keszei Imre:

Az 1958-as brüsszeli világkiállítás koncerttermében egyik este magyar hangversenyt adtak a Brüsszeli Magyar Nagykövetség szervezésében. Mi, leuveni diákok négy nyelven – angolul, németül, flamandul és franciául – röpcédulákat nyomtattunk, jegyet váltottunk a balkonra, fölmentünk és mint a „dzsihadisták”, előadás közben ledobtuk a röpcédulákat. Az üzenet nagyjából az volt, hogy ne álltassák magukat ezzel a finom muzsikával, amit most adnak, mert e mögött szörnyű kegyetlenségek történnek az országban.

A belga rendőrök természetesen elkaptak bennünket, ami, persze, kutya kötelességük volt, hiszen a rendezvény rendjét fent kellett tartaniuk, attól függetlenül, hogy te kommunista voltál vagy antikommunista. Összeszedtek bennünket, úgy csináltak, mintha letartóztattak volna, aztán elengedtek. Abban sem vagyok biztos, hogy kivezettek bennünket a kiállítás területéről, valószínűleg csak száz méterrel odébb vezettek és elengedtek.

A világkiállítással kapcsolatban van egy kis anekdotám. Többször kijártunk a magyar pavilonba, nemcsak mint ellenség, hiszen azért mégis magyar hangulat volt, cigányzene stb. Egy alkalommal barátaimmal söröztünk az óriási teraszon, voltunk ott vagy kétszázan. Egyszer csak óriási ordítozás: volt ott egy magyar, aki miután jót evett és ivott, nem akart fizetni. Azt mondta, hogy a kommunisták adósai… Verekedés lett belőle: asztalok dőltek, székek repültek, majd jöttek a rendőrök.

A könyvről bővebb felvilágosítást kérni illetve megrendelni a szerzőtől lehet a nyuldonka@freemail.hu címen.

Nyul-Donka Balázs az Irodalmi Rádió szerzője. 1975-ben születtem Budapesten. Különös érzékenységet kaptam a Jóistentől a művészetek iránt. Szeretek…