Csupáncsak egyszer!
Soha nem ivott tejet. Soha! Gyerekkorától fogva. Csakugyan nem. Soha. Egyesegyetlenegy kortyot, csepet sem. No persze, a tej erős, egészséges. Túl azon, hogy minden, minden egyes, de minden egyes ízlelőbimbó számára mennyei látvány és idilli zene. Édes illat? Az is. És fehér, frissen pottyant szűzi hó. Fehér, mint a színes, szép ceruzákat váró, filceket is váró, váró-vágyó papírlap. Még meleg, épp most készült.

Igen, a tej. Ilyen.

De ő nem, sohasem fogyasztott belőle. Az áruházakban csak nézegette a kefírt, a joghurtot, túrót, a vajat is. A televízióban csak figyelte a tejreklámokat. Igazság szetint vágyta ezt a lágy és simogató és selymes, fehér izét. De csak látta a sok tejreklámot: szomorúan, búsan, hallgatagon. Anyja, édesanyja hallott, olvasott valamit arról: atejet mérgezik. Valaki vagy valakik, valamivel, valahogyan. Valamiért és valamennyire.

No lehet, hogy nem vészes mértékben… de természetesen , napnál világosabban : nem szabad kockáztatni. Nem is kockáztatott, ő maga,édesanyja is teát, alma- és cseresznyelevet ivott. Az év 368 napjának 26 órájában. Vele is ezeket itatta. S ő ezt megtartotta felnőttként is. Akarta a tejet, de nem kockáztatott. Bölcsen tette, helyeseljük. Méreg-halál. És ne mondja senki se, hogy nem volt szükség arra, hogyő hordta a követ, téglát alakó- és kórházépítkezéseken, hogy pár évente az ilyen és olyan választásokon voksolt erre és arra. Állatokat simogatott. Hol isten tudja, hol talált távcsövével minden áldott éjjelen csillagokat mustrálgatott.

Miért szánta rá magát mégis arra, hogy: mégis és MÉGIS elfogyaszt legalább csak egy deciliterkét. A tejből.

Tejvágya fokozódott? Leküzdhetetlenné lett. Nem mondanám, nem hinném.      “Mérgezett-e? Issza más is,nem lesz tőle semmi baja. Isznak két litert is. Ő csak egy decilitert inna.”

Érthető. Teljesítsük be vágyainkat. Életünk is megéri.

Így gondolta István,  ez a javakorabeli, kedélyes úriember. Egyszerű ember, kétkezi munkás. Mindenki derűs, kedves és közvetlen embernek ismerte. Nyíltszívűnek. Az is volt. Tejnélküliségét-és tejvágyát-kissé különc, ám elviselhetó, amolyan megmosolyogtató hóbortként könyvelték el.

Amikor eldönté hogy tejinnifog, eltitkolta.  Felkészült rá, megtervezte.Fél litert vásárol, a könyvtár melletti üzletben. Itt a pénz rá: összesen három érme, épp kitelik belőlük. Igen. Megveszi, haza vele és kitölti és áhítattal meg-isz-sza! Igenis, ez lesz. Megvette, hazahozta, kitöltötte, áhítattal meg-it-ta! Ez volt. Áhítattal, ünnepélyesen, fénnyel ragyogva. Végül lefordult a székről és végigfeküdt a padlón. Hulla volt. Üveges szemekkel. Dobbanatlan szívvel. Görcsös kézzel-lábbal. Tejespoharát felborítva, a tej fejére-hátára csöpögött. Ömlött?

Mérgezett, arzénozott,ciánozott volt. Vagy megütötte a guta. De ő, István megitta a egész fél litert. Engedett magának? Legyőzre magát! Most eltemették.

Nagy léptekkel ment a boltba. Meg is csodálták délceg tartását. Nyársat nyelt-állapította meg egy idős asszony, a gúny legcsekélyebb árnyalata nélkül.  Sokáig válogatott a tejespultnál, de azt hitte, ennél is tovább fog. A pénztárra, a fizetésre nem is emlékezett. Talán ingyen hozta el. Kezében ott a tejeszacskó. Fehér. Miképp az, ami benne van. Kék betűkkel ráírva: Tej 0,5 l. Szorongatta féltőn, érezte hidegét. Jólesett ez neki. Most halott.

De hát ilyen a tej, a méreg, a guta, az élet, a halál. És ilyen István. (Ilyen vo!t.)