• Belül

 

1. Az az ember megmozdult: lábait nyújtotta előre, kezét oldalra. Ásított, felnézett, felült, felállt. Hajnalodott. Pirkadt. Vele együtt mozdult, ült, állt amellette alvó, a vele szemben alvó. Az alatta alvó, a felette alvó és a közötte alvó. A teljes fegyház. Reggel volt. Ajtónyitódás, létszámellenőrzés, reggeli. Munka. Annak az embernek is. És munka közben-pakol, pakolászik a könyvtárban, a fegyház könyvtárában-talált egy fura könyvet. Egy háborús hős emlékiratai. Nrm kölcsönözhette ki, ruhája alá rejtve ellopta. Nem derült ki. Soha. Olvasott benne-csatákról, vérzésről, halálról, esetleg feltámadásról,ckitüntetésről, hadbíróságról. Megdöbbentette a pusztítás, a pusztulás, helytállás és hősiesség, a hódítás is. Olvasott, rendületlen.

2. Egyik nap, maga sem tudja, hogyan, miképp, miért, félig-meddig öntudatlanul, spontán, felrajzolta a falra, hogy: X. Y. hősi halott, sosem feledünk. (Letörölték, de valahogy mégiscsak ott van, ott maradt.)
Íme. Csodálkozva bámult. Ő most emléket állított? Hitetlenkedett.
Készített még sok ilyet. Falra. Papírra, levegőre, bármire, mindenre. Aztán: ódát írt nekik. Belefogott egy eposzba. Nem volt tehetséges, de valamit mégis tett. Megmintázta emlékszobrukat, azazhogy a szobrot leírta-lerajzolta, hisz a fegyházban nem lehetséges szobászkodni. Azonban egy jótündér elkészítette.

Azon kívül a háborús bűnösök perét, a fő-fő gonoszok kivégzését eljátszotta, legalább eljátszotta. Éjszaka, amikor senki nem látta. Rázárva a zárka ajtaja, annál jobb. Ha jönnek azőrök, idejében meghallani, ahogy fordul a kulcs a zárban.
3. Aztán talált egy légytetemet a fegyház ablakában, ahonnan talán épp sóvárognia kellett volna a napfény után.
Nem ő gyilkolta meg a legyet,hiszen miért tette volna. Megnézte. Egyik lába hiányzott, többi is csonka, szárnyai elszakadva. Feje és arca megvolt és mintha szomorúan épp őrá emelte volna tekibtetét. Ő elhantolta a legyet, elis nevezte Alfonznak. Megcselekedte ugyanezt a levágott birkákkal, szárnyasokkkal, disznókkal: adott nekik valami közös nevet.
4. Álmot látott: sivatagban járt. Trappolt a homokban, érezte a perzselő napot. Szikkadt-izzadt.
Felébredvén eltöprengett:, haez valóság lett volna, szomjan halt volna ott, a sivatagban. De itt, a fegyház falai közt nincs forróság, viszont van mit inni.
Később járt, nem álomban, hanem fiktíve, képzeletben az óceánvan-behajózta és beúszta, a hegységben-fel- és lemászta. Világlátott emberként hal(t) meg.
(…)
(…)

 

(Ez egy ún. “miron”=mini roman, egy olyan novella, elbeszélés, ami egy hosszabb mű, egy teljes regény cselekményét magába sűríti)