Drága nagymamám már sok-sok éve elment. Kicsi asszony volt, de a beleszorult energiát ma is megirigyelné sok fiatal. Ha az a fránya combnyaktörés nem jött volna közbe, talán még ma is közöttünk lehetne. De a 96 év az 96 év. A tüdőgyulladás pedig nem kegyelmez. Az ő korában meg pláne. No de nem is erről akartam mesélni, hanem egy aprócska részletet az első világháborús évekből az ő életéből, úgy ahogy ő nekem azt elmesélte.

A háború kitörése után idézést kapott nagyanyám, a következő szöveggel. Lehet, hogy nem pontosan idézem az elhangzottakat, de a lényeg ez lehetett, mert írásos dokumentum nem maradt.

„Tisztelt Asszonyom/ Uram!

A hadparancsnokság elrendeli, hogy a háztartásában lévő minden réztartalmú edényt, eszközt, használati tárgyat szolgáltasson be a városházán felállított szolgálati helyen, mert hős katonáink részére szükséges töltények gyártásához készülnek belőlük hüvelyek. Az átadásra a jelzett napon, itt egy dátum és időpont szerepelt, jelenjen meg és hozza magával a használati réz tárgyakat.”

Utána egy sor fenyegetés, ha nem tenné a felszólított mindazt amit a hadparancsnokság részére előírt. No meg nagy pecsétek és aláírások. Szóval hivatalos volt az irat. A kézbesítő is kétszer ellenőrizte, hogy jó-e a cím és jogosult-e az átvevő, mielőtt kiadta a kezéből.

Nagyanyám számba vette mindazokat az eszközöket, melyek leadása nem tűrt halasztást, de réztartalmú használati eszköz csupáncsak egy darab volt a házban. Egy régi, szép formájú, mindig gondosan ápolt és fényezett rézmozsár. Még a nagyanyjától kapta, amikor férjhez ment a nagyapámhoz. Lám-lám így múlik el a világ dicsősége- gondolta, mikor kézbe vette a mozsarat. Nézegette, simogatta, búcsúzott tőle. Arra gondolt, hogy hány emberéletet fog kioltani az ebből készült töltény? Ha nem is hal meg mindjárt, hány ember lesz ott kinn a harctéren, aki úgy sebesül meg, hogy egy életre nyomorék lesz? Tényleg ez a sorsa ennek a szerencsétlen mozsárnak – ami eddig jól szolgálta a gazdáit –, hogy töltényhüvely legyen belőle?

Sokáig tűnődött, tépelődött, hogy mi legyen. Sajnálta a mozsarat, hisz annyi emlék fűződött hozzá. Még fiatal lányka volt, de a mama mindig megengedte, hogy ő törje meg a fűszert ha főztek. Néha, csak azért, hogy hallja a csengését odakoccantotta a mozsár oldalához a törőt, hisz olyankor, ha nem volt benne semmi, olyan szépen csengett. Mint egy kis harang… No azért annyira nem – gondolta és elmosolyodott. Mit tegyen? Ha nem viszi be akkor jön a retorzió és ugye háború van. Ha beviszi, egy kedves emlékkel lesz kevesebb.

Mindegy – gondolta – be kell vinnem. Nem kockáztatom a családom sorsát. Még utoljára megsimogatta a mozsarat, majd gondosan papírba csomagolta a törőt is és belerakta a szatyorba.

Másnap már a megadott időpont előtt ott volt a városházán. A hosszú folyosó mindkét oldalán ott sorakoztak a réz-eszközök. Volt ott kávédaráló, igazi törökös kávéhoz (mindig szeretett volna egy ilyet, de olyan sokba került), rézmozsarak, réztálak, réz szobrocskák, még egy összehajtogatott rézlemezt is behozott valaki. A folyosón egyetlen katona járkált oda és vissza, szemmel tartva ezt a sok fontos árut.

Vitéz úr – szólította meg a nagyanyám a katonát, hiszen egy katona csak vitéz lehet, ha már katona – hova kell leadnom a rézmozsaram?

Néném – válaszolt a katona, nem mogorván, de nem is kedvesen – tegye le valahova a sorba és én majd beszólok az őrnagy úrnak, ő meg kiállítja önnek az igazolást.

Nagyanyám, gondosan mint a hímes tojást rakta le a többi közé a mozsarat, gondosan kicsomagolva a papírt meg visszarakta a táskájába.
A katona kopogott egy ajtón, majd a felszólításra bement. Kisvártatva nyílt az ajtó és a katona intett, hogy be lehet fáradni. Nagyanyám belépett az ajtón és az ablak előtt egy íróasztalnál egy cvikkeres férfi ült, előtte egy halom papír, meg pecsétek.

A katona jelentett:

Őrnagy úrnak jelentem az asszonyság hozott egy rézmozsarat, törővel együtt, amit a folyosón elhelyezett a többi réztárgy között. Kérek engedélyt lelépni!

Az őrnagy azonban nem adott engedélyt, hanem magához intette a katonát és valamit mondott neki. Majd egy papírpénzt adott a katonának, aki összecsapva a bokáját, hangos: Értettem, kiáltással adta az őrnagy tudtára, hogy a feladatot megértette, majd engedélyt kér a távozásra, amit az őrnagy egy kézlegyintéssel meg is adott.

Néhány perc és nagyanyám, kezében a pecsétes írással, miszerint hazafias kötelességének eleget téve beszolgáltatta a rézmozsarat, elősegítve ezzel emberéletek kioltását, távozott az irodából. Az őrnagy még utána szólt:

Ha bárki kérdezi, hogy a hadparancsnokság felszólításának eleget tett-e, csak mutassa fel ezt az igazolást. Elmehet – tette hozzá végül.

A folyosó üres volt. Se katona, se egy teremtett lélek sehol. Nagyanyám körbenézett, meglátta a mozsarát. Szinte hallotta, hogy kéri: ne hagyja ott. Még egyszer körbenézett, majd hirtelen mozdulattal a táskájába tette a mozsarat a törővel együtt, vigyázva, hogy nehogy „megszólaljon”. Sietős léptekkel elhagyta városházát. Mikor visszanézett látta, hogy a katona lélekszakadva rohan be a házba, kezében egy gondosan becsomagolt csomaggal. Ő is megszaporázta a lépéseit, a szíve a torkában dobogott. Mi lesz ha észreveszik? Mi lesz, ha a katona utána szalad? Mit mond, ha megtalálják nála a mozsarat? Sietett. Mintha kihalt lett volna a város. Egy teremtett lélekkel sem találkozott hazáig. Ahogy belépett a lakás ajtaján és becsukta maga mögött, nekidőlt az ajtónak. Úgy érezte nem kap levegőt. De a mozsár… a mozsár az megvan.

Senki, soha nem kereste a mozsarat. Nem lett belőle töltényhüvely és sok-sok évvel később én kaptam meg nagyanyámtól, aki a lelkemre kötötte:

Úgy vigyázz rá unokám, hogy ez a mozsár már többet megélt, mint mi ketten együttvéve.

Mai napig őrzöm és a lakásunk konyhájának éke, édesanyám sokkal fiatalabb rézmozsarának társaságában. Drukkolok, hogy ne kelljen soha háborús célokra beszolgáltatni és továbbadhassam majd ezzel a kis történettel együtt valamelyik unokámnak, mint családi ereklyét.

Hegedűs Gábor az Irodalmi Rádió szerzője. Nevem Hegedűs Gábor. Szeged melletti településen Algyőn lakom. Nem itt születtem, hanem…