„Az ember nem szerelmes, hanem ő maga a szerelem. És ha valaki a szerelem, akkor más valaki szerelmes – ez viszont az eredmény, nem pedig a forrás. A forrás az, hogy az ember a szerelem.” (Osho)

Vannak, akik szerint a szerelem elvakít és rózsaszín felhők közé csomagolja a realitást, ahonnan majdhogynem lehetetlen észrevenni. És egyre többen vannak, akik szerint akkor látunk egy embert a maga teljességében, amikor szerelmesek vagyunk belé.
Láttad már fényleni a szerelmedet?
Akkor tudod, miről beszélek.
Nem kell hozzá aura látónak lenni, hogy ezt átéld. Ha minden ember, s körülöttünk minden egy energia; akkor a szerelem nevezetű misztérium egy igazabb dimenzióhoz vezető kapocs.
Ebben az esetben pedig, ezen a földi síkon, közöttünk, az a rendeltetése ennek az emóciónak, ami ilyen mértékű módosult tudatállapotot eredményez, hogy általa elszabaduljunk az egónktól és személyes életutunktól.

Az ember maga a szerelem
A rosszul szeretés az, amikor nem hogy az egónktól nem szabadulunk el, azzal, mintha még inkább azonosulnánk; birtokolni kezdjük a másikat és görcsösen kapaszkodunk belé. Jól pedig akkor engedjük magunkat és a társunkat fényleni, ha a kettőnk által teremtett fényt szabadon engedjük és elárasztjuk annak pompájával a körülöttünk lévőket is. Amikor kiengedjük a palackból a szellemet, és nem szabunk neki korlátokat.
Ilyenkor az általunk teremtett fény hatalmánál fogva, az egész általunk ismert földet befényesítjük hirtelen.
De hány arca tud lenni ennek a fénynek, azaz milyen minőségű szerelmek léteznek?
Amikor a kisdiák példaképként tekint a tanárjára és mindent megtenne azért, hogy őt lenyűgözze, az nem az?
Amikor egy olyan emberrel találkozol, akitől az adott élethelyzetben nagyon sokat tanulsz, és mélységesen tiszteled, az nem a szerelem nevezetű érzésre vezethető vissza?
Több legjobb barátommal való első találkozáskor, egy egészen hosszú ideig, úgy szárnyaltunk, mint a szerelmesek…
A szerelem a legelemibb érzés, az kétségtelen. De szerintem a barátunk és a mesterünk is egy kis szerelem, ami, mivel emberek vagyunk, hozhat ki belőlünk birtoklási vágyat.
A gyermekeknél és az időseknél különösen megmutatkozik ez. Ők igazán tudnak féltékenykedni, ha a pajtás mással is beszélget. Még a tanár elismeréséért is megveszekedetten tudnak küzdeni.
Érdekes nem? A legtöbben a baráti-tanári féltékenykedést kinőjük és csak jóval később jelentkezik újra, amikor megöregszünk, de gyermekkorban még nincs, időskorban általában már nincs jelen az aktív, életerős szerelem. Az ego ilyen szintű megmutatkozásáért és a birtoklási vágyért tehát, lehet, hogy nem is a szerelem okolható. Lehet, hogy a szerelemben hangosabb az ego, de még az is lehet, hogy azért, mert mi magunk, így az egónk is, sokkal aktívabb a szerelemre érett korban.

Az ember maga a szerelem
A jó szerelem magába foglalja a barátságot, a példaképet és a mestert is. Ezek részei és komponensei. Külön-külön, valami még minduntalan hiányzik a teljességhez.
Fénylesz ugyan egy nagyszerű barátságban vagy egy mestertől is. De vakítóan fényleni akkor kezdesz, ha a szerelem elixírjét lélegzed ki-be.
Vakítóan, mert a szemmel mindaddig látható láthatatlan, a láthatatlan pedig láthatóvá változik.
Egy szóval a szerelem definícióját Caramel már elintézte:
Lélekdonor.
Sosem tudnám szebben mondani. Már-már szebb, mint az eredeti szó és még az érzésre is definíciót kínál.
Nem is azért nem tudom mással megosztani az embert, akibe szerelmes vagyok, mert az illető mást is felemelne. Ha csak erről lenne szó, odaadnám az egész világnak!
Ilyenkor nyilván attól félünk, hogy a lélekdonorunk majd kivonul az életünkből, és minket majd nem emel fel, vagy nem annyiszor, ahányszor tenné, ha nem lenne az a másik.
A szerelem abban különbözik az élet talányaitól, hogy abból, ha igazi, egy időben, egyszerre, csak egy lehet.
Egy ilyen elsöprő érzéssel még egymagában is nehéz olykor.
Még azzal a gondolattal is előbb zöld ágra vergődöm, hogy egyszerre több Isten van, mint azzal, hogy igaz szerelem esetén bárki lélekdonorként szolgáljon még valakinek.
Miért?
Mert lélekdonor ide, lélekdonor oda, legyen szó bármilyen minőségű szerelemről, a mindent elsöprő érzések nem csak szemfényvesztést okoznak, meg is tévesztenek bennünket. A szerelem és a fény ugyanis mi, magunk vagyunk. Érzelmeinknek ugyan szükségük van alanyra, valakikre, valamikre, amiben manifesztálódhatnak, de ők csak küldöttek. Sorsunk, létezésünk, valódi lényünk emlékeztetői, akik rendszerint azért bukkannak fel életünkben, hogy a földi síkon tartsanak számunkra ismétlő kurzust arról, kik is vagyunk tulajdonképpen.
Az egészben az a leginkább lenyűgöző, hogy mindenki fényforrás és emlékeztető is egyszerre. Életünket így szövi át igaz lényünk; körülöttünk és bennünk rejtőzködve.
Párkapcsolati szerelmed alanya korszakonként pedig azért nem duplikálódhat, mert az a legintenzívebb emlékeztető mind közül. Az Univerzum ősi, nyers ösztöneit felszabadító, eget-földet megrengető memoár, ami azért létezik, hogy ne legyen több kétséged a halandó életet bőven túlhaladó láthatatlan szentségéről.

Az ember maga a szerelem

Kétségtelen, hogy a szerelmet tanulni kell. Mint mindent az embernek, a leszületés pillanatától egészen az utolsó óráig. Azok a személyek pedig, akikkel utunk során találkozunk, mind ennek a tanulási folyamatnak a részei. Megtanítanak jól bánni bennünket ezzel a fénnyel. Legyen az akár baráttól, mestertől, vagy szerelemtől származó.
A tanítóink pedig akkor is képeznek bennünket, ha látszólag nem is fénylik semmi, vagy fájdalmas a szemünknek a fénnyel együtt járó horizont.
Egy kicsit mindig feljebb lépünk az emberi kapcsolatainkban, és az általunk megtanulandó leckék sorozatában is. Ha jól fejlődünk és alaposan elsajátítjuk, amit kell, hiszem, hogy ennek így kell működnie.
Egy szerelmes pár egyik tagja fényt vihet a kapcsolatba egy harmadik fénnyel való találkozáskor (barát, mester). A külső fény által, a kettes együtt, még vakítóbb lehet. Ha viszont a harmadik fény is vakít, ott valaki, legalább valamelyik mellett, látóvá fog válni. Ez polaritás. (Látó itt: a létezést két szemmel érzékelő.)
Nem gondolom, hogy ez a társadalmi konvenciók miatt van. Inkább azért, mert a szerelem misztériuma olyan törvényszerűségekkel van kapcsolatban, melyek a változást, a mozgást, az egészet működtetik. Teszik mindezt a legnagyobb lendülettel a létezésben lappangó összes funkcionáló közül.

Az ember maga a szerelem
Sok fény magocskát találunk tehát magunk körül. Nevezzük akár szerelemnek, barátságnak, sorstársnak, lélektársnak, mesternek vagy önmegvalósításnak, mindegyik csak kivetülése a saját fényünknek. A forrás tulajdonképpen mi, saját magunk vagyunk. A felsoroltak abban segítenek, hogy megtanítsanak bennünket jól bánni a saját fényünkkel.
A cél ebben az esetben is, a minél nagyvonalúbb szeretet legszélesebb körbe való eljuttatása. A nememind1 életérzés.

Harangi Emese az Irodalmi Rádió szerzője. Saját weboldal: www.nememind1.hu Irodalmian spirituális online interaktív folyóirat. Hús-vér emberek. Igaz történetek. Közösségi háló. …