MAGVAS GONDOLATOK – A VERÉB

 

A minap ajtóm előtt megállt egy veréb,

s azt csiripelte: az ugrálásból elég!

 

Utamat leróni lépegetve fogom,

hisz ugrálni eddig sem volt semmi okom.

 

A lépésekből lassan masírozás lett,

s az ártatlan csiripelésből merész tett.

 

Míg aszfalton dübörgött a körömcsizma,

menekülésre feszült a szarka izma.

 

Százezer verébcsőr harsogta himnuszát,

s cserélte mundérra a szürke tollruhát.

 

Vészjósló felhő borítja be az eget,

ki eddig magon élt, most véres húst ehet.

 

Hol átrepül a felbőszült verébsereg,

sas, keselyű, varjú kegyelemért rebeg.

 

Letarol mindent, mint egy tollas sáskahad,

se földön, se égen kő kövön nem marad;

 

Szétdúlja a pihével bélelt fészkeket,

hol kaját a kakukk pimaszul kéreget.

 

De lám, a seregből egy madár kitűnik,

és a többiek – mint mindig – bárgyún tűrik,

 

hogy a szárnycsapásnak egy új ritmust adjon,

és halált csicseregjen a szaruajkon.

 

A ruhája díszes, mint szarkának tolla,

a buta veréb nem hiszi, hogy csak lopta;

 

isteníti, mintha egy királysas lenne,

saját vágyának győzelmét látja benne.

 

Remélték, hogy együtt rakhatnak egy fészket,

hol a sok veréb majd békességben élhet;

 

de mikor csavart egyet a „Lépésjogon”

– A pórnépnek lépni joga nincs, ugorjon! –

 

rájöttek, hogy eddig hazug volt a szava,

uralmát ezért a sors rövidre szabta.

 

Egyet azóta megértett minden veréb:

Ha csak ugrani vagy képes, akkor ne lépj,

 

és csak az kaphat egy korlátlan hatalmat,

kinek uralkodását te is akartad.

Prof. Dr. Bárdosi Attila az Irodalmi Rádió szerzője. Statisztikailag nézve, elég későn kezdtem el költészettel aktívan foglalkozni. De…